6.-7. Fejezet

 

HATODIK FEJEZET

Bezárt szekrény

KODIAK

Fordította: Miss Hell

11 évesen

Izzadt és merev vagyok attól, hogy hosszú percekig ugyanazon a helyen állok. Sötét van ebben a szobában, és belefáradtam, hogy a függöny mögött ragadtam. Már túl régóta tart. Túl jó a rejtekhelyem. Maverick soha nem fog megtalálni.

Ahogy erre gondolok, az ajtó kinyílik és felgyullad a lámpa, árnyékokat vetve a falakra. Maverick léptei alig hallhatóak, de felfokozott érzékeim miatt minden apró nyikorgást hallok. Visszatartom a lélegzetemet, és izzadságcseppek csorognak végig a gerincemen; a várakozástól hevesen ver a szívem. Mély levegőt kell vennem, hogy megnyugodjak, de van rá esély, hogy Mav meghallja, ha ezt teszem.

Győzni akarok, de a szorongás végigfut a gerincemen, és viszket a bőröm. Mindig úgy érzem, ki akarok törni belőle, amikor rosszul érzem magam – mintha a testemen kívül akarnék lenni. Bárcsak néha kikapcsolna az agyam.

Nem hiszem, hogy kibírom, hogy itt ragadjak a gondolataimmal, ha ő továbbmegy egy másik szobába anélkül, hogy megtalálna. Tegnap este kihagytam egy gólt a hokiban, és vesztettünk. Folyton azon gondolkodom, mit kellett volna másképp csinálnom. Rosszul érzem magam emiatt, és ez idegesít.

Szeretnék belül olyan csendes és nyugodt lenni, mint Lavender kívülről. Ha csak rá gondolok, általában megnyugszanak a kavargó gondolatok, de most ettől kellemetlenül összerándulok. Végeztem,és döntök. Három centivel jobbra lépek, amitől a padlódeszka nyikorogni kezd. Néhány kínzó másodpercig csend következik, és végül a függöny oldalra tolódik, fény árad be. A kezemmel védem a szememet.

– Megtaláltam! – kiáltja Maverick.

– Épp ideje. Ez kurva sokáig tartott – morogja BJ az ajtóból.

Végigsimítok a homlokomon. – Szar vagy ebben a játékban, Mav.

– Mindegy. Ez unalmas, és éhes vagyok. Menjünk, együnk valamit.

Követem Mavet a konyhába, Lacey és Lovey, a Butterson-ikrek, velünk tartanak, egyforma copfjaikat lóbálva. A családjuk és BJ családja meglátogatnak, mert vakáció van. Mindig is így volt ez; az összes családtagunk összejön és ünnepel.

Mav kikukucskál a sarkon, hogy megnézze, nem lát-e valaki, mielőtt besurran a kamrába, és a dadus megkérdezése nélkül felkap egy doboz süteményt meg egy zacskó chipset. Mindegyikünknek dob egy-egy doboz üdítőt.

Az összes szülő elment vacsorázni, és ez azt jelenti, hogy a dadusok összejönnek, és filmet néznek a kisgyerekekkel, míg mi a ház többi részét birtokba vehetjük. Anyukám dühös lenne, ha tudná, hogy kilenc után chipset meg sütit eszem, de most nincs itt. Bár valószínűleg később elmondom neki, mert nem szeretem a bűntudatot. A fejemben motoszkál, és nyugtalanná tesz.

Visszaosonunk az emeletre, elsurranunk Robbie szobája mellett. Az ajtó zárva van, de a folyosóról halljuk a tévét, és olyan szag van, mint egy tornazsák belsejében vagy egy tudományos kísérletben.

Miután biztonságban visszatértünk Maverick szobájába, Lovey és Lacey bezsúfolódnak az egyetlen babzsákfotelbe, BJ pedig elterül a kanapén. Maverick elnyúlik az ágyán, én pedig elfoglalom a földön lévő játékszéket.

Először a süteményeket osztogatjuk körbe, kipattintjuk az üdítőket és cukros finomságokat majszolunk. Kevesebb mint két perc alatt elfogyasztjuk őket. Nos, az ikrek még mindig rágcsálják a sajátjukat, de a többi már elfogyott.

– Hol van Lavender és River? – kérdezem, miközben átnyújtom BJ-nek a zacskó chipset.

– Valószínűleg filmet néznek a kicsikkel – mondja Mav, miközben a telefonján lévő képeket lapozgatja.

– Szóval megtaláltad őket? – nyomulok. Az a bizsergető érzés a bőröm alatt szétterjed, betakar.

– Igen. Megtaláltam Rivert ott, ahová mindig elbújik.

