29.-30.-31. Fejezet

 

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Végtelen

KODIAK

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Lavender ajtaja előtt, a legfelső lépcsőfokon ülve várakozom.

Megjelenik a lépcsőfeljárónál, és egy apró mosollyal köszön rám. – Ezúttal nincs betörés?

Szégyenlősen vigyorgok. Fel tudtam volna nyitni a zárat, de a várakozás jelképesnek tűnik kettőnk új verzióját nézve. – Gondoltam, jobb, ha beengedsz a szobádba, tekintettel a beszélgetésre. Minden rendben Riverrel?

– Azt hiszem, igen. Annyi időt töltött azzal, hogy rám koncentrált, hogy nem nézett eléggé magába és arra, hogy mit akar. Volt ez az egy év külön, ami mindkettőnknek jót tett, de most, hogy itt vagyok, mintha ott tartanánk, ahonnan indultunk. Neki is ki kell találnia önmagát, ahogy nekünk is ki kell találnunk magunkat.

Bólintok. – Azt hiszem, erre még sosem gondoltam. – De van értelme. – Most, hogy nem kell rád vigyázni, minden megváltozott.

– De rendbe fog jönni. Szerintem valószínűleg szüksége volt valakire, aki elmondja neki, hogy nem baj, ha mindenki más helyett csak magára koncentrál.

Kinyújtja a kezét, arckifejezése várakozó és egy kicsit bizonytalan is, amíg fel nem állok, és ujjaimat az övébe nem fűzöm. A kapcsolat, ami mindig is megvolt közöttünk, erősebbnek tűnik, mint valaha.

Kinyitja az ajtót, és besurranunk. A varrógép melletti lámpa az egyetlen fény a szobában, és árnyékot vet az arcára, így nehéz leolvasnom az arckifejezését. Újra összekulcsolja az ujjainkat, és az ágyához vezet, felkapcsolja a mellette lévő lámpát, amely lágy fényével átmossa a halványlila paplant. Bekapcsolja a hifit, és kedvenc zenekarának halk hangjai betöltik a szobát.

Lavender nem szólal meg, miközben az ágya szélére ültet. A szívem kalapál, és a tenyerem nedves. A combomhoz törlöm őket, és szétvetem a lábaimat, amikor belép a térbe. Azok az élénk kék szemek találkoznak az enyémmel, ahogy ujjaival a hajamba túr. Érzem az érintést az egész testemen keresztül, egészen a bűnös, megtört lelkem legmélyéig.

– Annyira hiányoztál – suttogom. – Pokoli volt ilyen közel lenni hozzád, és mégis úgy érezni, mintha millió mérföldekre lennénk egymástól.

Bólint, és lassan, nyugodtan lélegzik, miközben közelebb lép hozzám, és átölel. Tükrözöm a mozdulatot, magamhoz húzom, és érzem a torkában lévő pulzust az arcomon, belélegezve az ismerős illatát.

Lavender végtelen szimbólumot rajzol a nyakamon, végig a gerincem mentén, én pedig a lapockái között ismétlem a mintát. Légzésünk szinkronizálódik, szívverésünk egyenletes ritmust talál, és egymásba kapaszkodunk, mint horgonyok és bóják.

Arcom felé fordítom, pulzusa az ajkamon dobog. Mindketten halk hangot adunk ki a szükségtől, és egyszerre kuncogunk. Lavender megmozdul, hogy az ölembe üljön, és elkezdi kínzó módon végigkövetni az arcom körvonalait, ujjai gyengéden és melegen végigsimítanak az ajkamon és a szememen.

Átfogom a csuklóját, és megpuszilom minden ujja hegyét és a tenyerén lévő kifakult hegeket, mielőtt a nyakam oldalához szorítom. A hüvelykujjammal végigsimítok az alsó ajkán, a heg fölött, amely egy olyan kezdetet és véget jelzett, amelyet soha nem tudtunk volna megjósolni.

– Szeretnék minden fájdalmat, amit okoztam, eltüntetni, de nem tudom, hogyan – vallom be.

Meleg tenyerei közé szorítja az arcomat. – Kezdheted azzal, hogy az összes kis hazugságot igazságokkal törlöd.

Lavender az, aki feljebb billenti az állát, és a számat az övéhez közelíti.

Az egész univerzumom újra összhangba kerül.

Az ajkai szétnyílnak, és én belélegezem a megbocsátását, ahogy a nyelvünk lágy simogatással találkozik. Megjegyzem ezt a pillanatot: a testének enyhe súlyát az ölemben, ahogy a mellei a mellkasomhoz nyomódnak, a gerincének ívét, a szükségletének zümmögését, ahogy vibrál bennem, az alsó ajkának egyenetlen textúráját, ahol a heg van, a görögdinnyés Jolly Rancher ízét, az ágyneműje, a levendulás samponja és a vaníliás testápolója illatát.

Minden, ami ezzel kapcsolatban történt, elkerülhetetlen volt – a kapcsolatunk egy drót, amely a szakadásig feszült, de elég erős ahhoz, hogy túlélje a feszültséget. Nyolcas alakban utaztunk, egymás mellett haladva, míg végül jól időzítettünk, és középen találkoztunk.

Az évek óta nem tapasztalt nyugalom egybeolvad egy olyan mindent elsöprő vággyal, hogy úgy érzem, mintha belülről olvadnék el. Lavender keze a pólóm szegélye alá csúszik, és felfelé tolja az anyagot. Megszakítja a csókunkat, és áthúzza a fejemen azt, majd leveszi az ingét. A melltartója olyan színű, mint a neve. Szaténból és csipkéből készült, szép, finom.

Megfogja a kezemet, és a szíve fölé helyezi – ami azt is jelenti, hogy a mellét tapogatom –, és a saját kezével tükrözi a műveletet. Egy apró mosoly húzódik a szája sarkába, és azt suttogja: – A te szükséged az én szükségem.

Megtöri a körülöttünk lévő teret betöltő nehéz feszültséget, de csak néhány másodpercre, mert egyszerre hajolunk előre, és a szánk ismét összekapcsolódik. Felfedezem az íveit, a derekánál lévő mélyedést, a melleinek duzzadását, és a lapockái közé nyúlok, hogy kipattintsam a melltartójának a kapcsát.

Egy részem sietni akar, belé hatolni, és megpecsételni a kapcsolatot, ami sosem szűnt meg, bármennyire is próbáltam falat építeni közénk. Nem tarthatod távol azt, ami először megdobogtatja a szíved. De minden, ahogyan hozzám ér, nem sietős, lassú és gyengéd, és én is így válaszolok, levetkőzöm, amíg meztelenek nem vagyunk egymás előtt.

Visszahúzza a takarót, és elnyújtózunk a lepedőjén, lábaink összekulcsolódnak, kezeink vándorolnak, ahogy egyre mélyebbre süllyedünk a csókban. Végigsimítok a tenyeremmel a hasán, és ő a leghalkabb hangot adja ki, amikor a combjai közé merülök. Felemelem a fejem, a szemem az övére szegezem, ahogy körbejárom a csiklóját, és lejjebb megyek, egy ujjamat óvatosan mozgatva benne.

