20.-21.-22. Fejezet

 

HUSZADIK FEJEZET

Idő és sebek

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

14 évesen

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Így tartja a mondás, de nem tudom, hogy hiszek-e ebben. Amiben hiszek, az az, hogy elegendő idővel minden emléket át lehet alakítani tündérmesévé vagy nyomasztó drámává.

Kodiak családja a középiskola megkezdése előtti nyáron egy másik államba költözött, és az élet nélküle ment tovább.

És én már jobban voltam. Megtanultam, hogyan kezeljem a pánikrohamokat. Rájöttem, hogy olyan emlékekhez kapcsolódnak, amiket elfojtottam. Ezek lassan bukkantak fel, és mindig úgy tűnt, hogy inkább álom, mint valóság. Utálom a bohócokat és a kis tereket. De megtanultam, hogyan bánjak el a fejemben élő szörnyekkel.

Találtam egy baráti társaságot is, akik szeretik a furcsaságaimat és a csendességemet. Szabadidőmben varrótanfolyamra járok. Rendszeresen találkozom Queenie-vel. Önkéntes vagyok a művészeti központban, és más gyerekekkel dolgozom, akiknek szorongásuk és PTSD-jük van. Az energiámat arra fordítom, hogy produktív legyek. Próbálok nem Kodiakra gondolni.

De, mint egy igazi függő, néha visszaesem.

Nem küldök sms-t vagy üzenetet. Elég okos vagyok ahhoz, hogy jobban tudjam. De néha belopakodom a közösségi médiájába az általam létrehozott hamis fiókkal. Ma este nyugtalan vagyok, hiányzik a régi életem és azok az emberek, akik miatt biztonságban éreztem magam.

Megnézem a profilját, és a szívem megdobban. Kodiak idén harmadikos, én pedig elsős vagyok. Megint ugyanabba az iskolába járnánk, ha nem költöztek volna el. Az elmúlt két évben kiteljesedett. Magas és széles, és egyre jobban belenő a testébe.

Kodiak majdnem koromfekete haja végigsöpör a homlokán, és északi fényű szemei visszabámulnak rám. Nem mosolyog. Valójában inkább bosszúsabbnak tűnik, amiért lefotózták. Izzadt, és a háttérből tudom, hogy ez valamilyen edzés utáni kép. A felirat így szól: Hiányzik a haverom, Mav, és a testvérem be is van jelölve.

Azt mondom magamnak, hogy három képet szabad megnéznem, aztán kijelentkezem és kikapcsolom. Lefelé görgetek, és hirtelen minden levegő és boldogság kiszívódik a tüdőmből. Nem akarom látni ezt a képet.

Mert azon Kodiak mosolyog, és egy lány van a hóna alatt. Csinos, szőke és magas. Úgy néz ki, mint egy modell. Kényszerítem magam, hogy elolvassam a feliratot. Randi este a kedvenc csajommal.

És a szegény, hülye szívem megint megszakad.

De ez volt az utolsó alkalom, hogy felnéztem rá.

Elég rossz volt, amikor láttam, hogy megcsókolta azt a lányt az elköltözése előtti este. Már leküzdöttem az idegességemet, hogy odamenjek hozzá, és eléggé össze akartam szedni magam, hogy elbúcsúzhassak tőle. Amikor úgy döntöttem, hogy készen állok, kinéztem a hálószobám ablakán, és ő ott volt, és megcsókolta ugyanazt a lányt, akit a nyolcadikos végzős báljára vitt.

Akkor is úgy éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, és most is ugyanezt érzem. Nem nézhetem végig, ahogy szerelmes lesz, amíg én a túlságosan védelmező családom által létrehozott buborékban élek, ahol alig tudok beszélni valakivel az ellenkező nemből, nemhogy randiban gondolkodjak.

Egy nyugtalan éjszakai alvás után a másnapi terápia Queenie-vel nem a tervek szerint alakul. Csak varrni akarok. Vágyom az alkotás elégedettségére a saját személyes pusztulásom közepette. Az összes kis hazugság, amit azért mondtam magamnak, hogy az igazság kevésbé legyen fájdalmas, végül utolért.