A szobájában, a takaró alá. Csak azért játszik, mert mi kényszerítjük rá, és mert Lavender szereti a bújócskát, még ha mindig a legnyilvánvalóbb helyeket választja is a rejtekhelynek.

– És Lavender vele volt?

– Mi? – Maverick felnéz a képernyőről.

– Lavender Riverrel volt? – ismétlem meg. – Őt is megtaláltad?

– Nem, de mindig az ágy alá bújik, így nem volt értelme megnézni. – Megforgatja a szemét, bosszantja a testvérei kiszámíthatósága.

– Rendben. – Nem tudok nyelni. A torkom hirtelen teljesen elszorult. A tenyerem izzad, és fáj a kezem. Kipattanok a székből, és az ajtó felé veszem az irányt.

– Hová mész? – kérdezi Mav.

– Csak ellenőrzöm. – Végigmegyek a folyosón River szobája felé, de ő nincs bent. Megnézem az ágy alatt, hátha Lav elaludt, miközben elbújt. Előfordult már ilyen.

Továbbmegyek a következő szobába, és bekopogok az ajtón, mielőtt bekukkantanék. Lavender szobájában békés káosz uralkodik. A falon mindenhol a műalkotásai vannak felragasztva, a varrógépe pedig a sarokban áll, mellette egy halom szövet az asztalon.

Lavender több mint tehetséges. Mindent, amit érez, vászonra és papírra vet, vagy tűvel és cérnával köt össze.

De ő nincs itt, és az a szörnyű viszketés a bőröm alatt addig növekszik, amíg ki akarom karmolni magam a saját testemből. Végigrohanok a folyosón, túl gyorsan veszem a lépcsőt, és az utolsókat a fenekemen csúszom le. A médiaterembe sprintelek, megragadom az ajtófélfát, és végigpásztázom a padlón elhelyezett székeket és szőnyegeket, ahol az összes kisgyerek van. A kishúgom, Aspen, a filmvászonnal szemben kuporog, de a szeme csukva van. Az öcsém, Dakota, közvetlenül mellette van.

River az első sorban ül, de Lavender nincs ott. Megpördülök, és elindulok egy másik hely felé, ahol talán megtalálom – a műterem felé. Veszek egy mély lélegzetet, hogy felkészüljek a nyomasztó vizuális ingerekre, mielőtt felkapcsolom a villanyt. Minden felületet az ő ötletei borítanak. Gondolatai vibráló színekben, szép festményekben és mintákban vannak elrendezve, amelyek kavarognak és összeolvadnak. Egyszer azt mondta nekem, hogy legtöbbször így érzi magát belül, de általában sötétebbnek.

A nevén szólítom, és átmegyek a szekrényhez, mert az ajtó résnyire nyitva van, de az is üres. A pánik mindent összeszorít, és próbálok arra gondolni, hogy hol rejtőzhet még el, mi a többi kedvenc helye a házban. Visszarohanok az emeletre, a folyosó végén lévő vendég hálószobába, amely úgy néz ki, mintha egy hercegnőé lenne, és benyomom az ajtót. Megdöbbentő puffanással csapódik a falnak, miközben azt kiáltom: – Lavender, a játéknak vége. Itt vagy bent?

A szoba másik végéből olyan vad hang hallatszik, hogy a tarkómon feláll a szőr a hátamon. Ezt követi egy agresszív csattanás, amitől a szekrény ajtaja zörögni kezd a zsanérjain.

Végigcsúszom a keményfa padlón, és megpróbálom elfordítani a gombot, de elakadt, vagy be van zárva, vagy valami ilyesmi, mert nem tudom elfordítani. – Lavender? Kodiak vagyok. Azt hiszem, beragadt az ajtó. Kinyitom, oké?

Sír a másik oldalról, inkább állati, mint emberi hangon. Nem akarok belegondolni, hogy mióta van odabent. Lavender utálja a sötétet; fél a dolgoktól, amiket nem lát. Azóta, hogy három évvel ezelőtt elrabolták egy karneválon. Sok minden megváltozott azután az éjszaka után.

Lavender már nem egyszerűen csendes, hanem valami más – eltűnik, még akkor is, ha itt van. Nem igazán emlékszik arra, hogy mi történt, de a sötét és a kis terek idegessé teszik. És néha rosszat álmodik, amitől fáradtnak tűnik.

Próbálom elfordítani a gombot, de nem mozdul. Egyszer a kishúgom bezárkózott a fürdőszobába, és nekem kellett kitalálnom, hogyan szabadítsam ki. Berohanok a fürdőszobába, és felrántom a mosdószekrény fiókját, keresve valamit, amivel fel tudom törni a zárat. Találok egy biztosítótűt, és megszúrom magam, miközben próbálom kiegyenesíteni. A kezem remeg, és az ajtó folyamatosan zörög, mintha Lavender nekicsapódna. Megpróbálom beakasztani a tűt az apró lyukba, de nehéz, mert olyan csúszós a kezem. Végül sikerül becsúsztatnom, hallom és érzem a halk kattanást és a kioldást.

