10.-11. Fejezet

 

TIZEDIK FEJEZET

Nem

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Másnap reggel korán kelek, de a testvéreim már rég elmentek. Annak ellenére, hogy tegnap este sokáig fent voltak, Mav már hokiedzésen van, River pedig valószínűleg a focipályán.

A fejemre húzom az egyik kedvenc ruhámat. A délelőtti órám után Lovey-val és Lacey-vel tervezek ebédelni.

Egy látogatással kezdem a diákszolgálatnál, zavartan, hogy segítséget kell kérnem ahhoz, hogy végigcsináljam a legalapvetőbb közgazdasági órát, amit egy főiskola kínálhat. Még a középiskolában egyszer igénybe vettem az iskolai korrepetálást. Egy Michelle nevű édes, stréber lánnyal voltam összepárosítva, aki szerelmes volt Maverickbe, így a két korrepetálásunk nagy része arról szólt, hogy a bátyámról kérdezősködött, ahelyett, hogy nekem segített volna. Úgy döntöttem, hogy nem éri meg a fáradságot, és inkább Riverrel csináltattam meg a házimat.

A diákszolgálat pultjánál ülő srác egyáltalán nem hasonlít arra a kedves, kocka lányra, aki korábban korrepetált. Nyilvánvalóan az is közrejátszik, hogy ő férfi, nem pedig nő. De az is tény, hogy olyan, mint egy kétajtós szekrény. A pulóverén RUGBY felirat van, szóval gondolom, hogy az iskolai csapatban játszik – nem pedig hokis, ami nálam automatikusan felfelé mutató hüvelykujj. Érdekes módon a neve nem illik a többi részéhez.

– Helló. Üdvözlet a diákszolgálatnál. Miben segíthetünk? – kérdezi Merlin.

Körülnézek, hátha van még valaki, aki kiegészítheti a „mi” elemet, de úgy tűnik, rajta kívül senki sincs az irodában. Meg kell tisztítanom a torkomat, hogy suttogáson túl tudjak beszélni. – Ööö, üdv. Azt mondták, hogy itt vehetek igénybe korrepetálást közgazdaságtanból.

Elmosolyodik, és összefűzi az ujjait, alkarját az asztalra támasztja. Vastagabbak, mint a combom. – Hát persze, hogy tudsz! Több olyan diákunk is van a felsőbb évfolyamokon, valamint mesterképzésen, akik talán tudnak segíteni neked. Van egy másolatod az órarendedből, hogy ellenőrizni tudjam, hogy van-e szabad helyed?

Hűha, szuper kedves. És extra barátságos. Talán nem is lesz olyan rossz. – Ó, igen, persze. – Hagyom, hogy a hátizsákom lecsússzon a karomon, és az asztalára dobom, majdnem felborítva a kávésbögréjét.

Eltolja az útból, és a mögöttem lévő szék felé mutat, még mindig mosolyogva. – Leülhetsz. Talán biztonságosabb lenne.

– Ó, persze. Igen, igen. Köszönöm. Bocsánat. – Lehuppanok a székre, és addig turkálok, amíg meg nem találom az órarendemet. Kisimítom a gyűrött papírt, és átnyújtom. Azt hiszem, ugyanilyen könnyen megmutathattam volna neki a laptopomon is, de mindig van nálam egy papíralapú példány arra az esetre, ha a technika meghibásodna.

Végigpásztázza az időbeosztásomat, mosolya könnyed. Az egyik elülső fogából egy nagy darab kiesett. – Te friss hús vagy?

– Bocsánat, mi?

A tekintete felemelkedik. – Egy friss diák, elsőéves vagy?

Biztosan hallucinálok. Az alváshiányra fogom. És hogy egy csomó sportolóval élek. – Uh, másodéves. Idén átiratkoztam, de van egy elsőéves órám, amit még be kell fejeznem.

– Ah, érthető. Hogy tetszik itt eddig? Lavender? Ez az igazi neved?

– Um, igen. Anyukám szereti a lilát, és ööö... eddig nekem is tetszik – a közgazdaságtantól eltekintve. – Összekulcsolom a kezem, hogy ne piszkáljam a körmeimet.

– Én is szeretem a lilát. – Kacéran rám kacsint. – És a közgazdaságtan is nehéz lehet. Történelem szakos vagyok, szóval a számok, amikkel foglalkozom, többnyire dátumok, tudod?

Bólintok. A szám kiszáradt, a kezem pedig nyirkos. Nem viselem jól a nyílt flörtölést. Főleg nem a sportoló típusoktól, mert lehet, hogy jól néznek ki, de gyakran játékosok, és el vannak telve önmagukkal.

Amikor a bólintásom mellé nem szólok, Merlin a számítógépéhez fordul. – Hadd nézzem meg, ki felel meg a beosztásodnak. – Egy percig kattintgat, és valami olyasmit mormol az orra alatt, ami úgy hangzik, mint a „szerencsés faszfej”. De lehet, hogy paranoiás vagyok, és csak hallok dolgokat.

– Azt hiszem, találtam neked valakit. – Megpördül a székében, ujjait az ajkához emeli, és rikoltozva fütyül. – Hé, Bowman, van egy új diákom, akit be akarok mutatni neked!

Az amúgy is száraz szám tele van homokkal, és izzadságcseppek csorognak le a gerincemen. – Bowman?