A szemöldöke lehúzódik, és a fogait az ajkába nyomja, olyan közel ahhoz a heghez. Egyik kezét a nyakam oldalára helyezi, a másikat pedig lefelé mozdítja, hogy az én kezem tetején pihenjen.

– Akarod, hogy abbahagyjam?

Megrázza a fejét.

– Továbbmenjek?

– Kérlek!

Begörbítem az ujjamat, és figyelem, ahogy a szemei ellágyulnak, a légzése pedig felszínessé és szaggatottá válik. Körmei a nyakam oldalába vájnak, apró büntetések, amiket remélem, holnap már a bőrömön viselhetek.

A csípője felemelkedik és gördül, a keze keményen az enyémre nyomódik, és mélyebbre sürget. Végigcsókolom a testét, és az arcomat a lábai közé temetem, végignyalom a hosszát, kétségbeesetten nyelem le, hogy megízleljem, és a nyelvemen érezzem az orgazmusa ízét.

– Ó, Istenem! – Lavender ziháló lélegzetet vesz, és a combjai a fülemhez szorulnak, ahogy megérintem a csiklóját.

Megragadom a csípőjét, megakadályozva, hogy elhúzódjon. – Túl sok?

Bólint, és ujjbegyei végigsimítanak az arcomon. – Légy velem gyengéd!

Belebújok, belekóstolok, megismerem a testét, és azt, hogy mit szeret, mi viszi feljebb, és mi húzza el a peremtől. Nem tudom, mennyi időt töltök az arcommal a combjai között, de amikor elélvez, az a legédesebb sóhajjal történik.

Visszafelé is végigcsókolom, és ő a derekam köré fonja a lábait. A számat az övéhez húzza, és egy nyögés és egy hmmközötti hangot ad ki, mielőtt megszakítja a csókot.

– Szereted az ízemet? – Kíváncsiság színezi a szavait és az arckifejezését.

Nevetésbe fullad a nyögésem. – Igen, Lavender, szeretem az ízedet. Olyannyira, hogy bármikor szívesen kinyallak, amikor csak akarod.

– Az jó, mert azt hiszem, sokszor akarom majd, hogy ezt csináld. – Fogai közé kapja a felső ajkamat, és finoman beleharap. – Tetszik, hogy mennyivel puhább a nyelved, mint az ujjaim. És azok a hangok, amiket kiadsz, mintha ki lennél éhezve rám.

Megsimogatom az arcát. – Azért, mert ki vagyok.

Megmozdul alattam, és a torka mélyén egy szűkölködő hangot ad ki. – Bennem leszel?

Homlokomat az övére ejtem. – Akarod, hogy megtegyem?

– Ez egy szükséglet, nem egy kívánság.

Nem tudom, miért vetkőztetnek le a szavai. – Biztos vagy benne?

– Mindig is biztos voltam benne, Kodiak.

– Hadd hozzak egy óvszert. – A ledobott farmeromért nyúlok, remélve, hogy nem felejtettem el betenni egyet a tárcámba.

– Tablettát szedek.

Megdermedek, és találkozom a kutató tekintetével. Olyan kérdések ülnek a nyelvemen, amelyeket nincs jogom feltenni.

Kihívóan felvonja a szemöldökét. – Hacsak nem tartod rossz ötletnek.

– Nem voltam... nem volt... – Nem voltam senkivel, mióta Chicagóba érkezett. És mindig óvszert használtam, de nem akarom ezt bevallani neki, és kockáztatni, hogy tönkreteszem ezt az egészet. – Az óvszer biztonságosabb – csikorgom. De ahogy kimondom, a csípőmet hátraengedem, a farkam feje a csiklója fölé csúszik, és addig süllyed, amíg a bejáratához nem ér.

– Akkor csak most az első alkalommal.

– Csak most – értek egyet. Lehajolok, hogy megcsókoljam, és addig mozdulok, amíg az ujjaim a tarkója köré nem fonódnak, hogy érezzem a pulzusát a tenyeremben. Ő visszatükrözi a mozdulatot, a lélegzete bizonytalan kilégzéssel hagyja el őt, ugyanúgy, ahogy az enyém is.

– Oké? – kérdezem.

Bólint, és a tekintetünk egymásra tapad, miközben centiről centire beljebb ereszkedem.

Lavender szemei felcsillannak, ajkai az ó Istenemszavakat formálják, ahogy csípőm az övével találkozik. Körmei a tarkómba vájnak, és a térdei az oldalamba nyomódnak.

Nem vagyok felkészülve arra, hogy milyen érzés, hogy ennyire teljesen összekapcsolódom vele. Az egész testem idegen energiától zümmög, belülről világít, mint egy neonreklám. Olyan meleg, feszes, nedves és puha.

– Jól vagy? – morgom.

– Igen. És te? – Az ujja nyolcas alakban halad végig a gerincem tetején.

Egy pillanatra be kell hunynom a szemem, hogy kizárjam a csalhatatlan tekintetét, és hogy úrrá legyek az érzelmeken és az érzéseken. A szex Lavenderrel nem csak fizikai; minden részem és minden része egybeolvad.

Mindig is olyan módon kapcsolódtunk egymáshoz, ami ellentmond az észérveknek, és most, ebben az esetben, mintha egy áramkör zárulna be. Érzelmek áramlanak közöttünk, sűrű vágyakozással, elektromosan és veszélyesen addiktívan.

– Kodiak? – A hüvelykujja végigsimít az állkapcsom szélén, és kinyitom a szemem.

– Itt vagyok.

– Tudom. Érezlek. – Lehúzza a számat a sajátjához. Minden egyes kapcsolódási pont egy újabb hely, ahol egymásba kapcsolódunk. A szorongó nyugalom valami furcsa állapotában lebegek. Nehéz megtagadni a késztetést, hogy elmozdítsam a csípőmet, de várok, amíg Lavender nem jelzi, hogy készen áll a többre.

– Mutasd meg az igazságodat – suttogja.

Elkezdek mozogni, hosszú lökések és lassú emelkedés. Lavender megdönti a csípőjét, tekintete az arcomra szegeződik. A logika kicsúszik a kezemből, és eluralkodik rajtam az ősi vágy. A szükség, hogy igényt tartsak és igényt kapjak rá, eluralkodik rajtam, ahogy gyorsabban mozgok, mélyebbre megyek, és megpróbálok közelebb kerülni.

Lavender bátorító szavakat suttog az ajkamra, többetés igenésó, pont ott. Egyik kezemet alá csúsztatom, és feltérdelek, magammal viszem, hogy az ölemben üljön, a mellkasunk összesimul, a bőrünk izzadságtól csúszós, a lélegzetünk gyors, kemény lihegésekben jön.

– Gondolod, hogy el tudsz élvezni? – kérdezem.

Megragadja a vállamat. – Talán? Nem tudom.

– Segíts, hogy eljussunk oda – könyörgöm.

Egyik kezével a tarkómat tapogatja, a másikat pedig a combjai közé ejti. Ujjbegyei végigsimítják a farkam tövét, ahol össze vagyunk kötve. Felnyögök, és mindketten lenézünk, ahogy szűk köröket tesz a duzzadt csiklója fölött. Mélyen maradok, és ringatom őt magamon.