Elfordítom a kilincset, és Lavender kizuhan, leütve engem. Egy puffanással és egy nyögéssel landolunk a padlón.

– Semmi baj, semmi baj, semmi baj – ismételgetem, felülök, és átrendezem merev, remegő alakját. Apró golyóvá gömbölyödik, egész testét néma zokogás rázza.

A kezei ökölbe szorulnak, és nem látom az arcát. A vörösesbarna haja vad, kusza összevisszaság. Megpróbálom a tenyeremmel végigsimítani, ahogy anyám is csinálta a kishúgommal, amikor ideges volt. Érzem a nedvességet az ölemben, a vizelet és valami fémes szagot. Átkarolom, és ringatom, mondogatom neki, hogy biztonságban van – ezzel magamat is megnyugtatom, akárcsak őt.

Lavender kilenc éves.

Egész életemben ismertem őt.

Ő a titkos legjobb barátom.

Ugyanolyanok vagyunk, de mégis különbözőek.

Láthatatlan szálak kötnek össze minket. Úgy tűnik, mindig tudom, ha szomorú vagy fél. De senki sem érti igazán, ezért nem is próbáljuk megmagyarázni. Rosszul vagyok a bűntudattól, hogy ottragadt a fejében lévő szörnyekkel abban a szekrényben.

A pánikja olyan nagy, hogy betölti a szobát, és belém is beszivárog. Ringatózom vele, próbálom a szavaimmal jobbá tenni, de ez nem javít.

Elmozdulok, hogy felemeljem a fejét, és megkérjem, hogy nézzen rám, ahogy anyukám teszi, amikor nehezen tudom lecsillapítani a rossz gondolataimat. A szeme vad, távoli, és tele van félelemmel. Könnycseppek csíkozzák az arcát, a szemhéja puffadt és vörös a sírástól. De nem ez az, ami a legjobban megrémít. Hanem a vércsíkok az arcán és a homlokán. A fognyomok, amelyek átvágták a bőrt az alsó ajkán, és a friss vér, amely a sebből szivárog, és lassan lecsorog az állán.

Rettegés kavarog bennem. Rettegek, hogy emiatt nem engedik többé, hogy együtt lógjunk, félek, hogy elveszik tőlem, félek, hogy örökre bezárkózik a fejébe, és soha nem kapom vissza a barátomat – hogy itt lesz, de mégis teljesen eltűnt.

De az összes pánikot és félelmet bezárom az elmémben lévő dobozba, ahogy a terapeutám mondja, mert most Lavendernek szüksége van arra, hogy erősebb legyek a félelmemnél. A tenyerem közé veszem a véres és könnyes arcát, és azt kívánom, bárcsak tudnám, hogy az ajkán lévő vágás volt-e az egyetlen hely, ahol megsérült.

– Lavender, nézz rám. Itt vagyok – suttogom. – Most már biztonságban vagy. – Addig ismétlem, amíg a tekintete lassan találkozik az enyémmel.

Az egész teste remeg, valahányszor csak egy felületes lélegzetet vesz.

– Itt vagyok – nyugtatom.

– É-é-én – dadogja.

Lavender szavai néha elakadnak, mintha kihagynaegy ütemet. Régebben velem is megtörtént, de kinőttem belőle.

– Semmi baj – nyugtatom meg. – Tudom, hogy megijedtél. Sajnálom, hogy nem találtunk meg hamarabb. De azért tudok segíteni. – Amikor nagyon kicsi voltam, és az aggodalom túl nagyra nőtt, anyukám mindig jobbá tette a helyzetet. Azt mondta, ez eltereli a figyelmemet a fejemben élő szörnyről, és amikor nem szentelek neki figyelmet, kisebb lesz, és akkor már nem is olyan ijesztő. Ezért ugyanezt teszem Lavenderrel is, remélve, hogy újra kicsivé tudom tenni a szörnyetegét. Ő azonban túl zaklatott ahhoz, hogy beszéljen, és nem tudom úgy csinálni, ahogy anyám tenné, ezért improvizálok.

Megfogom a kis kezét a nyirkos kezembe. – Ki tudnád nyitni nekem? – A hangom remeg az idegességtől.

Kinyitja az öklét. Körmeit olyan erősen vájta a bőrébe, hogy a tenyerén szivárgó, félhold alakú vágások húzódnak végig.