Előveszem az ujjfestékeket – már ritkán használom őket, de mindig ez az alapértelmezésem, ha különösen ingatagnak érzem magam.

Queenie odabattyog. – Rossz napod van?

Tenyerét a domborodó hasára teszi, a harmadik babáját várja. Kingston, a férje, örökké a Seattle-ben játszik. Kapus, és hamarosan visszavonul – legalábbis ezt a beszélgetést hallottam közte és az apám között. Kingston olyan személyiség, aki mindenkit megnyugtat maga körül. A csendes állóvízre emlékeztet, amely mindig mozgásban van, de valahogy mégis nyugodt; míg Queenie egy szénsavas ital – pezsgő, eleven, és mindig tüzeli az érzékeket.

Veszek egy nagy levegőt, megpróbálom elfojtani a bennem dúló vihart. Nem akarok Queenie-re csattanni, és nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ha egy terhes nővel szemét leszek, akkor rosszul fogom érezni magam, de ma nagyon a kiborulás határán vagyok.

Így hát kimondom az igazságot. – Kodiaknak barátnője van.

A keze még mindig a hasán van, és a szeme felvillan, ami azt mutatja, hogy sokkoltam ezzel a felfedezéssel.

– Beszéltél vele?

Nem értem a hangszínét. Félig aggódónak, félig reménykedőnek hangzik.

Ujjaimat belemártom a limezöld festékbe, kétségbeesetten próbálok valamit kezdeni a kezemmel. – Nem.

– És honnan tudod, hogy barátnője van? – A szavai óvatosak, kiszámítottak, mégis beszélgetésszerűek.

Queenie kiváló terapeuta. Sokat tanultam tőle az évek során. Szinte a barátom. Majdnem, de nem egészen. Félig-meddig anyás, mert csak tíz évvel fiatalabb anyámnál. Fizetik azért, hogy segítsen nekem, bár tisztában vagyok vele, hogy nem minden ülésünket számlázza ki, mert ő és a férje a szüleim barátai. De már több mint egy évtizede bízom benne.

Néha elgondolkodom azon, hogy nem vagyunk-e túl közel ahhoz, hogy ez olyan hatékony legyen, mint amilyennek lennie kellene. Queenie egy szokás, egy vigaszforrás egy teljesen ismeretlen világban. Ő egy állandóság a bizonytalanság tengerében – valami, amit a szüleim nem akarnak elvenni tőlem.

Hazudhatnék neki, és azt mondhatnám, hogy a bátyám említette. Maverick még mindig állandóan Kodiakkal beszélget. De nem látom értelmét, és most csak azt akarom, hogy végre kitisztuljon a szervezetemből. – Feltett egy képet a közösségi médiára.

Egy pillanatra elhallgat. – Ti ketten egyáltalán tartottátok a kapcsolatot?

Visszafordulok a papírlaphoz, és addig kavargatom a színeket, amíg olyan csúnyák nem lesznek, mint a féltékenységem. – Nem.

– És mit gondolsz arról, hogy barátnője van?

Az ujjaimat belemártom a fekete festékbe, nem törődve azzal, hogy leöblítsem a többi színt, és összedörzsölöm őket. Mit gondolok arról, hogy Kodiaknak barátnője van? – Ez elkerülhetetlen, nem igaz? Ezt csinálják a tinédzserek. Randiznak, kísérleteznek, elbuknak és újra felállnak, elszenvedik az első összetört szívüket, talán más első élményeket is átélnek.

Robbie két évig járt ugyanazzal a lánnyal, de aztán különböző főiskolákra vették fel őket, és szakítottak. Mavericknek már egy egész rakás barátnője volt, és összetört szívek nyomát hagyta maga után. River nyomában mindig lányok vannak, de ő túlságosan bele van zúgva a fociba ahhoz, hogy ezzel törődjön.

– Ez mind nagyon racionálisan hangzik, de nem mondja el, hogy mit érzel – erőlteti Queenie.

– Több mint két és fél éve nem beszéltem vele. Több mint két éve nem láttam. Nem kellene éreznem semmit.