Ez egy meglehetősen gyakori vezetéknév. Kizárt, hogy Kodiaknak legyen ideje diákokat korrepetálni. És főleg nem a makroökonómia bevezetőre. Az óriási pazarlása lenne a hihetetlenül hatalmas, briliáns, seggfej agyának.

Merlin bólint, de tekintete az ajtóra szegeződik. Figyelmem az ablakban tükröződő tükörképére terelődik – ahol észreveszem, hogy barátságos, kedves mosolya mogorvává változik –, majd az ajtóban álló ormótlan alakra.

Egy iskolai hokis pólóba és egy sötét farmernadrágba öltözött Kodiak.

Gondolom, ez nem olyan gyakori vezetéknév.

A haja még nedves, valószínűleg azért, mert az edzésről jött. Egy hatalmas almát tart a szintén hatalmas kezében. A tekintete Merlinről rám siklik. El sem tudom képzelni, milyen lehet az arckifejezésem – valahol a hitetlenkedés és a rémület között, biztos vagyok benne.

Megrándul az ajka, és elkapja Merlintől az órarendet. Kodiaknak amellett, hogy elképesztően intelligens, fotografikus memóriája is van. Mindössze harminc másodperc kell neki az órarendemmel, hogy minden egyes kurzuskódot, dátumot, időpontot, épületet és szobaszámot megjegyezzen.

Tehetetlenül ülök ott, ahogy átvizsgálja. Alig mozdul az ajka, de tudom, hogy milyen mentális trükkel jegyzi meg, valószínűleg azért, hogy tovább kínozhasson, ahogyan mostanában és a két évvel ezelőtti ünnepek alatt is tette.

Akkor megmutatta az igazi arcát, és egyik sem volt szép.

– Általában nem szoktam közgazdaságtant oktatni. – A tekintete végül rám emelkedik.

– Biztos vagyok benne, hogy heti egy órával elboldogulsz. – Merlin nagy szemekkel néz rá, hogy mi a fene, mintha nem tudná elhinni, hogy Kodiak kihagyja a lehetőséget.

Szeretnék hízelegni, de leginkább undorodom, és sajnos nem vagyok meglepve. Nem az arcomra figyelnek, hanem a melleimre.

Kétszer is beintek Kodiaknak a középső ujjammal. – Inkább dugnék egy kaktusszal, minthogy te oktass engem. – Felpattanok a székből, és menekülés közben majdnem elbotlok a hátizsákomban. Felkapom a padlóról, és kisietek a diákszolgálati irodából. Miközben megyek, Merlin megkérdezi Kodiakot, hogy mi volt ez az egész, és Kodiak mond valamit a megszállottságról.

Annyira utálom őt.

Úgy néz ki, hogy Rivert kell majd piszkálnom, hogy segítsen nekem, vagy ez, vagy pedig megbukom a kurzuson.

Elmegyek az órára, és nem érzem valami nagyszerűnek ezt az új fejleményt, valamint azt a tényt, hogy a Kodiaknál még mindig ott van az órarendem papíralapú példánya. Szeretném azt hinni, hogy ez nem számít, de bebizonyosodott, hogy nagy örömét leli abban, hogy megnehezíti az életemet, és van egy olyan érzésem, hogy ez csak segíteni fogja az ügyét.

Óra után találkozom Lovey-val és Lacey-vel ebédre a diákbüfében. Úgy döntök, hogy kókusztejfagylaltba fojtom bánatom – nem vagyok híve annak, hogy az ételt érzelmi mankóként használjam, de a valódi fagylalt több problémát okozna, mivel laktózérzékeny vagyok.

– Ez az ebéded? – kérdezi Lovey, amikor helyet foglalok vele szemben a hatalmas fagylaltkehelyemmel. A tányérja tele van salátával és valamilyen vegán rakott étellel. Az itteni büfé mindenkinek kedveskedik, így remek tejmentes és növényi alapú választékot kínálnak.

– Ne ítélkezz – mondom fagylalt és a süteménydarabokkal teli szájjal – ez is vegán. Ki gondolta volna? A mályvacukor és a gumimacik azonban nem.

Lacey becsúszik a Lovey melletti ülésre, tányérja majdnem megegyezik ikertestvére tányérjával. – Ooooh, úgy tűnik, valaki felfalja az érzéseit. Mi történt?

– Megbuktam egy teszten. – Egy mini mályvacukrot dugok a számba. Imádom őket fagyasztva, mert a Lucky Charms pillecukorkákra emlékeztetnek.

– Jaj, ne – mondják egybehangzóan.

– De lesz ez még rosszabb is. – Beledöföm a kanalamat a fagylaltba, és előkotrok egy gumimacit.

A szemük felcsillan.

– Rosszabb, hogyan? – Lacey suttogja.

– Elmentem a diákszolgálathoz, hogy szerezzek egy közgazdaságtan korrepetitort.

– Nem volt senki szabad? – kérdezi Lovey.

– Ó, dehogynem volt. De Kodiak volt az.

Mindkettőjük arca megnyúlt. – Oh.

– És azt mondtam, hogy inkább dugnék egy kaktusszal, mint hogy ő tanítson, úgyhogy nyilvánvalóan nem megyek vissza oda.