Mielőtt meglátná, a mellkasomhoz szorítom a kezét, és a sajátomat a tetejéreteszem. A vér átitatja a pamut ingemet. Bár fekete, úgyhogy el fog tűnni.

– Érzed? – suttogom, nem kell magyarázkodnom. Megérti, hogy mit kérdezek: Érzi, hogy milyen gyorsan ver a szívem? Hogy mennyire félek én is?

Szaggatottan biccent nekem.

– A te félelmed az én félelmem is – mondom, ahogy anyukám teszi, amikor a szívem elszabadul, és a pánik eluralkodik rajtam. – Érzem, amit te érzel.

Lavender könnyes szemmelrám pislog. Elkezdi harapdálni az ajkát, de visszahőköl.

– Semmi baj. Kicsit szétvált. Minden rendben lesz. – Lehet, hogy hazugság, de nem akarom etetni a szörnyetegét. – Csak lélegezzük ki, oké? Csak lélegezzünk.– És pontosan ezt tesszük; addig lélegzünk, amíg a szívem már nem úgy ver, és ő nem úgy remeg, mintha a saját személyes földrengésében lenne.

Szeretném letakarítani a kezén és az arcán lévő vért, de ha meglátja a sérülést, valószínűleg visszatér a pánik. Így hát ülünk és lélegzünk. Minden belégzéssel nyolcas alakot rajzolok a hátára, majd kilégzéskor megismétlem. Ez segít elterelni a figyelmemet a pánikról, remélem, Lavendernek is segít.

Nem érzem a lábaimat.

A szívem addig lassul, amíg csak aludni akarok.

Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom.

Lavender hozzám bújik. A keze elernyed a szívem fölött, és lecsúszik, az ölében landol. Mindig sokáig alszom, miután a pánikszörny a fejemben motoszkál. A falnak dőlök, a lábam elzsibbadt, a nyakam már begörcsölt, de nem akarom megzavarni Lavendert.

Így hát várom, hogy a szüleink hazaérjenek.

És én is elalszom, mert a szorongás és a félelem kimerítő.

HETEDIK FEJEZET

A spirálba esünk

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

9 évesen

Kiabálásra ébredek. A testem annyira fáj, és össze vagyok zavarodva. Nem az ágyamban vagyok. A vendégszobában vagyok, és hirtelen a földre dobnak.

– Mit tettél vele? – River sikoltozik, sikoltozik, sikoltozik.

River néha nagyon indulatos, olyasféleképpen robban ki belőle, hogy az egész testemet elönti a hideg veríték. Legtöbbször akkor lesz dühös, ha valaki olyat tesz, amivel engem felbosszant. Most olyan, mint egy dühös, veszett kutya, aki ugat és Kodiakra veti magát.

Próbálom megtalálni a szavaimat, de csak egy hangot tudok kiadni. – É-é-én. – Utálom, amikor az agyam és a testem nem működik. És olyan fáradt vagyok. Nagyon, nagyon fáradt.

– Bezáródott a szekrénybe! Megijedt, és nem tudott kijönni! – Kodiak hangja hangos, feszült és bizonytalan.

A padló rezeg alattam, ahogy egyre többen rohannak lefelé a folyosón.

– Hé, fiúk! Elég volt a verekedésből – ó, Istenem!– Anyám megáll, mogyoróbarna szemei tágra nyíltak, keze felemelkedik, hogy eltakarja a száját. Ellöki magát Kodiak és River mellett, és térdre ereszkedik előttem. A kezei úgy lebegnek a levegőben, mint ijedt madarak, mielőtt végül az arcomra simulnának. – Lavender, kicsim, mi történt?

Kinyitom a számat, próbálok szavakat találni, de az ő félelme az én félelmem is, és minden újra elakad. Kodiak anyukája, Lainey megjelenik az ajtóban, tekintete körbejárja a szobát, és végignézi, ahogy Kodiak és River szembefordul egymással.

– River, Kody, mi történt? – kérdezi Lainey olyan hangon, amit még sosem hallottam.

– Valamit csinált Lavenderrel! – kiabál River, és ujjával Kodiakra mutat.

Kezemmel befogom a fülemet, és megrázom a fejem. Fáj a kezem. Nem értem, mi történik.

Hirtelen apu is a szobában van, és dühös – dühösebb, mint River. A hangja egy hangrobbanás. Kodiak könnyekben tör ki. És kiabálás, kiabálás, kiabálás.

És megint megijedek.

Nem kapok levegőt.

Emlékszem szagokra, hangokra és félelemre, de nem tudom összekapcsolni őket semmivel, csak a sötétséggel, és azzal, hogy mennyire ki akartam jutni a szekrényből, és hogy úgy éreztem, örökké ott leszek.