Halk nyögés bugyog fel, és összehúzódik körülöttem. Amint a szemei kinyílnak, megragadom a csípőjét és mozgatom, emelem és eresztem, keményen és gyorsan, lecsapom őt a farkamra, miközben a saját orgazmusom átrobog rajtam – egy erőszakos energiahullám, amely elsötétíti a világot, mielőtt a látásom élénk, színes kitöréssel visszatér.

Hosszú percekig egymásba burkolózva maradunk, homlokunkat egymás nyakához szorítva, miközben szívünk lassan megnyugszik. Egyszerre érzem magam jóllakottnak és éhesnek.

Végül elfordítom a fejem, és megcsókolom az ajkait. Nem akarom megszakítani a kapcsolatot, de nem maradhatunk így örökké.

Odanyúlok az éjjeliszekrényéhez, és felkapok egy marék zsebkendőt, majd leemelem magamról, hogy megtisztíthassam. Egy gyors csókot ejtek az ajkaira, és eltűnök a fürdőszobában, hogy elintézzem magam, és hozzak neki egy meleg mosdókendőt.

Amikor visszatérek, visszahúzza a takarót, én pedig elnyújtózom mellette. Ujjaival végigsimít a hajamon, arckifejezése elgondolkodtató. – Most már értem. – A hangja reszelős és mély.

– Mit értesz? – Nem tudom abbahagyni az érintését, ujjaim végigkísérik a gerincét, puha, hullámos haja csiklandozza a kézfejemet.

– Miért hazudtál.

– Nem voltam ura a helyzetnek – ismerem el.

– Egyikünk sem volt – válaszolja. – Jól tették, hogy távol tartottak minket egymástól, nem igaz?

Szeretnék ellentmondani, de nem tudok. – Igen. – Egyetlen ujjbegyemmel végigsimítom az arca körvonalát. – Az, ahogyan veled érzem magam, akkoriban nem tudtam volna, hogyan kezeljem. Szükségem volt rád, hogy szükséged legyen rám. Függőséget okozott, és nem hiszem, hogy képes lettem volna megtalálni az egyensúlyt, amikor fiatalabbak voltunk. – Megcsókolom a homlokát. – Egyik este hallottam, ahogy a szüleim beszélgettek, nem sokkal azután, hogy leültettek minket, és azt mondták, hogy külön időre van szükségünk. Anyám mondott valamit arról, hogy a kapcsolatunk mérgező. Aggódott amiatt, hogy milyen lesz, amikor tinédzserek leszünk. Akkor még nem értettem, de amikor újra megláttalak azon az ünnepi partin, végre értelme lett.

A tenyere a mellkasomon pihen, én pedig felveszem, miközben visszazuhanok az időben, és keresem a szavakat, hogy megmagyarázzam. – Az összes tér, az összes elválás, az összes idő, az semmit sem jelentett. Csak fokozta a vágyakozást. És akkor ott voltál, olyan gyönyörűnek, talpraesettnek és egésznek tűntél. Akkor tudtam meg, miért tették, amit tettek, mert már akkor is úgy akartalak, hogy nem voltam észszerű, és tudtam, ha ennek megfelelően cselekszem, csak még nagyobb kárt okoznék nekünk. Túl nagy volt a távolság. Láttam, hogy a dolgok szétesnek. Hogy hogyan aprítottam volna fel minket.

– És most?

– Most már elég erős vagy ahhoz, hogy összetartsd magad, és rájöttem, hogy ez még jobb. Elég erős vagyok ahhoz, hogy ne szakítsalak szét azzal, hogy szeretlek.

HARMINCADIK FEJEZET

A dolgok, amiket tudunk

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Kínos számú biztonságos szexről szóló beszélgetésem volt, mióta Kodiak és én hivatalosan is randizni kezdtünk. A legrosszabb az, amikor az összes ember közül az apám megkérdezi tőlem, hogy fel kell-e vennie a kapcsolatot a korábbi támogatóival a megelőzéssel kapcsolatban.

A legjobb az volt, amikor Kodiak szó szerint két perccel azután, hogy befejeztük a szexet, fogadta az anyja hívását, aki tízperces előadást tartott a biztonságos szexről, és arról, hogy már egy óvszer nélküli alkalommal is teherbe lehet esni.

Kodiak biztosítja, hogy felelősségteljesen viselkedünk, én pedig a párnámba temetem az arcom, és próbálok nem nevetni. De felelősségteljesen viselkedünk. Fogamzásgátlót szedek, és az esetek 70 százalékában óvszert használunk. A fennmaradó 30 százalékban anélkül kezdjük, és félidőben teszünk fel egyet, hogy tovább tartson, és kevésbé legyen mocskos.

Múlt héten Kodiak visszaköltözött a házába a fiúkkal. Nem mintha ez bármit is megváltoztatott volna. Még mindig sokat vagyunk együtt. Csak most már megoszthatjuk az időnket a hálószobája és az enyém között.

Randizunk, együtt tanulunk, barátokkal lógunk. Ez egy felnőtt változata annak, amilyenek gyerekkorunkban voltunk. Az átmenet a harcból, hogy távol maradjunk egymástól, az újfajta szerelembe való átmenet ismét zökkenőmentesnek tűnik.

Kodiaknál nem mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt, mert amikor felfedez valamit, amiért rajong, teljesen belemerül. Így van ez a hokival és az iskolával is. És most velem is így van. Néha küzdünk, hogy teret adjunk egymásnak, de sikerül.

Fejben gyakran emlékeztetem magam arra, hogy idén diplomázik, és nagyon jó esély van rá, hogy ősszel az NHL-ben fog játszani. Ott van még az a gyakornoki állás, amire jelentkeztem, de annak az esélye, hogy megkapom, gyakorlatilag nem létezik, úgyhogy próbálok nem aggódni.

Végigpásztázom a könyvtár polcait, keresem a kívánt könyvet, ujjaimmal végigsimítok a gerincükön. Imádok elveszni a könyvekben, és bár mostanában nincs sok időm a szabadidős olvasásra, imádom a pszichológia órám kurzuslistáját, és izgatottan várom a jövő félévi kortárs irodalom kurzust. Most éppen egy textil-kézikönyvet keresek. Lehet, hogy egyesek számára unalmasnak hangzik, de engem leköt.

A telefonom folyamatosan rezeg a zsebemben. Kodiak az. Nem sms-t küld, hanem hív, és tudja, hogy nem kockáztatom meg, hogy a könyvtár közepén felveszem a telefont. Végre abbahagyja, így újra tudok koncentrálni. Zavaró, amikor ilyen szarságokat csinál, csak azért, mert valószínűleg unatkozik, és a szexpozíciókról akar beszélgetni, vagy bármi másról.

Vagy amikor azt terveztem, hogy újra a számítógépes székéhez ragasztom. Kiderült, hogy Kodiaknak van egy kicsit furcsa oldala (az enyémhez hasonlóan), és nagyon, nagyon szereti, ha a székhez ragasztják és gúnyolódnak vele, miközben én valami másra élvezek, mint a farkára. Ez egy kicsit elcseszett, de hát mi is azok vagyunk.