– De mégis – mondja halkan. – És ez így van rendjén, Lavender. Ez emberi. Sokáig nagyon közel álltatok egymáshoz.

Bámulom az örvényeket és vonalakat a papíron, a rondaságot, amit alkottam. – Nemakaroksemmit sem érezni. Nem akarok megbántódni, vagy féltékeny lenni, vagy csalódott. Nem akarom elárulva érezni magam. – Belemártom a mutatóujjamat a piros festékbe, és végighúzom a rendetlenségen, amit létrehoztam, kettéosztva azt, hogy tükrözze a bensőmet.

 – Azt hittem, már túl vagyok ezen az egészen, de nem így van, Queenie. Olyan nagy része volt az életemnek, és aztán eltűnt. – Csettintek az ujjaimmal, fekete és vörös cseppek fröcskölnek a papírra. – Senki sem érti, milyen volt, milyen néha még mindig. És tudom, hogy nem volt egészséges. Én is tudom. De az enyémvolt, és aztán semmi sem volt. Semmi.

Sokat beszélgettünk a barátság elvesztéséről, arról, hogy ez a barátság mennyire volt a halál visszhangja. El sem tudtam képzelni, milyen szörnyű lehet valakit valóban és igazán elveszíteni. Hogyan épül fel egy szív, ha elveszít valakit, aki alapvető fontosságú a létezéséhez? Ez egy új, mélyebb félelmet keltett bennem. Egy ideig megszállottan foglalkoztam a halállal, tudni akartam, hová megyünk, ha meghalunk. Vajon a testünk megszűnik, az elménk pedig tovább él, hangtalanul és a semmiben lebegve? Örökre egyedül maradunk önmagunkkal?

– Mondani fogok valamit – jelenti be Queenie –, de nem a terapeutádként, hanem mint valaki, aki törődik veled és Kodyval.

Mint mindig, a lélegzetem a torkomban rekedt, ahogy várom a szavakat, amelyek megszabadítanak ettől a fájdalomtól. Találkozom a tekintetével, és belelátok, egészen a bizonytalanságának legmélyére. És abban a pillanatban megtanulom, hogy a felnőttek nem tévedhetetlenek, hogy nem mindig tudják a válaszokat, és néha mindent elbasznak.

– Senki sem számított arra, hogy ebbe az irányba mennek a dolgok. – A hangja lágy, mint a szatén, és szomorú, mint egy temetés.

– Milyen irányba?

Queenie lehajtja a fejét, a keze ritmikus körökkel simít végig a hasán, hogy megnyugtassa – őt vagy a babát, nem vagyok benne biztos.

Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, érzem a sajnálatát. – Nem számoltunk azzal, hogy Kody úgy elzárkózik, ahogyan azt tette. Mindketten olyan fiatalok voltatok, és a köteléketek olyan erős volt. Aggódtunk, hogy ez hogyan fog kinézni a jövőben.

Ezek mind olyan dolgok, amelyeket ismerek. Olyan dolgok, amikről már beszéltünk.

És joggal aggódtak, mert nem voltunk ura a helyzetnek. Akkor még nem láttam, de most már látom. Kodiak örökké próbált volna megmenteni, én pedig belefulladtam volna a saját szorongásomba, ha hagyom. Ezt jobban akartam, mint azt, hogy meggyógyuljak.

– Helyesen cselekedtél. – A tenyeremet a papírra nyomom. – Egy rossz szokást csak úgy lehet megtörni, ha kiirtod az életedből. És Kody pontosan ezt tette. Küldetés teljesítve. –  Lecsúsztatom a kezemet, és elmosom a vonalakat. Minden összefolyik, az alkotásom megsemmisül. Annyira találó, tekintve, hogy én voltam az, aki eleve mindent tönkretett.

 

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Szobatársak

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

– Hogy érted, hogy elköltözöl? – River követ lefelé a lépcsőn, és majdnem a sarkamra lép.

Lovey-t és Lacey-t magammal hoztam erősítésként. Úgy gondoltam, hogy az alapvető dolgokat be tudom dobni a bőröndömbe és néhány táskába, a többit pedig később elintézem.