Lainey az, aki éles füttyszóval vágja át a zajt. Nem kiabál, mint mindenki más. Ehelyett azt mondja: – Kérem, mindenki menjen ki, kivéve Violet, Lavender és Kodiak.

Amikor apa vitatkozni kezd, felemeli a kezét, és azt mondja: – A dühöd mindkettőjük számára kiváltó ok, és itt nem tudunk veled együtt mesélni. Ha nem vagy a megoldás része, akkor a probléma része vagy. Úgyhogy kérlek, segíts nekünk, hogy segíthessünk nekik.

– Kérlek, Alex – suttogja anyu megtört hangon. A tenyere nedves, ahogy kisimítja a hajamat az arcomból. – Lainey-nek igaza van.

Kihátrál a szobából, magával viszi a még mindig kontrollálhatatlan Rivert, és akkor már csak a fejemben lévő félelemszörny és a levegőben maradt sós szomorúság lóg a levegőben.

– Kodiak, el tudod mondani, mi történt? – kérdezi Lainey halkan.

Akadoznak a szavai, kétségbeesetten próbálja megtisztítani őket. – Bújócskát játszottunk. Mav volt az. Ő R-river-t találta meg először, és sokáig tartott, amíg m-megtalált engem. – Szipog, és kézfejével az orra alját törölgeti, de a hangja egyre egyenletesebbé válik, ahogy beszél.

Olyan erős akarok lenni, mint Kodiak. Tudni akarom, hogyan lehet a fejemben lévő szörnyeteget kisebbé tenni.

– Amikor Mav rám talált, úgy döntöttünk, hogy már unjuk a játékot, és elmentünk harapni valamit. De aztán megkérdeztem, hogy megtalálta-e Lavendert, mire azt mondta, hogy mindig ugyanoda bújik el, ami legtöbbször igaz is. De volt egy olyan érzésem – az az érzés, amitől a gyomrom összeszorul. Tudod, az, amiről azt mondtad, hogy ne hagyjam figyelmen kívül.

– Az ösztöneid – mondja Lainey.

Bólint. – Szóval elmentem megnézni, de Lavender nem volt Riverrel, és tudom, hogy szereti ezt a szobát, úgyhogy eljöttem megkeresni. Az ajtó biztosan rázárult, így nem tudott kijönni. Kinyitottam, aztán elvettem a félelmét, és magamévá tettem, ahogy te is teszed velem. – A hangja recseg, és megrázza a fejét, mintha a benne lévő szörnyeteg túl gyorsan nőne. – Soha nem bántanám Lavendert. Soha nem tennék olyat, amivel árthatnék neki, soha. Kérlek, anya, soha nem tenném.

– Tudom, drágám. Semmi baj. Helyesen cselekedtél. Minden rendben. – Lainey kitárja a karjait, és a fia belelép az ölelésébe. Megfogja Kodiak tarkóját, és anyu felé fordul.

Olyan pillantást vetnek egymásra, amitől megfájdul a gyomrom.

Miután mindenki megnyugodott, Lainey hazaviszi Kodiakot, anyu pedig a fürdőszobámba visz, és megfürdet. Ülök a csukott vécéfedélen, miközben ő egy meleg, nedves mosdókendővel megtörli az arcomat. Nem igazán értem, hogy miért, hiszen beszállok a kádba.

Most, hogy csak ketten vagyunk, és már senki sem kiabál, visszakapom a szavaimat. – Kodiak igazat mondott.

– Tudom, kicsim. Kody nem hazudik. – Lágy mosolyt csal az arcomra, de a szemei szomorúak. Nagy, kövér könnyei folynak, és sokat pislog, mintha próbálná nem engedni, hogy kibuggyanjanak, de mégis kibuggyannak.

Felemelem a kezem, hogy letöröljem a szomorúságát, de megállok, amikor látom, hogy a tenyeremet beszáradt vér borítja. – Megsérült a kezem. – Már korábban is csináltam, amikor eltévedtem a karneválon.

Anyu gyengéden betakarja őket a sajátjával, alsó ajka remeg. – Semmi baj. Ez az én hibám. A hét elején le kellett volna vágnom a körmeidet. – Feláll, és puszit nyom a fejem tetejére. – Menjünk fürdeni, és készüljünk fel az alvásra.

– Sajnálom, hogy balesetem volt – motyogom, miközben lehúzzuk a még mindig nedves nadrágomat.

A sarokba dobja őket. – Nincs mit sajnálnod, kicsim. – A hangja recsegése megijeszt.