Megkeresem a könyvet – persze a legfelső polcon van –, és lábujjhegyre állva felnyújtózkodom, amilyen magasra csak tudok. Körülbelül három centivel vagyok alacsonyabb. A telefonom megintzümmögni kezd, én pedig forgatom a szemem. – Sokkal többet fogok tenni, mint hogy odaragasztalak a rohadt számítógépes székedhez, amikor hazaérek – motyogom.

Egy kar a derekam köré tekeredik, és döbbenten veszek levegőt, ahogy visszahúzódom egy kemény testhez. Belélegzem Kodiak ismerős kölnijét, és megborzongok, amikor ajkai megérintik a fülemet. – Remélem, ez ígéret ésfenyegetés – suttogja.

Megpróbálok megfordulni, de ő erősebben szorítja a derekamat, és végighúzza az ajkait az állkapcsom szélén. Olyan meleg és puha és az enyém. – Mit keresel itt, és hogyan találtál rám? – kérdezem.

A másik keze a csípőmre simul, végigsimít a ruhám anyagán. – Látnom kellett téged, és szerencsésen kitaláltam.

A hangja enyhén hullámzik. Eltakarom a hasamra terített kezét, testem felmelegszik az érintése alatt. – Minden rendben van?

– Mmm. Negyvenöt perc múlva biokémiai tesztem lesz.

– Ó! – Kodiaknak 97 százalékos a biokémiája. Biztos vagyok benne, hogy a hiányzó 3 százalék felemészti, de túl fogja élni. Valószínűleg vakon, részegen és betépve is ki tudná tölteni a tesztet, és még mindig jó jegyet kapna. Amúgy is nevetséges a tanulásban, és minden egyes kitűzött cél teljesítéséért jutalmat követel. Sok a cél, és ebből következően sok a jutalom. Néha adnom kell neki egy-egy adóslevelet, ha ezek zavarják az időbeosztásomat.

– Szóval hozzám akarsz dörgölőzni a szerencséért?

Beletúr a hajamba, ajkai megtalálják a nyakamat. – Úgy értem, hozzád dörgölőzni jó, de arra gondoltam, hogy szükségem lenne egy kis ... folyékony bátorságra.

– El akarsz menni sörözni? – Össze vagyok zavarodva, különösen azért, mert a merevedését a hátamhoz dörzsöli, és nyolcasokat rajzol a combomra.

– Bébi, nem. – Kuncog, és a nyakamat szopogatja.

– Akkor miféle folyékony bátorságra gondolsz, Kodiak?

– Van egy elméletem, amit ki kell próbálnom. – Ujjait a szoknyám alá csúsztatja, és végighúzza őket a lábam belső oldalán. Harisnyanadrág van rajtam, de a sor közepén állunk. Ez nem különösebben privát.

– Meg tudnád ezt magyarázni úgy, hogy az én egyszerű agyam is megértse? Mi a fenéről beszélsz tulajdonképpen?

– Emlékszel a múlt heti szerves kémia dolgozatomra?

– Persze. – Nem, de remélem, hogy siettetni tudom a dolgot, hogy a lényegre térhessen.

– Nem, nem emlékszel. – Megcsipkedi a fülcimpámat.

– Igazad van. Nem. Mi történt a szerves kémia vizsgán?

– Kitűnő lett.

– Csodás. Ezért megérdemled, hogy a számítógépes székedhez ragasszanak. – Többnyire komolyan mondom.

Kodiak a nyakamba nyög, és a szoknyám felhúzódik, ahogy átölel, ujjbegyei a csiklómat nyomják az anyagrétegeken keresztül.

– Mit csinálsz? Bárki elsétálhat erre. – Nem teszek egy lépést sem, hogy megállítsam.

– Ez nyugtalanít?

– Nos, igen. – Az aha a hangomban van.

– Én is – ismeri el. – De ez fel is dob engem. Ez kibaszottul jó, nem igaz?

Megvonom a vállam, mert őszintén szólva ez engem is feldob.

– Egyébként tudod, mi történt közvetlenül a teszt előtt? – Lassú köröket dörzsöl rajtam a harisnyámon keresztül; finom, de közel sem elég.

– Fogalmam sincs – suttogom.

– Kinyaltalak, és az arcomra élveztél.

Érzem, hogy kipirul az arcom, részben az emléktől, részben attól, hogy milyen őrülten nedves lettem akkor, és milyen nedves vagyok most is. Úgy tűnik, hogy extra szaftos vagyok a családomban. Sajnos ezt onnan tudom, hogy a gigim elmondta.

– Csak erre tudok gondolni, és tényleg koncentrálnom kell erre a tesztre, hogy jól teljesítsek.

– Nincs időnk hazamenni egy puncibüfére, Kodiak.

– Megkaptam a kulcsot egy tanulószobához. – Felemeli a kezét, és a gyűrűsujjáról egy láncon lévő kulcs lóg le.

Megpördülök a karjaiban. – Ez most komoly?

Az ajkába harap. – Kérlek!

– Van kulcsod egy tanulószobához, hogy felfalhass? – Nem tudom, miért vagyok elképedve. Úgy értem, Kodiakról beszélünk. Kicsit el van szállva, ha rituálékról van szó. Úgy tűnik, hogy a vaginám nyalása a tesztek előtt most már egy ilyen dolog.

Bólint. Nem tudom, hogyan sikerül neki most angyalian néznie, széles, zöld szemei őzike-szerűek. Szinte vibrál az izgalomtól és az aggodalomtól.

Valószínűleg nemet kellene mondanom, mert ez eléggé őrültség. De ugyanakkor nem akarom, hogy kiboruljon, és ne teljesítsen jól a vizsgán, mert nem tudott orális szexben részesíteni.

Az, hogy ezt én racionalizálom, őrültség.

Emellett, bármennyire is ideges vagyok tőle, az is izgalmas, hogy a barátom ilyen extrém módon igyekszik orgazmushoz juttatni engem. Nyilvánvalóan az ő érdekében, de én is kapok belőle valamit.

Egyszer bólintok. – Oké.

– Tényleg? – A szemei felcsillannak, mintha az egyetértésem teljesen váratlanul érte volna.

Felemelem az egyik ujjamat. – De csak most az egyszer.

Erőteljesen bólint. – Igen. Igen. Persze. Csak most az egyszer. – Megragadja a kezemet, és végighúz a folyosón.

– Várj!

A szemeiben pánik és valami csalódásszerűség villan fel.

– Levennéd nekem azt a könyvet? – A legfelső polcra mutatok. – Nem érem el.

– Érted bármit, bébi. – Lekapja a polcról, összefűzi az ujjainkat, és végigvonszol a folyosón.

A szívverésem az egekbe szökik, ahogy elhaladunk az üvegfalú csoportos tanulószobák mellett. Kizárt, hogy egy ilyenben meg tudja csinálni, amit tervez.

Félúton a folyosó felénél elejti a kezemet, és egy sarok mögé húz, amikor egy biztonsági őr jön ki a lépcsőházból. Sokan vannak itt, többen, mint ahogy eddig gondoltam.

A tenyerembe nyomja a kulcsot, és ráhajtja az ujjaimat. – Te mész előre. Majd követlek, ha tiszta a terep.