A varrókészleteim problémásak lesznek. Lehet, hogy meg kell engedniük, hogy itt dolgozzak a projekteken, mert nem olyan könnyű őket szállítani. De ismétlem, majd akkor tudom felmérni, ha már a szobámban vagyok, és van egy elképzelésem a térről.

– Felvetettem magam a listára, és egy szoba szabaddá vált. Úgy döntöttem, hogy elfogadom.

A lépcső alján megpróbál kikerülni engem, de én érek előbb a bejárati ajtóhoz. Lovey és Lacey mögötte van két újabb dobozzal. Az ajtó kinyitása azonban gondot okoz, mert nincs szabad kezem, River pedig akadályoz.

Ránézek. – Komolyan, River?

– Miért akarsz a kollégiumban lakni? Utálni fogod. A lányok mogorvák. Nem fogsz ismerkedni. Mi lesz, ha... ha... ha... ha hatalmas szorongásos rohamod lesz?

Kezemben egy doboznyi piperecikk és szarság. Nehéz. Nem mintha nem számítottam volna rá, de a karjaim kezdenek tiltakozni. – Akkor majd elboldogulok, mint az elmúlt hét évben.

– De, de... –  Csapkod és vergődik. – Azért, ami tegnap este történt? Vagy azért, mert összevesztem Kodyval?

– Az, hogy egyáltalán fel kell tenned ezt a kérdést, nagyjából az oka annak, hogy elköltözöm. Most pedig hátrébb, hogy kinyithassam az ajtót. – A dobozommal nekinyomódom a hasának.

Az ajtó kinyílik, hátba vág, és előrebukok. És persze, mert semmi sem lehet könnyű, Kodiak megpróbál benyomulni az előszobába, amely már így is zsúfolt volt velem, Riverrel és a hétmillió büdös cipőpárral a padlón. Ezek a srácok és a cipőik!

– Mi folyik itt? – A pólója nedves az izzadságtól. A haja átázott, és izzadsággyöngyök csorognak le a halántékán. Nyilvánvalóan futott egyet. Undorítóan kellene kinéznie, de nem így van.

– Lavender kiköltözik – köpi ki River. – És ez a te kibaszott hibád.

– Nem tudok ezzel foglalkozni. – Kihasználom a pillanatnyi figyelem- elterelést, hogy elsurranjak Kodiak mellett. Lacey és Lovey is körbetáncolják őt.

– Hogy lehet ez az én hibám? Csak néhány hétig vagyok itt, aztán visszamegyek a saját helyemre – gúnyolódik Kodiak, de hangja idegesnek tűnik.

Bedobom a dobozt a csomagtartóba, és szembefordulok velük. River és Kodiak keresztbe tett karral állnak, és elbarikádozzák az ajtót. A többi cuccért majd holnap jövök vissza, amikor már nincsenek itthon.

Rájuk szegezem a tekintetemet. – Kibaszott szünetre van szükségem, elegem van az egymásra mutogatásból és az összes szarságból. – Lovey és Lacey bedobják a dobozokat a csomagtartóba, én pedig lecsapom.

– Mi van a varrógépeddel? – River szemei tágra nyílnak a pániktól. – És mi lesz anyával és apával? Ők tudják? Kizárt, hogy anya ezt jó szemmel nézné.

– Már beszéltem anyával. Teljes mértékben támogatja a döntésemet. Ami a varrógépemet illeti, azzal majd később foglalkozom. Menjünk, lányok.

Beülünk a kocsiba, és bezárom az ajtókat, mert River már úton van lefelé a lépcsőn. Megpróbálja kinyitni a vezetőoldali ajtót, miközben hátramenetbe teszem a kocsit. Bekopogtat az ablakon. – Ugyan már, Lav! Komolyan nem költözhetsz el!

Nem veszek róla tudomást, hiszen nincs más lehetőség, és nem állok le ezt megbeszélni. Nem adok neki esélyt arra, hogy megpróbáljon meggyőzni a maradásról. A fél utcán keresztül üldöz, mielőtt végül feladja.