Nem akarom, hogy haragudjon rám vagy Kodiakra. Befejezem a vetkőzést, és ő besegít a kádba. Mindenem fáj, és a kezem csíp, amikor a meleg víz éri. Újra sírni kezdek, mert most, hogy már nem félek annyira, a fájdalom nagyobb. Az emlékek apró buborékai a felszínre úsznak, és kipukkadnak, mielőtt meg tudnám tartani őket. Queenie azt mondja, nem baj, ha nem emlékszem, ezért nem kergetem az emlékeket, mert azt hiszem, szörnyek rejtőznek bennük.

Anyu behabosít egy kendőt, és megmossa a hátamat. Megpróbálja elénekelni az egyik kedvenc dalom, de a hangja folyton megszakad, ezért mondom neki, hogy semmi baj. Lefekvéskor általában egyedül öltözöm át, de ma este, amikor a fürdetéssel végeztem, ő segít be a pizsamámba. Antibakteriális kenőccsel bekeni a kezemet és az ajkamat, ami szintén fáj. Gézzel körbetekeri a kezemet. Az oldalán zúzódások vannak az ajtó ütögetésétől.

– Biztos nagyon megijedtél – suttogja, és újra hátrasimítja a hajamat.

Bólintok. – Azt hittem, hogy a szörnyek elkapnak. Azt hittem, csak a sötétség marad nekem, és az, ami a fejemben van. Próbáltam sikítani, de a félelem felemésztette az összes hangomat.

Olyan szorosan átölel, hogy alig kapok levegőt.

Tylenolt ad nekem, és megkérdezi, hol akarok aludni ma este.

– River jól van?

– Meglátogassuk? Tudom, hogy aggódik érted.

Meg akarom fogni a kezét, de az enyém fáj, így megelégszem azzal, hogy ujjaim között az ujjának szélét dörzsölöm. Nedves a fürdésemtől. – Talán ma este a szobájában alhatnék. – Már tudom, hogy rosszul érzi magát, és valamilyen okból kifolyólag egy kellemetlen súly nehezedik a mellkasomra. Nem az aggodalom szörnyetege szorítja el a torkomat. Inkább az az érzés, amit akkor érzek, amikor vacsora előtt sütit eszünk, és utána már nem is vagyunk annyira éhesek a jóízű ételre. Úgy érzem, mintha valamit rosszul csináltam volna, pedig nem.

Anya bekopogtat River ajtaján, és bedugja a fejét. – Nem baj, ha bemegyünk?

– Persze. – Apa válaszol, nem River.

Anya besurran a résen, én pedig követem, és a gyomrom felfordul, amikor meglátom Rivert, aki az ágyában kuporog apával. Úgy tűnik, mintha sírt volna. A haja kócos, és a szemei fáradtak. Van egy vonal a szemöldöke között, ami elmélyül, amikor feldúlt, és most is ott van, mélyebben, mint valaha.

River nem sír gyakran. Dühös lesz, és dobál dolgokat, összetöri a játékait, és aztán rosszul érzi magát miatta, de a sírás nem jellemző rá, és ebből tudom, hogy tényleg feldúlt a történtek miatt.

Felül, a szemei újra megtelnek. Ingerülten megtörli őket. – Sajnálom.

Átmegyek a szobán, a másik felem felé húzódva. – Semmi baj. Nem a te hibád.

Dühösen rázza a fejét, de kinyitja a karjait, és magához húz a szikár, kemény melegéhez. – Tudhattam volna, hogy nem vagy jól – mondja a hajamba. – Nekem kellett volna megtalálnom téged. Nekem kellett volna a trambulinodnak lennem.

River így akarja elmondani, hogy szeret engem. Ő az én trambulinom – vele tudom, hogy mindig biztonságban vagyok. Ezért fogja magát ostorozni – nem csak azért, mert megfeledkeztek rólam, hanem azért is, mert Kodiak talált rám, és nem ő. Ikertestvérnek lenni néha kemény dolog. Olyan módon kapcsolódunk egymáshoz, amit az emberek nem értenek. Érzem a dühét és a frusztrációját. Érzem a bűntudatát. Tudjuk, ha valami nincs rendben a másikkal.

Szóval megértem, hogy most miért hibáztatja magát. Olyan, mintha egy egésznek a fele lenne. Saját magad vagy, de mégsem vagy az. Minden, ami bennem van, Riverhez kötődik, és minden, ami benne van, hozzám kötődik.

Nagyon védelmező.

– Itt maradhatok veled ma este? – kérdezem.

Bólint, és olyan erősen szorít, hogy a bordáim megfájdulnak tőle, de nem szólok semmit, mert már így is elég rosszul érzi magát.