Lovey fuldokolva köhög fel egy teli szájnyi spenótot, és Lacey megveregeti a hátát. – Ó, Istenem, ezt tényleg te mondtad?

 – Igen. – Egyszerre vagyok megalázva és lenyűgözve magamtól. Szellemes volt, de egyben nagyon helytelen is. Anyám valószínűleg büszke lenne rá.

– Ez fantasztikus, de azt hiszem, ez azt jelenti, hogy még mindig bunkó. – Lovey az öklére támasztja az állát. – Nem értem. Gyerekkorotokban olyan közel álltatok egymáshoz. Bármit megtett volna érted.

Megvonom a vállam, és visszatemetem magam a fagylaltkehelyembe. – Az emberek változnak.

– Azt hiszem – ért egyet Lacey.

– Kivéve BJ-t, ő mindig flörtöl és játszik. – Lovey megforgatja a szemét, de az arca kipirul. – Na mindegy, vissza ehhez a korrepetítor dologhoz. Talán ismerünk valakit, aki segíthetne.

– Tényleg? – Felkapom a fejem. Lovey és Lacey legtöbb barátja nagyon kedves.

Lovey arcán ragyogó mosoly terül szét, és összecsapja a kezét. – Emlékszel Dylanre? Találkoztál vele a bulin nálunk?

Leeresztek. – Ó, igen. – A srác, akinek a Kodiakról rinyáltam, miközben olcsó hűtött piától részeg voltam.

– Hát, ő valami üzleti szakra jár. Nem igazán tudom, mi az, de ő intézi a szövetség pénzügyi dolgait, szóval fogadok, hogy segít neked.

– Nem tudom, hogy ez olyan jó ötlet-e.

A homlokát ráncolja. – Miért nem? Rólad kérdezett a parti után.

Most én ráncolom a homlokom. – Tényleg?

Erőteljesen bólogat. – Ó, igen, azt mondta, hogy nagyon csinos vagy, és vicces.

– Azt mondta, hogy vicces vagyok? – Most már csak ismétlem a szavait, de azt hittem, hogy teljesen hülyét csináltam magamból. Két napig kitartóan gondolkodtam rajta, végigfutottam a dolgokon, amikre emlékszem, hogy mit mondtam, és azon gondolkodtam, vajon idiótának tűntem-e. Ez az oka annak, hogy eleve igyekszem elkerülni a bulikat.

– Vicces vagy – mondja Lacey, és lassan rágva beleharap a ragujába.

Talán ő is olyan részeg volt, mint én, és nem emlékszik az összes ostobaságra, amit mondtam.

– Lacey-nek igaza van. Az vagy, és talán segíthet neked a közgazdaságtanban, és jobban megismerhetitek egymást. – Reménykedő pillantást vet rám. – Már nem laksz a szüleiddel, szóval egy kicsit szórakozhatsz, nem igaz? Megismerkedhetsz valaki újjal? Talán randizhatsz meg ilyesmi?

– Tavaly randiztam. – Még a drága szüzességemet is elvesztettem. A srác kedves volt, és tetszett, de nem volt egy világrengető élmény. Mégis, jó érzés volt, hogy kívánatos vagyok, és hogy végre valami olyan élményben volt részem, aminek semmi köze egy rohadt szilikon élvezeti eszközhöz, amit a nagymamámtól kaptam ajándékba. – Különben is, lehet, hogy nem vagyok otthon, de még mindig a testvéreimmel lakom.

– Hát, nem kell tudniuk, ugye? És ez csak korrepetálás. És mi van akkor, ha a srác, aki korrepetálni akar, azt is gondolja, hogy csinos vagy és vicces?

Előások egy újabb mályvacukrot. – Oké, megadhatod neki a számomat, vagy bármit. Ha másra nem is, de szükségem van a segítségre, és hízelgő, ha valaki azt mondja, hogy csinos vagyok.

– Hurrá! – Újra tapsol, és a villáján lévő cseresznyeparadicsom leesik. Felém repül, én pedig felemelem a kezem, és mindannyiunkat meglepve hárítom, mielőtt fejbe verne. Sajnos a csapkodó karom belecsapódik egy arra járóba, és egy tálca csattanva a földre esik. Valami meleg fröccsen a lábamra.

Lovey és Lacey összerezzenek, majd én is összerezzenek a mögöttem hallott magas sikolyra.

– Ó, Istenem!

Nem akarok megfordulni, mert akkor láthatnám, hányan bámulnak engem. Így is van, az egész előttem lévő asztal megfordult, hogy lássa, mi ez a felfordulás. De nem tehetek semmit, mert az én hibám, hogy a lábam más ebédjével van tele. A hőmérsékletből és az állagból ítélve valószínűleg leves.

Lassan megfordulok, érzem, hogy nedves melegség csorog le a vádlimon, készen arra, hogy bocsánatot kérjek, és felajánljam, hogy kifizetem az ebédet, ami most a padlón van. De a hangom elakad, amikor rájövök, hogy a lány ismerős. Ő az, aki a barátnőjével beszélt telefonon Kodiakról, miután az első nap vele volt. Ami még rosszabb, ő az egyik lány, aki a művészeti osztályomba jár.

– Nem kérsz bocsánatot? – A lány ajka meggörbül, és a szemei összeszűkülnek. – Ismerlek én téged?