Mély levegőt veszek, a szorongásom felerősödik, de nem az a fajta, ami általában összeomláshoz vezet. Ez egy egészen másfajta, egészen újfajta szorongás – olyan, amit nem is utálok teljesen.

Meglepődve tapasztalom, hogy az ajtó már nincs bezárva, így besurranok a negyvennégyes szobába, és leteszem a táskámat az asztalra, majd behúzom az ajtót, csakhogy nem záródik be teljesen, hanem egy centis rés marad. Nem sok, de elég ahhoz, hogy az emberek belássanak. Talán nem sokat, de akkor is. Arról nem is beszélve, hogy az ajtó nagy része egy opálos panel, amelyen keresztül a sziluettem látható.

Egy perccel később Kodiak kinyitja, és behúzza maga mögött. Elkomorul, amikor nem záródik be teljesen.

Éppen azt akarom mondani neki, hogy ez talán nem jó ötlet, de ő a kezei közé veszi az arcomat, és lehajol, hogy megcsókoljon. Valószínűleg sokkal könnyebb lenne neki és a nyakának, ha térdre ereszkedne, de van valami abban, ahogyan hajlandó szenvedni a velem való csókolózásért, ami... szinte édes. Bár, azt hiszem, ez részben vezeklés azért, mert sok éven át egy óriási fasz volt velem, és talán azért is, mert élvezi, hogy ő a nagy védelmező. A fiú-férfiak furcsa teremtmények.

Több agresszív nyelvcsapás után végül beleharapok az övébe. Az a célom, hogy leállítsam, de ehelyett csak nyögésre késztetem. Végül a homlokára teszem a kezem, és eltolom. – Az ajtón keresztül láthatják a körvonalunkat – suttogom.

Felpillant, a felturbózott agya végre nem csak a szexen jár. Felméri a kis teret. – Van egy ötletem. – Négykézlábra ereszkedik, és hatalmas testét az íróasztal alá dugja, kitolja az egyetlen széket, és megpaskolja.

Ránézek, mert ez egy komolyan rossz ötlet.

Oldalra billenti a fejét, és azt tátogja, kérlek.

Fogalmam sincs, hogyan akarja ezt megvalósítani, de furcsa dolgok történnek a testemben, és valójában kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e neki. Kibújok a kabátomból, és felakasztom az ajtó melletti kampóra, ami segít eltakarni a rést. Leülök, és előveszem a mappámat, úgy állítom fel, hogy úgy tűnjön, mintha dolgoznék valamin. A táskámat a szék lába mellé dobom, hogy remélhetőleg elrejtsem az íróasztal alá dugott, nevetségesen nagy Kodiak testét.

– Ez őrület – motyogom.

Az arcomat most úgy érzem, mintha millió fokos lenne.

Kodiak felcsúsztatja a kezét a lábam belső oldalán és a ruhám alatt. Érzem, hogy valami kemény és hideg dolog mozog vele együtt, ami ismét felpezsdíti az aggodalmamat.

– Mi az? – suttogom.

Néhány másodperccel később megkapom a választ, amikor egy halk csettintést és az anyag szakadását hallom, ahogy felhasítja a harisnyámat a lábam között.

Belerúgok az asztal alatt. Mi van, ha megvág? És miért nem húzta le inkább?

– Bocsánat. Így könnyebb. – Csak a szemeit látom, és azok messze nem sajnálkoznak; millió más múló érzelemmel vannak tele, az éhség a legfeltűnőbb. Ujját a bugyim alá csúsztatja, és az arcát a combom belső oldalához nyomja, hogy elfojtsa a nyögését. Megragadom az íróasztal szélét, igyekszem kordában tartani a légzésemet és a vad pánikot, amely a szívemet száguldásra készteti.

Egy ujját belém csúsztatja. Érdes és durva, de összeszorulok körülötte, mert tudom, hogy ma este később bennem lesz, kitölt, elnyomja a fájdalmat, táplálja új rögeszménket, ami történetesen a szex és az orgazmus varázslatos, nyugtató tulajdonságai. Néhányszor pumpál, és arról motyog, hogy milyen puha és nedves vagyok.

Elhallgattatom, ő pedig a combom belsejébe harap. Az ujja eltűnik, én pedig összeszorítom a fogaimat, hogy ne akarjak panaszkodni. Cuppogó hang és halk morgás követi. Aztán a szék széléhez húz, széttolja a combjaimat, orrával eltolja a bugyimat, és végigdörzsöli az arcát a vaginámon, valahogy úgy, ahogy egy macska teszi a gazdájával, hogy megjelölje a területét. Átölel, körbe-körbe köröz a nyelvével, belém merül, és újra köröz. Egyik kezemmel az íróasztal szélét markolom, a másikat a feje tetejére eresztem, a haját a markomba szorítva, irányítom, hogy ne mozduljon a csípőm.

Ez a bizonyos aktus – olyan közönséges, olyan intim, olyan érzéki túlterhelés – az egyik kedvencem. Imádom a nyelvének érzését rajtam, ahogy a csípőmet markolja, a hangokat, amiket kiad, mintha nem tudna betelni, mintha már nagyon vágyna az ízemre.

Kivéve, hogy egy könyvtárban vagyunk egy tanulószobában, így az összes apró hang, amit kiad, gondot okoz. – Fogd be a szád, Kodiak – suttogom.

Elfordítja a fejét, és ezúttal olyan erősen beleharap a combom belsejébe, hogy a lábaimat az arcára szorítom. Szétfeszíti őket, és újra belém merül, ezúttal fogakkal és szívással, és én majdnem kilövök az átkozott székből. Így is a számba kell dugnom az öklömet, hogy ne adjak ki hangokat. És mindeközben a szívem eszeveszetten dobog annak tudatában, hogy ha valamelyik biztonsági őr arra jár és meghall minket, biztosan kitiltanak a könyvtárból.

Ahelyett, hogy ez a tudás megnehezítené számomra, hogy elélvezzek, úgy tűnik, hogy egyenesen a perem felé lök. Azt sem tudom, hogy Kodiak hogyan tud lélegezni úgy, hogy az arca a lábaim közé van temetve. Olyan, mintha megpróbálna oda bemászni. Van egy rövid pillanat, amikor majdnem felnevetek, de a gyönyör hulláma végigsöpör rajtam, és lehetetlenné teszi, hogy bármit is tegyek, csak elmerüljek az érzésben, és küzdjek, hogy ne nyögjek.

Kodiak keze felemelkedik. Kihúzza az ajkamat a fogaim közül, és két ujját a számba dugja. Automatikusan szopom, a szemem fenn akad, tudatában annak, hogy már nem én irányítom a testemet, és ő így emlékeztet arra, hogy maradjak csendben. Amikor az orgazmus végre véget ér, ernyedt rongybabaként a széknek dőlök.

Mindketten úgy lélegzünk, mintha húsz emeletet futottunk volna fel a lépcsőn, miközben egy átkozott démon üldözött minket. Igazán felajánlhatnám, hogy viszonzom a szívességet, de nem hiszem, hogy meg tudok mozdulni, nemhogy kinyitni az állkapcsomat, és leszopni őt – méghozzá egy asztal alatt.