River szobájában két ágy van. Csak az elmúlt hat hónapban lett saját szobánk. Úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb, mert a művészeti kellékeimet nagyon nehéz kezelni. Ráadásul anya azt mondta, hogy ha idősebbek leszünk, úgyis külön szobát kell kapnunk, mert a fiúknak is kell a magánélet, és a lányoknak is. De a másik ágyat meghagytuk, mert néha nem szeretek egyedül lenni a saját szobámban.

Apa néhány percig hozzám bújik, és megvizsgálja bekötözött kezemet és karomat. Az alkarom elülső részei kezdenek elszíneződni – sárgák, zöldek, sötétebb kékek és lilák. A hüvelykujja és az ujja közé veszi az állam, tekintete anyára vándorol. – Ez egy elég mély hasadás.

– Tudom. Gondolod, hogy magától meggyógyul? – Anyuci a kezét tördeli, a szemei tágra nyíltak és idegesek.

Néhány másodpercig csendben van, mielőtt végre válaszol. – Valószínűleg. – Ahogy nehezen veszi a levegőt az orrán keresztül, az mutatja, hogy ez felzaklatja, ezért bocsánatot kérek.

– Ó, Lavender, drágám, én vagyok az, aki sajnálja. Biztos nagyon megijedtél.

– De most már jól vagyok – mondom, mert bár igaza van, és én is megijedtem, nem akarom, hogy River még rosszabbul érezze magát, mint amilyen már most is.

Apu betakargat a River melletti ágyban, anyu pedig felkapja a kitömött szuperhős hódomat. Az régen az övé volt. Köpeny van rajta, és ölelgetős, deanya már felnőtt, úgyhogy nekem adta, mert szerintem a hódok vicces állatok. Aranyosak, de gonoszak, és amikor meglátogatjuk apa családját és barátait Kanadában, mindig kapunk cukorral bevont lapos fánkot, amit hódfaroknak hívnak.

A mellkasomhoz szorítom a hódot, és az oldalamra kuporodom, Riverrel szemben. A szája vékony vonallá húzódik. Megvárja, amíg anya és apa ajtajának hangja becsukódik a folyosón, mielőtt ledobja magáról a takarót, és átveti a lábát az ágy szélén.

– Megnézhetem?

Nemet akarok mondani neki, mert nem akarom, hogy megint ideges legyen, de azt hiszem, ezzel csak rontanék a helyzeten, ezért bólintok. A mozgástól fáj a testem, és azon tűnődöm, vajon jobb vagy rosszabb lesz-e reggelre, amikor felülök, és a takaró lehull.

River felkapcsolja a lámpát az ágyaink közötti éjjeliszekrényen, és felugrik mellém. Kinyújtom a kezem, hogy megvizsgálhassa. Óvatosan végighúzza az ujját a kötés szélén. – Mivel vágtad meg magad?

– A körmeimmel – suttogom.

A tekintete lassan felemelkedik. – Te tetted ezt magaddal?

– Azt hiszem. Nem tudtam, hogy ez történt, amíg ki nem jöttem a szekrényből.

– Nagyon fáj? – A hangja lágy és remegő.

– Nem is olyan rossz.

Oldalra billenti a fejét. – Ne hazudj, Lavender.

– A körmeim túl hosszúak voltak. Anyu le akarta vágni őket tegnap, de én el voltam foglalva a festéssel, és elfelejtettük. – Nem veszem tudomásul a vádját. Nem is kell. Tudja, mikor mondok igazat.

Rögtön a fürdetés után visszavágta őket, és rövidre reszelte, majdnem addig, amíg már nem maradt fehér.

– Maverick nagyon rosszul érzi magát. Nem annyira rosszul, mint én, de sírt, és anya meg apa szobafogságra ítélték.

– Szobafogságra ítélték?

Maverick nem sokszor kerül bajba. Túlságosan lefoglalja a hoki és az iskolai feladatok.

River bólint. – A hétvége hátralévő részében nem hokizhat. Hallanod kellett volna apát; annyira dühös volt. Bevitte Mavet az irodájába, és még mindig hallottam, ahogy kiabál.

Apu és River ugyanolyan temperamentumos. Mondhatni. Apu türelmesés soha nem kiabál velem. Soha. Néha felemeli a hangját Mavvel és Riverrel, de általában Robbie-val nem, mert ő többnyire azt teszi, amit kell. Szeret sokat tanulni, és van egy üvegháza a hátsó kertben, amiben sok időt tölt. De Mav és River pimaszok lettek, és apu nem szereti, ha nem hallgatnak anyura, vagy nem teszik meg, amit kér tőlük – például nem takarítják ki a szobájukat meg ilyenek. És volt egy alkalom, amikor dühös lett Mavre, ahogy hokizott. Mav büntetést kapott verekedésért, és apu azt mondta, hogy ő ennél jobb játékos. Mi az eszünket használjuk a problémáink megoldására, nem az öklünket.