– Sajnálom. Ez teljesen az én hibám volt – mondja Lovey.

A lány tekintete rólam rá, majd Lacey-re vándorol. – A te hibád, hogy ez a balfék kiöntötte az ebédemet a padlóra?

Mintha valami karmikus isten meghallgatta volna az imámat, BJ leül az asztalhoz Lacey és Lovey közé. Átkarolja mindkettőjük vállát. – Ez a kedvenc ikerpárom. – Lovey-hoz fordítja az arcát, és végigdörzsöli a lány arcán a kócos szakállát.

A lány felsikolt, és ellöki magától a férfit.

– Hé, BJ. – A lány az első napról átdobja a vállán a haját, és egy szelíd mosolyt villant a férfira. Úgy tűnik, az elejtett leves és a hiányzó bocsánatkérésem teljesen elfelejtődött.

BJ rám pillant, egy pillanatra aggodalom színezi ki a vonásait, mielőtt megawattos mosolyát a mögöttem álló lányokra fordítja. – Mizu, Bethany.

– Buliztok a hétvégén? – kérdezi.

BJ megvonja a vállát. – Nem t’om.

– Nos, ha igen, én és a csajok készen állunk egy kis szórakozásra.

– Ebben biztos vagyok. – BJ bólint, de látom rajta, hogy küzd, hogy ne nevessen, vagy ne mondjon valami hihetetlenül rosszindulatú dolgot.

– Oké, nos, remélhetőleg még találkozunk. – Ő és a barátai végigsétálnak a folyosón, a lábam előtt hagyva a törött tálat és a leves tócsáját. Valójában egészen a hátizsákomig terjedt. Felveszem a földről, és leteszem a mellettem lévő ülésre. Elkapok egy szalvétát, és letörlöm a lábamról a levest. Valami krémes fajta lehetett, mert úgy néz ki, mint a hányás és az ondó keresztezése. Ráadásul a kedvenc halványlila Chucks cipőm is tele van vele, ami azt jelenti, hogy ki kell mosnom, amikor hazaérek.

BJ kifújja a levegőt. – Ez a csaj be van szívva.

– Mi a baja? – kérdezi Lacey összeszorított ajkakkal, miközben nézi, ahogy a lány elsétál.

BJ megvonja a vállát, átnyúl Lovey válla körül, és kivesz egy szelet uborkát a salátájából. – Nem tudom, de az alapján, amit láttam, úgy pattog a hokicsapat körül, mint egy pingponglabda. – Ahelyett, hogy leejtené a karját, közelebb húzza Lovey-t, és a szájába dugja az uborkát.

Ő megforgatja a szemét, és oldalba könyökli a srácot. – Miért van az rendben, hogy a fiúk azzal fekszenek le, akivel akarnak, a lányokat pedig ribancnak bélyegzik, ha megteszik?

– Nem nevezem őt ribancnak. Csak nem tartom okos dolognak, hogy ugyanabba a baráti társaságba tartozó srácokkal próbál összejönni. Felesleges drámát okoz. – Megkopogtatja az asztalt. – Mindegy, nekem órára kell mennem. Csak be akartam ugrani köszönni. Később találkozunk, Lav?

– Valószínűleg? – Az egyetlen hely, ahová házon kívül szoktam menni, az a könyvtár vagy Lovey és Lacey, szóval elég nagy az esélye, hogy később találkozom BJ-vel.

Egy maréknyi szalvétával feltörlöm a leves tócsáját, mielőtt a tálcánkat a szemeteshez visszük, és elindulunk kifelé. Lacey-nek és Lovey-nak is van órája. Miközben sétálunk, Lovey üzenetet küld Dylannek, hogy van-e kedve korrepetálni egy barátját közgazdaságtanból.

Azonnal válaszol, és megkérdezi, melyik barátja.

Lovey egy pimasz mosolyt vet rám, miközben beírja a nevemet. Tizenöt másodperc sem telik el, mire egy új üzenet jelenik meg:

Dylan: Mikor és hol? Ma délután van időm.

Így kerültem a könyvtár egyik tanulószobájába, alig egy órával később Dylannel. Ő egy kávézót javasolt, de az túlságosan is randinak tűnne, és a könyvtárban kevésbé valószínű, hogy összefutok valamelyik családtagommal.

Az első néhány perc kicsit kínos, mert ideges vagyok, és nem emlékszem mindenre, amit mondtam neki, amikor a partin beszélgettünk. De ő nagyon kedves, és úgy tűnik, örömmel segít nekem. Magas és sovány, szőke hajjal, szürke szemekkel és kedves mosollyal. Előveszem a tesztet, amin megbuktam.

– Hűha, ezt másnaposan adtad be?

Biztos vagyok benne, hogy viccnek szánta, de nem igazán az.

Kisimítom a papírt, és érzem, hogy forróság kúszik az arcomra. – Sajnos nem. Csak nagyon béna vagyok az összes számításban, ami elég ironikus, mert anyukám könyvelő. – Attól tartok, hogy mindjárt elkezdek fecsegni. – Mindegy, csak egy órára van lefoglalva ez a terem, és nyilvánvalóan sok segítségre van szükségem, szóval... – Elakadok.

Idegesít, ahogy rám mosolyog. – Nem bánom. Derítsük ki, hol rontottad el, hogy visszaterelhessünk a helyes útra.