Néhány centivel hátrébb gurítja a széket, és lehúzza a szoknyámat, kisimítja. A harisnyám tönkrement, a bugyim átázott, és messze nem vagyok magamnál. Legszívesebben szundikálnék egyet, aztán Kodiak a feledés homályába dugna – a tesztje után, nyilván.

Még a szavakkal sem boldogulok, remélem, ezt telepatikusan közlöm.

Amikor a feje kibukkan az íróasztal alól, a homlokára teszem a kezem, hogy ne jöjjön közelebb. – Töröld meg az arcodat.

Szürke inge alját használja, hogy megtisztítsa az állát, amelyet ellep a puncinedv. Mintha mindenhol ott lenne. Szüksége lesz egy komoly zuhanyra. Kodiak egy kicsit baktériumfóbiás, így az a tény, hogy szívesen megfürdeti az arcát a vaginám levében őrültség, és egy nagy kérdőjel. Én vagyok a kivétel minden pszichózisa alól.

– Neked kellene először menned. Én utánad megyek. Sajnálom a harisnyádat. – Vigyorog, tehát nyilvánvalóan nem sajnálja.

Lassan visszaszerzem a végtagjaim használatát, összeszedem a holmimat, és a hátizsákomba pakolom. Amikor felállok, megdöbbenek az ülésen lévő tócsától. Te jó ég,tátogom Kodiaknak. Végigsimítok a szoknyám hátulján, és valóban, az is nedves. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert Kodiak lecsorgott rám, vagy mert a rohadt vaginám csorgott le a székre. Azt hiszem, valószínűleg mindkettőből egy kicsi, és milyen kínos ez?

Ami még rosszabb, hogy teljesen vidámnak tűnik.

Lekapom a kabátomat a fogasról, és a vállamra rántom. A lábaim még mindig olyanok, mint a zselé. Rá mutatok. – Soha többé.

Megrázza a fejét, és egyszer mosolyogva bólint. – Soha.

Minden adandó alkalommal ezt akarja majd csinálni.

Átvetem a vállamon a hátizsákomat, veszek egy mély lélegzetet, és kinyitom az ajtót annyira, hogy kisurranjak, majd becsukom magam mögött. Lehajtom a fejem, és megkeresem a legközelebbi mosdót. Totál roncs vagyok.

Mindent megteszek, hogy szalonképessé tegyem magam, de nem tudok megszabadulni a piros arcomtól vagy a szederjes foltoktól a nyakamon. Kodiak a mosdó előtt vár rám, nevetségesen önelégültnek látszik, és nagyon is eau depuncilèillatú. Kizárt, hogy a főbejáraton keresztül távozzak, ha úgy nézek ki, ahogy, és neki ilyen az arckifejezése. Otthagyom a könyvet, amit át kellett volna néznem. Majd visszajövök érte, ha már kevésbé leszek megalázva.

Elsuhanok Kodiak mellett, és ő automatikusan összefonja a kisujját az enyémmel. – Hová megyünk?

– Ki az egyik oldalajtón. Közelebb van az előadódhoz, ahová be kell érned – mutatok a falra – tizenhat perc múlva, ha az óra jól jár. – A kijáratot ráadásul nem használják gyakran, így kisebb a valószínűsége, hogy összefutunk valakivel. Különben is, mielőtt összefutottam volna Kodiakkal, elmentem egy csapat lány mellett, akiket a pszichológia kurzusról ismerek, és szeretném elkerülni őket az orgazmus után.

Olyan gyorsan lépkedek a lépcsőn, ahogy csak rövid lábaim bírják, Kodiak kisujja még mindig az enyémhez van kötve. Amikor az utolsó lépcsőfokra érünk, lenézek a korlátok közé, és megpillantok egy párt, akik úgy tűnik, nagyon hevesen smárolnak. És közelebbről megnézve biztos vagyok benne, hogy a pár egyik fele Josiah. Annyira elmerültek egymásban, hogy biztosan nem hallanak minket.

 – Mikor ér véget az órád? – kérdezem elég hangosan, ahogy lemegyünk az utolsó lépcsőfordulón.

Szétugranak, és én majdnem megbotlom az utolsó négy lépcsőfokon. Mert a pár másik fele az én ikertestvérem.

____________________

 

Négyen állunk ott néhány hosszú másodpercig, és bámuljuk egymást. Nos, feltételezem, hogy Kodiak bámul, de mögöttem van, így nem tudhatom biztosan. Lehajol, és arcon csókol, a fülembe súgja: – Mennem kell órára. Rendben leszel?

Bólintok, tudván, hogy vizsgája van, és nem késhet el.

– Találkozunk nálad óra után. Küldj egy sms-t, ha szükséged van rám. – Nyolcas alakot rajzol a nyakamra, felfelé billenti az állam, és az ajkát az enyémhez nyomja. – Josiah, River. – Biccent egyet, és eltűnik az ajtón kifelé a napsütésbe, egyedül hagyva engem a bátyámmal és Josiah-val, akik mindketten kurvára óvatosnak tűnnek.

River elkezdi – Lav, ez nem...

Josiah felé kapja a fejét, és ugyanolyan pillantást szegez a bátyámra, mint ahogy Kodiakot nézte, amikor farokesőt csinált a hálószobámban, és úgy viselkedett, mint egy birtokvédő seggfej.

River arckifejezése fájdalmas és ellentmondásos.

– Nem leszek valami titok, amit szégyellsz – mondja halkan Josiah. Felém fordul. – El akartam mondani neked, de River ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az. –  Pár lépést tesz az ajtó felé. – Hívj fel, ha már unod, hogy a szekrényedben bujkálsz.

– Siah. – River kinyújtja a kezét, de Josiah megrázza a fejét, és River keze ernyedten az oldalára esik.

– Sajnálom, Lavender. Nem így akartam, hogy megtudd. – Josiah kilöki az ajtót, és Riverrel egyedül hagy engem a lépcsőházban, amelynek bűntudat, szégyen, vágy és kölni szaga van.

A korlátnak dőlök, és félreteszem az érzéseimet, hogy River és Josiah ezt eltitkolja előlem, hogy foglalkozhassak az ikertestvéremmel. – Ugye tisztában vagy vele, hogy ez nem meglepetés?

River tekintete találkozik az enyémmel. Nem értem, hogyan sikerül összehúznia a szemöldökét és tágra nyílt szemmel néznie.

Felemelem az ujjamat és tisztázom. – Úgy értem, az, hogy Josiah az, az meglepő, de az, hogy te meleg vagy bi vagy, bárhogyan is azonosítod magad, az nem.

Tekintete körbejár, mielőtt végül ismét rám telepszik. – Meleg. Meleg vagyok.

Josiah reakciója alapján ez nem egy véletlenszerű összejövetel. – Ugye tudod, hogy nem kell elrejtened előlem, hogy ki vagy? Mindig szeretni foglak és elfogadlak, bármi is történjen.

Bólint, de a felettünk lévő lépcsőházban valahol nyíló ajtó hangja megakadályozza, hogy válaszoljon.

– Kérsz egy kávét? – kérdezem.

– A felesek jobbak lennének.

– Mára végeztem az órával, így hazamehetünk, és tudsz csinálni feleseket, és beszélgethetünk?