Olyan erősen markolom a kormánykereket, hogy a műbőr nyikorog, és az ujjperceim elfehérednek. Valójában azért, hogy ne remegjen a kezem. Tisztában vagyok vele, hogy ez valószínűleg csak rontani fog a dolgokon Riverrel és Kodiakkal, de nem bírom tovább. Egyikünknek sem segít, hogy River körülöttem ugrál és kisegít.

– Jól vagy? – kérdezi Lovey.

– Nem tudom – ismerem be.

– Ez komolyan menő volt – mondja Lacey a hátsó ülésről.

– Köszönöm. – Nagy levegőt veszek, próbálok nyugalmat találni. A sejtjeim mintha magas frekvencián vibrálnának.

– Kodiak úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeszarja magát – mondja Lovey.

– Jó neki. – Egyiküknek sem mondtam el, mi történt tegnap este. Vagy azt a beszélgetést, amit anyámmal folytattam, mielőtt találkoztam velük, vagy azt, amit River bevallott nekem arról, hogy letiltotta Kodiak számát. Még mindig nem tudom pontosan, mit gondoljak minderről, azon kívül, hogy ez megváltoztatja a perspektívámat mindennel kapcsolatban. Kodiak nagyon merev tud lenni. Mindig is ilyen volt, hacsak nem rólam van szó. Én voltam a kivétel a szabálya alól.

Volt egy hierarchiája, és a hoki mindig is a lista élén állt, utána következett az anyja, az iskolai feladatok, én, majd Maverick – amíg minden össze nem omlott. És ahogy a kirakós darabkái a helyükre kerülnek, a viselkedése kezd sokkal több értelmet nyerni. De ez nem mentség arra, hogy az elmúlt két évben úgy viselkedett, mint egy seggfej.

Megérkezünk a Hartford House-ba, egy hétemeletes, apartman jellegű kollégiumi épülethez. Beállok egy üres helyre a rövidtávú parkolóban, és mindannyian fogunk egy-egy dobozt.

Az íróasztal mögött egy fickó ül, aki minden bizonnyal diák. A lehajtott fejéből ítélve a telefonjával babrál. Olyan sokáig tart, mire felemeli a fejét, hogy Lovey megköszörüli a torkát. Amikor végre felnéz, savanyú arckifejezése tágra nyílt szemű meglepettségbe fordul. A tekintete Lovey-ról Lacey-re, majd rám villan. A telefonjával babrál, és arccal felfelé az asztalra ejti. Valamilyen részeges-balhés videót néz. Klassz. Gyorsan megfordítja, és laza pózt vesz fel. Egy iskolai márkás pólót visel. – Hé. Szia. Helló. Mitchell vagyok. – Megkocogtatja a névtábláját. – Miben segíthetek?

Körülbelül három másodpercig tart, amíg megtalálom a hangomat, ami nem hangzik hosszúnak, de amikor valaki válaszra vár, ez egy örökkévalóságnak tűnik. – Én...

– Van itt egy szabad szoba a Lavender Waters számára. A kollégiumi irodában azt mondták, hogy ma beköltözhet – siet Lovey, hogy betöltse a csendet.

Félig értékelem, félig utálom. Ha adott volna még egy másodpercet, képes lettem volna kimondani a szavakat.

– Hűha, ez nagyszerű. – Bólogat egy csomót, mintha Lovey most mondta volna neki, hogy elnyert egy kiválósági díjat.

Felemelem a kezem. – Én vagyok Lavender.

– Igen. Király név. Hadd nézzem meg. – Széles vigyort villant, és úgy mozdul, hogy a számítógép felé legyen. Néhány gomb megnyomása után a vigyor lehervad, és arckifejezése inkább grimaszba fordul. – Uh, oké. Megtaláltam. Egy kétszemélyesben vagy. – Mereven elmosolyodik. – A szobatársad Beth Gull. Másodéves.

– Oké. Remek. Köszönöm.

Rövid telefonhívást intéz, és elintézi, hogy megkapjam a kulcsaimat. Két perccel később egy Sydney nevű lány bemutatkozik, mint az emeletem kollégiumi felügyelője, és gyorsan ismerteti velem az összes szabályt. Bemutatom neki Lovey-t és Lacey-t, és elmondom neki, hogy segítenek beköltöztetni a cuccaimat.