Egy órával később már valahogy értem, hol rontottam el, de nem hiszem, hogy Dylan valaha is korrepetált volna bárkit is, és hajlamos sok lépést kihagyni azzal, hogy azt mondja, varázslat történik. Amennyire én tudom, nincs varázslat, csak egy csomó dolog, amitől már fáj az agyam. Szerencsésnek mondhatom magam, ha átmegyek ezen a kurzuson.

Borult az idő, amikor elhagyjuk a könyvtárat, ezért Dylan felajánlja, hogy hazavisz. Nincs messze, de arra az esetre, ha az eső veszélye valóra válna, beleegyezem. A tenyerem izzadni kezd, amint beszállok a kocsiba. Épp csak annyira ismerem őt, hogy egyáltalán lehetővé tegyem az utat, és most, hogy egyedül vagyok vele, kiszárad a szám.

Néhány perccel később behajt az utcámba, és a szorító érzés a torkomban enyhülni kezd, ami jó. Annyira segítőkész volt, és nem akarom elrontani azzal, hogy furcsán viselkedem. Titokban négyig számolva belélegezek majd ki, és arra kényszerítem magam, hogy nyugodt maradjak, és ne mondjak vagy tegyek semmi kínosat vagy hülyeséget.

– Hűha, ezek a házak hatalmasak – mondja Dylan.

– Igen – értek egyet.

Ahhoz a házhoz képest, amelyben felnőttem, nem azok, de tisztában vagyok vele, hogy az átlagosnál nagyobbak. Elhaladunk BJ és Kodiak háza mellett, és az utca végén lévő házra mutatok. – Itt vagyok, a negyvennégyes szám alatt. – Három autó parkol a felhajtón, ami azt jelenti, hogy a testvéreim otthon lehetnek.

– Szent szar. – fütyül Dylan. – Te itt laksz?

– Um, igen.

Lehalkítja a rádiót, ami azt jelenti, hogy halljuk a hátsó udvarról a zenét. A basszusból ítélve, ez Maverick lejátszási listája.

– Úgy hangzik, mintha buli lenne.

Kíváncsi vagyok, hogy ezzel azt akarja-e kérni, hogy hívjam be. – Valószínűleg itt vannak a bátyáim barátai.

– Igaz, azt mondtad, hogy velük élsz. – Végigsimít a kezével a combján.

– Igen. – Király, már csak egyszavas válaszok vannak.

– Nem zavarja őket, hogy átjönnek a barátaid?

Határozottan meghívást vár. – Uh, azt hiszem?

A középiskolában néhány drámás barátom átjött hozzám kis csoportokban, de a srácok általában a baráti zónában voltak, mert, nos. . .

– Kicsit védelmezőek.

– Úgy érted, a védelmezőt, hogy megmotoznak, és ellenőrzik a hátteremet, hogy nincs-e gyorshajtási bírságom?

Szerintem csak viccelődni próbál. – Hm, az valószínűleg a dolgok szelídebb oldala lenne. Az én ikertestvérem sok mindent el tud intézni.

A házra pillant. – Oké. Rendben. Legközelebb talán tanulhatnánk nálam?

Megkönnyebbültem, hogy sikerült kihúznom magam egy potenciálisan kellemetlen helyzetből, legalábbis egyelőre. – Ó, igen, persze, talán megtehetnénk. – Kicsatolom a biztonsági övemet, ki akarok szállni, mielőtt valaki észreveszi a kocsit – nevezetesen River.

– Um, Lavender? – Úgy markolja a kormányt, mintha meg akarná fojtani.

 – Igen?

 – Jövő hétvégén lesz egy buli a diákszövetségem házában. Elég laza lesz, ha szeretnél jönni. Előbb korrepetálhatnálak vagy ilyesmi? – Reménykedőnek tűnik.

Nem akarom megbántani az érzéseit, ezért a nem kötelező érvényűre szavazok. – Üzenhetek neked, hogy válaszoljak? Azt hiszem, valamit el kellene intéznem Lovey-val és Lacey-vel.

 – Ó, őket is nyugodtan meghívhatod.

 – Beszélek velük. – Be akarok jutni a házba, mielőtt valaki jön és meglát minket itt. Ha River az, ki fog akadni, ha pedig Mav, zavarba fog hozni. Az ajtónak támaszkodom, és a kilincset tapogatom.

– Oké, jól hangzik. Jól éreztem magam ma. – Közelebb hajol, és rájövök, hogy egy ölelésre készül.

Ezzel egy időben a fejem mellett lévő ablakon egy hangos csattanás rémít meg mindkettőnket. A kocsi hevesen ide-oda rázkódik, én pedig előrelendülök, és az arcom Dylan fejének oldalába csapódik.

– Nincs döngetés a felhajtón! – kiabálja BJ. Az ajtót kirántják, én pedig kiesek, és beverem a fejem a betonba. A szemem mögött csillagok villannak fel, néhány másodpercre feketévé és fehérré változtatva a világot.

– A francba, Lav, jól vagy? Fogalmam sem volt róla, hogy te vagy odabent.

A fájdalomtól pislogva látom, hogy BJ, Liam és Lane félkörben állnak körülöttem. Liam és Lane befejezték a főiskolát, de még mindig a városban élnek, és Quinn-nel és BJ-vel lógnak együtt. Mindhárman zavartan és aggódva bámulnak le rám. A lábam még mindig a kocsiban van.

Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de a szavak elakadnak, vagy a sokktól, vagy attól, hogy beütöttem a fejem. BJ a karom alá csúsztatja a kezét, és felhúz, miközben Dylan kinyitja a vezetőoldali ajtót.

A feje felugrik a tető fölé, a szemei tágra nyíltak. – Jól vagy? – Végigpásztázza a mögöttem álló hatalmas emberfalat, és a szín eltűnik az arcáról.

– Jól vagyok. – Nem tudom, hogy a tarkómat vagy az ajkamat dörzsöljem, mert mindkettő fáj. Az ajkamat választom, mert azt könnyebb elérni, és végigsimítok az ujjaimmal az alsó ajkamon. BJ megragadja a csuklómat. – A francba, vérzel.

– Halálra rémítettél minket, és ez az eredménye. – Mutatok az arcomra. A szívem úgy dobog, mintha maratont futottam volna, de úgy érzem, mindent összevetve egész jól kezelem ezt a szerencsétlen helyzetet.

Mindhármuk felé mutatok. – Dylan, ők az unokatestvéreim, BJ, Liam és Lane. Srácok, ő itt a barátom, Dylan, aki épp most hozott haza.

Az unokatestvéreim különféle üdvözléseket morognak.

– Hali, srácok. – Dylan bizonytalan integetésre emeli a kezét.

– Köszönöm, hogy hazahoztál. – Azt akarom, hogy eltűnjön innen, hogy egyedül maradhassak a kínos helyzetemmel.

A bejárati ajtó kinyílik, és a mai napi véget nem érő rémálom úgy csap az arcomba, mint egy régen lejárt kolbász. Kodiak áll az ajtóban, csak egy fürdőnadrágot visel, vizes haja mindenhová oda van tapadva, és a víz csöpög az átkozott padlóra. De Istenem, ő mindig nagyszerű. Izom izom hátán, vastag bicepszei feszülnek, ahogy az ajtófélfát tartja, bal arcán huncut vigyor pattintja ki a gödröcskét.

A szívem görcsbe rándul és galoppozik. Hiányzik ez a változata: az, amelyik mosolyog és nem gyűlöl engem.

Egy pillanattal később mindent elront azzal, hogy azt harsogja: – Ki kefél a kocsifelhajtón?

A tekintete Dylanre vándorol, aki ugyanolyan elborzadtnak tűnik, mint én, de ahogy rám vándorol, a mosolya lelohad, és a gyomrom összeszorul.

– Tényleg menned kellene – mondom Dylannek.

– Még találkozunk. – Eltűnik a kocsijába, és alighogy becsukja az ajtót, máris tolat ki a felhajtóról, és csikorogva száguld lefelé az utcán.

Megigazítom a vállamon a hátizsákomat, és elindulok a ház felé, megacélozva a gerincemet és az idegeimet, mert Kodiak még mindig az ajtó közepén áll, arca a közöny maszkja. Megpróbálok elsuhanni mellette, de ő ott marad, ahol van, így ez lehetetlenné válik.

Sóhajtok, hihetetlenül kimerültem. Csak fel akarok menni az emeletre, és egy jót sírni, katartikusan. Próbálom tükrözni az ő közönyét. – Elmozdulnál, hogy be tudjak menni a házamba?

A szemöldöke összeráncolódik, ahogy a tekintete végigsiklik az arcomon. Felemeli a kezét, mintha talán arra gondolna, hogy megérint. Ezt semmiképp sem tudom kezelni. Visszarándulok, és elhárítom a kezét. – Mit csinálsz?

– Vérzik az ajkad.

– Ne csinálj úgy, mintha tényleg érdekelne, Kodiak.

– Mondd el, mi történt. – A hangja halk és lágy, és ez valamiért még dühösebbé tesz, ezért kirohanok, és meg akarom sebezni, ahogy ő is folyamatosan megsebez engem.

 – Te, Kodiak. Te történtél, és tönkretetted az istenverte életemet. Most pedig takarodj az utamból. – Elfurakszom mellette, majdnem megbotlok több futócipőben.

Egyenesen a hálószobám felé veszem az irányt, és bezárom magam mögött az ajtót. Lecsúszom a falon, amíg a fenekem a padlóra nem ér, és mély lélegzeteket véve behunyom a szemem.

Elképzeltem az aggodalmat a hangjában.

Elképzeltem a fájdalmat, ami a szemei mögött ült.

Azt látjuk, amit szeretnénk, nem pedig az igazságot, különösen, ha az fáj.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A függés veszélyes függőség

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

10 évesen

Szeretem és utálom a Halloweent. Az utálaterős szó, és anya mindig azt mondja, hogy ne használjam, de vegyes és felkavaró érzésem van a Halloweenről. Imádok beöltözni, és anya mindig készít nekem jelmezt. Ülünk, és képeskönyveket lapozgatunk, és nézegetjük a szép hercegnőket és tündéreket, és eldöntjük, melyik leszek.

Ez a rész nagyon tetszik.

A jelmezeim mindig világosak és vidámak, így kitűnök a tömegből. Szeretem az olyan ruhákat, amelyekkel könnyen ki lehet tűnni a tömegből, még akkor is, ha nem szeretem a tömeget, és igyekszem elkerülni őket.