Bólint.

Húsz perccel később már a háznál vagyunk. Már nincs rajtam szakadt harisnya és nedves alsónemű, és a bátyámmal az ágyamon ülünk, mindketten coolert iszunk, pedig még a délután közepe van.

– Szóval, mikor lett belőled és Josiah-ból valami? – Gondoltam, kezdhetem a könnyebb kérdésekkel.

– Pár héttel a félév vége előtt, azt hiszem. Tavaly találkoztam vele valami bulin, de nem lett belőle semmi, amíg újra nem láttam. Elég hamar rájött, hogy rokonok vagyunk, mert az én nevem nem túl gyakori. – Nagyot kortyol a coolerből, és kifújja a levegőt. – Sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Szarul éreztem magam miatta – én is szarul érzem magam miatta –, de ez olyan kibaszott bonyolult.

– Hogyan bonyolult? Amennyire én látom, elég egyszerű. Te kedveled őt, ő kedvel téged, és ennyi.

– Egy olyan környéken élünk, ami tele van hokisokkal és sportolókkal, Lavender. Mit gondolsz, hogy fog az kinézni, ha van barátom, és benne vagyok a focicsapatban?

– Nem kéne már mindannyiunknak túllépnünk ezen az archaikus gondolkodásmódon? – Nem azért kérdezem, hogy bunkó legyek; tényleg nem tudom a választ.

– Kellene? Igen. Kell-e? Nem. Jobb, mint régen, de még mindig nem lesz könnyű.

– Semmi sem könnyű, amiért érdemes küzdeni, River.

– Tudom.

Kinyújtja a mutatóujját, én pedig összekötöm vele az enyémet. – Jön egy de.

– Mi van, ha a barátainknak ez nem tetszik? Mi lesz anyával és apával?

– Ha a barátainknak ez nem jó, akkor eleve nem is voltak jó barátok. A szüleink pedig csak azt akarják, hogy boldogok legyünk. Anyát nem fogja érdekelni, hogy így vagy úgy, de biztos vagyok benne, hogy kapsz egy beszélgetést a biztonságos análisról vagy valami nevetségesen kínos dologról. Ami pedig apát illeti, szerintem mindennél jobban szeretne megérteni téged, és megtalálni a módját, hogy kapcsolatot teremtsen veled. Tudom, hogy ez nem volt könnyű. Adj neki egy esélyt erre. Adj mindannyiunknak egy esélyt. Mi feltétel nélkül szeretünk téged. Hadd bizonyítsuk be.

– Sajnálom, hogy nem mondtam el hamarabb.

– Gondoltam, hogy majd akkor, ha készen állsz rá. – Annyi minden érthető az elmúlt hónapokban – hogy nem jött haza, a túlzott zárkózottsága, a köztünk lévő távolság. – És most, hogy már tudom, talán csinálhatnánk ezt a dupla randizós dolgot. Vagy legalábbis elhozhatnád ide Josiah-t. – Felegyenesedek. – Ó, Istenem. Aznap este Josiah itt volt, hogy segítsen nekem a közgazdaságtanban, ti ketten már akkor is együtt voltatok?

River arca elvörösödik. – Ööö…, igen. Hogy őszinte legyek, eléggé meglepődtem, amikor megláttam – és aggódtam, hogy le fog buktatni.

– Hűha! – Visszadőlök a párnámra. Egy részem sértve akarja érezni magát, hogy egész idő alatt a hátam mögött csinálták, de megértem, miért volt nehéz River számára. Mindig is óvatos volt apánkkal. Régebben azt hittem, hogy ez miattam van, de rájöttem, hogy sokkal több rétege van az ikertestvéremnek, amit ennyi éven át rejtegetett. – Szóval, szerelmes vagy Josiah-ba?

River megvonja a vállát. – Nem tudom. Talán? Nagyon kedvelem őt, és nagyon türelmes volt velem. Legalábbis eddig.

– Nos, ha azt akarod, hogy működjön, talán fel kellene hívnod, és át kellene hívnod, hogy megbeszéljétek a dolgot.

Az ujja az enyém köré szorul. – Úgy érted, itt?

Visszaszorítom. – Ez egy jó módja annak, hogy megmutasd neki, hogy komolyan gondolod és hogy törődsz vele, nem gondolod?

– Itt leszel, ha esetleg nem mennek jól a dolgok?

Megszakad a szívem az ikertestvéremért, mert tudom, hogy mindenki más elvárásait, valamint a kudarctól és csalódástól való félelmét olyan teherként hordozza, amit nem tud lerázni. És most jobban, mint valaha, megértem, hogy miért volt könnyebb számomra, hogy én legyek a középpontjában. Így nem kellett szembenéznie a saját igazságával és megbirkóznia vele.

– Természetesen –, mondom neki. – De úgy gondolom, ha eddig türelmes volt veled, akkor hajlandó lesz meghallgatni téged.

– Oké, áthívom. – Szoros ölelésbe húz, és azt motyogja: – Trambulin.

– Biztonságos a zuhanás. – Örülök, hogy most az egyszer én lehetek a puha földet érése, nem pedig fordítva.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A sós édes

Lavender

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

A hetek egymásba folynak, az ünnepek gyorsan közelednek. Bármennyire is várom a szünetet, nem igazán várom azt a két hetet, amely alatt nem tudok majd Kodiak mellett aludni. Már megszoktuk, hogy a legtöbb éjszakát együtt töltjük, kivéve az éjszakai idegenbeli meccseit, vagy az én alkalmi ottalvásaimat Lovey-nál és Lacey-nél – amelyek gyakran egybeesnek egymással.

Közelednek a vizsgák, és még Kodiak segítségével is alig tudok átmenni közgazdaságtanból. De legalább tényleg átmegyek, és ezek után soha többé nem kell felvennem. Hűvös decemberi reggel van, a havat eszeveszetten kavarja a csípős szél, ahogy az udvar felé tartok. Lovey és Lacey már a kávézóban vannak és úgy volt, hogy találkozunk egy kávéra Kodiakkal és BJ-vel, mielőtt mindannyian a következő órákra megyünk.

Lehajtom a fejem, hogy megvédjem az arcomat a csípős széltől. A szemem könnyezik, hála annak, hogy a kontaktlencsém megpróbál a szemgolyóimhoz fagyni. Mivel a földet nézem, és nem azt, hogy merre megyek, egyenesen belerohanok valakibe, és elvesztem a hátizsákomat, amely az egyik vállamon lógott.

– Nagyon sajnálom. – Lehajolok, hogy felvegyem a táskámat, de egy láb a pántra lép.

Egy nagyon nem praktikus, sarkos csizmát nézek ebben az időjárásban. Mindenhol jeges és sós az idő.

– Mindjárt sajnálhatod, ribanc.

Az ismerős hangtól végigfut a hideg a hátamon, és lassan felállok, nem akarom megerősíteni, amit már tudok. Régóta esedékes szembesítés előtt állok Bethanyval, a nagyon rövid ideig tartó volt szobatársammal és Kodiak egyik nyuszi-rajongójával.

Kodiak soha nem jött ezzel elő, és nem mondta el, hogy pontosan mi történt, de az időnként kukkoló és kissé perverz hajlamai alapján elég jó ötletem van.