Rosszul érzem magam, mert Mavericknek igaza volt. Mindig három hely valamelyikén bújok el, általában River ágya alatt. De már mindháromban elbújtam, és Mav hamar megtalált, ezért ezúttal valami mást csináltam.

Kodiakról akarok kérdezni, de nem akarom Rivert még jobban felzaklatni. Néha nem jönnek ki egymással, és tudom, hogy ez miattam van. Kodiak és én megértjük egymást. Mindkettőnkben élnek aggódó szörnyek. Szeret mindenben tökéletes lenni. Néha, amikor hibázik, nem tudja kezelni. Ilyenkor a belső szörny olyan nagyra nő, hogy átveszi az irányítást.

Bár ikrek vagyunk, River nem érti, milyen ez. Szeretné, de nem tudja, és ez dühíti.

– Mindenki más jól van? – kérdezem.

River megvonja a vállát. – Többnyire. Lovey és Lacey nagyon idegesek voltak, és látni akartak téged, mielőtt elmennek. BJ is. Kody teljesen összeomlott, mert apa annyira dühös volt.

A pánik tüskéje összeszorítja a torkomat.

– Jól volt, mielőtt hazamentek volna. Tudom, hogy csak segíteni akart – siet tovább River, a tekintete egy pillanatra elkalandozik. – Mindenki jól volt, csak aggódott érted, és rosszul érezte magát, mert beszorultál.

Bólintok és ásítok. Olyan fáradt vagyok, és úgy tűnik, minden gond visszaszivárog belém. El akarok aludni, mielőtt még lehetetlenné tennék.

River visszamegy a saját ágyába, lekapcsolja a lámpát, és egymással szemben fekszünk. Lehunyom a szemem, és arra koncentrálok, hogy megpróbáljak aludni, de a sötétség a szekrényre emlékeztet, és a pániktól nehéz nyelni. És most már Maverick miatt is aggódom. River lélegzete egyenletessé válik. Neki sosem okoz gondot az alvás.

Kisurranok az ágyból, és kinyomom az ajtót. A vállam fölött megnézem, hogy River még mindig alszik-e, mielőtt végigmegyek a folyosón Maverick szobája felé. Útközben el kell mennem anyu és apu szobája mellett. Az ajtajuk néhány centire nyitva van, a lámpa még ég.

– Minden rendben lesz, Vi.

– Nem tudom, hogy így lesz-e, Alex. – A hangja recseg, és nagy levegőket vesz. Sírva fakad. Miattam.

– Reggel felhívjuk Queenie-t, és megbeszéljük vele Lavender foglalkozásait.

– Annyira meg volt rémülve, Alex. – Csuklott egyet.

– Pszt, kicsim, minden rendben – mondja apu. – Minden rendben lesz. Sajnálom, hogy elvesztettem a fejem. Csak azt hittem... Nem tudom, mit gondoltam. Visszarepített abba az időbe, amikor eltűnt.

Bekukucskálok az ajtó résén, testem tele van energiával, amit nem szeretek. Apu folyton törölgeti anyu szemét. Olyan szomorúnak tűnik. Mindketten szomorúak.

– Nekem is pontosan ugyanez volt. Csak azt láttam, hogyan nézett ki, amikor rátaláltál. Szörnyen érzem magam. Kody csak segíteni akart. Szegény gyerek. Azok a szegény gyerekek. River elvesztette az eszét.

– Tudom, de jól van. Mindketten jól vannak. Nem ma este fogjuk megoldani a problémát, Vi.

Néhány másodpercig csendben van. – Meg akarom védeni őt mindentől. Biztonságban akarom tartani a világtól és mindentől, ami árthat neki.

– Mindannyian. Gyere, kicsim, próbáljunk meg aludni.

A fény kialszik, és a lepedők zizegése következik.

Nem megyek Maverick szobájába. Ehelyett visszamegyek Riverhez. A szüleim beszélgetése nyugtalanít. Nem szeretem, amikor a karneváli éjszakáról beszélnek.

Visszabújok az ágyba, és megpróbálok aludni, de a sötétben egyedül érzem magam, még akkor is, ha River lélegzetvételét hallom a közelben.

Csak azt akarom, hogy a dolgok ne változzanak. De mindig változnak. És minden alkalommal elveszítek valamit. Emlékek darabjai tűnnek el, és új félelmek kúsznak be, és élnek azokban a lyukakban. Soha nem tudom kézben tartani a dolgokat. Nem tudok lépést tartani. És bármennyire is szeretném, ha az idő megállna, az idő halad előre, magával rántva engem és mindenki mást is.