De nem szeretem, hogy egyes gyerekek szörnyeknek öltöznek, és megpróbálják megijeszteni egymást. Mindig attól félek, hogy engem is megpróbálnak majd megijeszteni, és akkor lehet, hogy elsírom magam mások előtt. Ettől az aggodalmaskodó szörnyetegem úgy nő bennem, mint a borostyán, és elfojt minden jó érzést.

Idén Halloweenkor úgy öltöztem be, mint a hercegnő a Merida, a bátor című filmből. Anya csinálta a sminkemet meg mindent. Robbie már középiskolás, így anya szerint ez az utolsó éve, hogy „csokit vagy csalunk”-ot játsszon. De ő még mindig beöltözik, és őrült tudósnak fog öltözni. Ez egyrészt jelmez és egyrészt mégsem, mert szereti a tudományt, csakhogy nem őrült. Maverick hokis lesz, ami nem is olyan beöltözés, mivel ő mindig ezt csinálja, River pedig Batmannek öltözik. Ez azt jelenti, hogy teljesen feketében, maszkban és köpenyben lesz.

Robbie és Maverick tovább maradhatnak, mert idősebbek, és nem kell olyan korán lefeküdniük. Én csak a mi utcánkat szeretem végigcsinálni, aztán hazajövök, és anyával cukorkát osztogatunk, míg apa követi a fiúkat. De ő nem sétálhat velük, mert zavarba jönnek.

A mi utcánkban sok a gyerek, és sok házban nagyon sokan adnak finomságokat, például egész csokit a mini csokik helyett. Queenie, aki ugyanebben a háztömbben lakik, különleges ajándékot ad nekem a kedvenc chipsemmel. Ez egy filcszütyő varrókészlet, és most már csak arra vágyom, hogy hazamenjek, és összerakjam a cuki kis yeti- és hódzacskókat, de nem akarom, hogy River velem jöjjön, mert még mindig jól szórakozik.

Amikor valami ijesztő jelmezbe bújik, River szélesre tárja a karját, és körém tekeri a köpenyét, sötétségbe burkolva engem, amíg a veszély el nem múlik.

Kodiak három házzal lejjebb lakik tőlünk, így amikor megállunk ott, csatlakozik Maverickhez és Robbie-hoz, és előttünk mennek. A szekrényes incidens óta másképp mennek a dolgok nálunk. Nehéz megmagyarázni. Közelebb vagyunk egymáshoz, de távolabb is vagyunk egymástól.

Az ilyen éjszakákon úgy érzem, mintha millió mérföldre lenne, és a láthatatlan szál, ami összeköt minket, törékeny és vékony.

Néha érzem, hogy figyel engem, mintha csak arra várna, hogy szétessek, hogy aztán újra összerakhasson. Ez már többször is megtörtént, mióta bezártak a szekrénybe – én szétesem, ő pedig összeszedi helyettem a darabokat. Tényleg mindigezt akarja csinálni.

Tudom, hogy nem szabadna rá támaszkodnom. Ahogy azt is tudom, hogy nem szabadna fagyit ennem, mert megfájdul tőle a gyomrom. De mégis megteszem, mert abban a pillanatban jobban érzem magam tőle. Később bűntudatom van, amiért nem tudok egyedül megbirkózni vele.

– A következő házat kihagyjuk. – River karja felcsapódik mögöttem, és hirtelen sötétségbe burkolózom.

– Mi folyik itt? – A hideg fut végig a gerincemen. Jobbra tőlem hallom Kodiak hangját, és Mav meg Robbie nevetését.

– Ez az a kísértetház, amit nem szeretsz.

– Ó. – Újabb borzongás. – Oké. – Szeretnék elég bátor lenni ahhoz, hogy elmenjek a kísértetházba, de a karnevál után a Halloween már nem ugyanaz. Talán soha nem is lesz.

Néhány másodpercnyi sötétség után River ledobja a köpenyét, és a következő házhoz vezet. Itt aranyos tökök vannak, boldog, foghíjas vigyorral. Rápillantok a kísértetházra, majd elfordulok. Túl sok a villogó fény és a baljós, hátborzongató hang.

Amikor elérjük az ajtót, River az, aki kopogtat. Egy hölgy nyitja ki, és River azt mondja: – Csokit vagy csalunk.

Sikerül elsuttognom a szavakat.

Ránk mosolyog, és kedves szemei rám szegeződnek. – Hát nem te vagy a legszebb hercegnő, akit valaha láttam?

– Anyukánk készítette a jelmezét – mondja neki River, bár valószínűleg én is tudtam volna, ha eléggé igyekszem.

– Hát, gyönyörű, akárcsak te. – Egy marék cukorkát dob a táskámba, és River felé fordul. – És te ki lehetsz?

– Megvédem a hercegnőt – mondta River.

– Valóban? Nos, néhány tündérmesében a hercegnő megöli a saját sárkányát. – A mosolya most már nem olyan lágy; valami mást rejt magában.

River rángatja a kezemet, de én maradok, ahol vagyok. Kinyitom a számat egyszer, kétszer, de nem jön ki semmi. Harmadszorra megtalálom a hangomat. – Szeretnék az a hercegnő lenni.

– Biztos vagyok benne, hogy az leszel – mondja mosolyogva.