Többször láttam Bethanyt az egyetemen, de mindig másokkal voltam. Amikor Lovey-val és Lacey-vel vagyok, csúnyán néz rám, de amikor Kodiakkal vagyok, úgy tesz, mintha egyikünk sem létezne. Ma két barátnőjével van. Mindannyian valamilyen iskolai felszerelést viselnek – bár úgy tűnik, hogy a rögbicsapat felé fordultak.

– Elbasztad a dolgokat nekem, mindhármunknak. – A barátai felé mutat.

Nem válaszolok. Nem azért, mert nem tudok, hanem mert fogalmam sincs, mit mondhatnék erre. Nem értem, miért akar bárki is egy főiskolai sportcsapat közösségi szexjátékszere lenni. Gondolom, az alacsony önbecsülésnek is köze van hozzá, de ha erre rámutatok, az valószínűleg nem segít az ügyemen.

– Kody az enyém volt először. Lestoppoltam. Van itt egy rendszer, és te belekavartál, és most feketelistára kerültünk az összes hoki- és focipartiról. Nem vagy különleges, tudod. Mindannyian unni fognak téged. És Kody sosem fog csak veled maradni. Szereti a változatosságot. Nem igaz? – Megerősítésért a barátaira néz.

Bólintanak egyetértően. – Tudjuk. Mindannyian kaptunk már belőle egy darabot – mondja a jobb oldali.

– Oké, nos, ez csak... elég durva, és valószínűleg nem is igaz. – Megborzongok a gondolatra. Bár Kodiak biztosan nem egy szent, de túlságosan baktériumfóbiás ahhoz, hogy nyuszi-csereberélősdit játsszon.

– Hazugnak nevezel minket? – Bethany feleslegesen hangoskodik.

Megvonom a vállam. – Akinek nem inge...

– Mindegy. Hidd el vagy ne hidd el, meg fog unni téged, és amikor ez megtörténik, mindannyian ott leszünk, hogy felvidítsuk.

Kirohanása felhívja magára a figyelmet – a kínos fajtát. Igazából megaláva érzem magam miatta, és magam miatt is, mert ez elég borzasztó, ami a nyilvános önmegalázást illeti. De belátom, hogy ez a helyzet velejárója. És amikor Kodiak jövőre valószínűleg profi hokis lesz, a pletykák végtelenül rosszabbak lesznek. A dolgokat kiragadják majd a szövegkörnyezetből, a képeket pedig manipulálni fogják. Tudom, mert anyám soha nem titkolta, mi történt vele és apámmal, amikor először kezdtek randizni.

A Kodiakkal való kapcsolatom minden bizonnyal próbára lesz téve.

Mindezekre a dolgokra gondolok, miközben Bethany arról szónokol, hogy mennyire elszánt, hogy visszaszerezze a csapatnyuszi státuszát.

– Mi folyik itt?

Kodiak hangja egyszerre hoz azonnali megkönnyebbülést és további aggodalmat. Nem akarom, hogy nyilvánosan kiboruljon ezeken a lányokon.

– Kody! Ó, szia! Csak beszélgettünk. Nem igaz? – Bethany mosolya nevetségesen hamis.

Teljesen hitetlenkedve bámulok rá. Mintha úgy tennék, mintha csak egy vidám, kötetlen beszélgetést folytattunk volna.

– Lavender? – Kodiak átkarol engem, és túlságosan védelmező üzemmódba kapcsol. – Maradj távol a barátnőmtől.

– Lányos kapcsolatokat ápoltunk. – Bethany a vállára borítja a haját, és mozdulatokat tesz közte és köztem. – Történeteket osztottunk meg egymással, mert tudjuk, milyen vagy.

Ezzel a lánnyal még azt sem tudok. – Nézd, Bethany, én Kodiakot ismerem, amióta csak lélegzem, szóval bármilyen esélyt is gondoltok nálalányok, nincs. Ő az enyém. Mindig is az enyém volt, és mindig is az enyém lesz. Ennyi a történet.

Megrántom Kodiak karját. El kell tűnnöm ezektől a lányoktól és a jelenettől, amit okoznak, mielőtt valami még megalázóbbat mondanának, vagy úgy lepleznének le minket, ahogyan nem szeretném, ha tennék. Annyira dühös vagyok, hogy reszketek.

Kodiak átkarol, miközben átmegyünk az udvaron a legközelebbi épület felé. Egy diák lép ki a lépcsőház kijáratán, és Kodiak elkapja az ajtót, mielőtt az becsukódhatna, és beránt engem. A mellkasához húz, átölel, és azt mondja, mennyire sajnálja, miközben a hátamat dörzsöli. Hagyom neki, mert kint fagy van, ő pedig meleg és jó érzés, hogy átölel.

Valaki elmormol egy elnézést, és félrelök minket az útból, végül elenged. Hátraugrik, mintha mérges pókká változtam volna, a szemei tágra nyíltak a pániktól. – A francba. Te reszketsz. Jól vagy? Elcseszem ezt az egészet, ugye? Nem kéne ezt csinálnom.

– Mit nem kéne csinálnod? – Most nagyon össze vagyok zavarodva.

Egy kezével durván a hajába túr. – Régi mintákba esek.

– Régi minták?

– Próbálom megmenteni a pánikrohamodat.

Forgatom a szemem. – Nincs pánikrohamom, Kodiak.

– De Bethany beléd gázolt, te meg remegtél, és azt hittem, talán pánikba estél a sok ember miatt.

– Azért remegek, mert ki vagyok akadva.

– Rám?

– Nem, rá és a seggfej barátaira. Engem az önértékelésének hiánya is nagyon zavar, és az, hogy mennyire úgy tűnik, szándékában áll, hogy ha végeztél velem, a csapat szexjátékszere legyen.

– Ó! – Kellően bosszúsnak tűnik. – Nos, ez soha nem fog megtörténni. Egyik sem.

– Tudom. Ezért mondtam neki, hogy az enyém vagy. – Megdörzsölöm a szemeim közötti teret. – Megtanultam, hogyan kell megbirkózni vele, akárcsak te, Kodiak.

– Tudom. Én csak... Azt hiszem, eszembe jutott az az idő Courtney-val, aztán utána minden annyira összekuszálódott, és több mint fél évtizedre elveszítettelek, és ezt tényleg képtelen vagyok még egyszer átélni.

Megfogom a hideg kezét, és a nyakam oldalához szorítom, ő pedig ugyanezt teszi az enyémmel. – Most ki pánikol? – Ez félig vicc, félig nem.

Nevetve fújja ki magát. – Én.

– Ne felejtsd el, hogy úgy nőttem fel, hogy Mav egy óriási playboy, River pedig elkötelezettség-fóbiás. Minden rendben van, Kodiak. Nem teremtesz függőséget azzal, hogy ott akarsz lenni mellettem, és nincs szükségem arra, hogy megments, de jó érzés biztonságban és szeretve érezni magam. – Közelebb húzom magamhoz, és ő újra átölel.

Belesüllyedek a szeretetbe, mert tudom, hogy neki is ugyanúgy szüksége van rá, mint nekem.

Talán még többet is.

Talán mindig is így volt.