Szeretnék hinni neki, de félek a rajzfilmsárkányoktól, így nem hiszem, hogy valaha is képes lennék megölni egy igazit.

Megköszönöm neki az édességet, és követem a mogorva Rivert a sétányon. Átnéz a válla fölött, és egyszerre három hatalmas bohóc, akiknek a sminkje horrorfilmekre emlékeztetnek, fut végig az ösvényen, nagy zajt csapva.

Pár lépést hátrálok, megbotlok a saját lábamban, és a hideg, nyirkos fűben landolok a fenekemen. A szám sikolyra nyílik, ami nem éri el a torkomat. Visszarepülök a vidámparkba a lógó bohócokkal, a lökdösődő nagydarab kamaszfiúkkal és az üreges szemű, szürke fogú emberrel. Összegömbölyödöm, és a karommal eltakarom a fejemet.

El kellene végeznem az egyik nyugtató gyakorlatomat, de zaj van, River apa után kiabál, és a háttérben kísérteties zene szól. Ez az egész túl sok. Nem tudok másra koncentrálni, csak a pánikra, ahogy belém süllyeszti a fogát és eluralkodik rajtam.

Valaki megpróbál hozzám érni, én pedig elrúgom magam, és elmenekülök a kezek elől.

– Segíthetek. Hadd segítsek.

Érzem, ahogy a térdeim a földhöz csapódnak mellettem. – Lavender, Kodiak vagyok. – Gyümölcsös, cukorkaillatú, meleg lehelet éri az arcom, és hevesen megborzongok.

– Semmi baj. Megvagy. Majd én rendbe hozom. – A hangja mélyebb, mint régen, mintha a gyerek és a tini között lebegne. A tenyere a tarkómra simul, és megfogja a nyakam.

A megkönnyebbülés hulláma szinte azonnali. Sokkal kevesebb erőfeszítésbe kerül megnyugodni, ha Kodiak itt van. Tudom, hogy ez nem tesz jót nekem. Queenie-vel megbeszéljük, hogy veszélyes lehet másra hagyatkozni a szorongás csillapításában, akár az anyámra vagy Riverre, de nehéz nem hagyni, hogy segítsen, amikor ez sokkal könnyebb.

 – Csak hülye fiúk, akik maszkot viselnek. Itt biztonságban vagy velem. Csak lélegezz, és ha készen állsz, hazakísérlek – mormolja a fülembe, az arca szinte megérinti az enyémet, miközben beszél, megnyugtat, hogy minden rendben van, hogy a hangjára koncentráljak. Megfogja a kezemet, és a nyaka oldalához nyomja, így érzem, ahogy lelassul a pulzusa. A másik keze a tarkómon marad, és a mutatóujja nyolcasokat rajzol a bőrömre. A minta altató, akárcsak a szívverése, és lassul, ahogy a légzésünk is. Ahogy a szorongás lecsillapodik, egy új érzés kúszik be: a zavarodottság.

Pánikrohamot kaptam valaki járdájának a közepén, mert bohócnak öltözött fiúk megijesztettek. Általában, amikor ez van, nincs közönség, vagy legalábbis nem ilyen. A szüleim és a testvéreim, esetleg az unokatestvéreim lehetnek szemtanúk, de nem a környékbeli gyerekek, akik suttognak majd rólam. És ez egy újabb ok lesz arra, hogy River túlságosan is védelmező legyen, és hogy el akarjak bújni a világ elől.

Mintha tudná, mire gondolok, Kodiak azt suttogja: – Falat építettünk köréd. Védve vagy, Lavender. A fiúk elmentek, és senki sem tudja, hogy itt vagy. Átvághatunk a pázsiton, és visszamehetünk a házamhoz, ha az jobb lenne. Megmutathatom, mit csináltam a minap, amikor Queenie-nél voltam.

Kodiak is szorong, ezért ő is Queenie-hez jár. De ő a legtöbbször már jobban kezeli a szorongását. Vannak azonban más dolgok is, amelyek megnehezítik az életét, például az, hogy mindig mindent tökéletesnek akar, beleértve saját magát is. Anya azt mondja, hogy lehetetlen tökéletesnek lenni, ezért Kodiakmindig kudarcra ítéli magát, és ez elszomorít.

Kodiak mindig ötöst kap, de ha csak egy kérdést is elront a dolgozatban, összeomlik. Nem úgy, ahogy én. Magába roskad, mint egy törött kerti szék. Önmagát ostorozza. Túlságosan megerőlteti magát, mint egy repedés egy szélvédőn, ami pókhálószerűen addig repedezik, amíg az egész szét nem törik. Általában sikerül összeszednie magát, mielőtt odáig fajulna a helyzet. De nem mindig.

Kodiak a kezét az enyémbe csúsztatja, és talpra ránt. River félrelöki az útból, és átkarol, a köpenyébe rejtve engem. Csak azt a nyugalmat szeretném, amit Kodiak hoz, de most ott van bennem River birtokló dühe és a bűntudata, amiért nem látta a maszkos fiúkat, mielőtt túl késő lett volna.

Néha nehéz egyensúlyt teremteni a dolgok között, amiket akarok, és azok között, amik miatt rosszul érzem magam, mint például River bűntudata és túlzott védelmezői magatartása. És hogy mennyire szeretem Kodiak figyelmét.