– A vendégeket a recepción kell regisztrálni. Néha az emberek megpróbálják becsempészni őket. – A nő arckifejezése rosszallóvá válik. – De ezért feliratkozhatnak.

Váltok egy pillantást Lovey-val és Lacey-vel. – Oké, regisztrálni a vendégeket. – Jézusom, ez úgy hangzik, mint a nyári tábor kevésbé szórakoztató változata. Nem mintha én valaha is jártam volna nyári táborban, de a bátyáim jártak. River imádta, amíg össze nem verekedett egy másik gyerekkel, és haza nem küldték, mert eltörte az orrát. Legalábbis ezt a történetet hallottuk.

A folyosók egyhangúak, az ajtók ugyanolyanok, bár némelyiket névtáblák díszítik, és néhányra olyan táblák vannak erősítve, amelyeken az emberek üzeneteket hagyhatnak. Amikor a 414-es szobához érünk, Sydney mormog valamit az orra alatt, és végigsimít a kezével a táblán, letörölve, amit odaírtak.

Kopogtat, és vár egy jó tizenöt másodpercet, mielőtt újra megpróbálja. Újabb motyogás következik, és Lovey belém könyökölve rám szegezi a nagy, mi a feneszemeit. Megvonom a vállam. Nem tudom, hogy ez a felügyelő egy különc-e, vagy megzavartuk a Vámpírnaplókmaratonját, vagy mi, de határozottan rosszkedvű.

Kinyitja az ajtót, és bekukkant, vállai megereszkednek, miközben megkönnyebbültnek tűnő lélegzetet vesz. – Beth biztos kint van. – Az előttünk lévő tér felé mutat. – Ez a közös helyiségetek. Van tévé, kanapé, szék, dohányzóasztal, bárhűtő, mikrohullámú sütő és kávéfőző. Főzőlapot nem tarthattok, mert az szabályellenes. Továbbá tilos a dohányzás.

– Nincs dohányzás és nincs főzőlap, értettem – visszhangzom.

A közös tér egy disznóól. Nagyjából minden felületen üres ételdobozok hevernek, és a padló tele van használt papírzsebkendőkkel. Azt hiszem, a dohányzóasztal alatt van néhány óvszercsomagolás is, de nem merem túl közelről megnézni.

– És rutinszerűen ellenőrizzük a szobát az alkoholfogyasztás szempontjából. Ezért ki is lehet rúgni – mondja Sydney.

– Igen. Nincs pia. – Bólintok egyetértően. Még mindig mindannyian a kezünkben tartjuk a dobozainkat, és nincs hely, ahová letehetnénk őket.

– Az Beth szobája. – Sydney az ajtó felé mutat, amelyre a TARTSD TÁVOL A RIBANCOKAT felirat van ragasztva. – És ez a tiéd.

– Király.

– Van kérdésed?

– Nem tudok róla.

– Oké, a 420-as szobában vagyok, ha bármire szükséged van. Sok szerencsét. – És ezzel sarkon fordul, és kirohan a folyosóra.

Kínosan a csípőmre támasztom a dobozomat, hogy ki tudjam nyitni a szobámat. Az ajtó nyikorogva nyílik. Körbetapogatom a villanykapcsolót, és felkapcsolom. Aztán egy nyögéssel az asztalra dobom a dobozomat. Lacey és Lovey ugyanígy tesznek, és néhány hosszú, csendes másodpercig állunk ott, és szemügyre vesszük az új hálószobámat.

– Ez... – úgy tűnik, Lovey nem talál szavakat, hogy befejezze ezt a kijelentést.

– Úgy néz ki, mint egy megszépített börtöncella – mondja Lacey.

Nem téved. A falak salakbetonból vannak, törtfehérre festve. Van egy egyszerű szekrény, egy komód és egy egyszemélyes ágy, valamint egy íróasztal és egy számítógépes szék, amely távolról sem tűnik ergonomikusnak.

– Nagyon hangulatos. – Az én gardróbszekrényem Lake Genevában valószínűleg akkora, mint ez az egész szoba.

– Így is lehet jellemezni – motyogja Lacey.

– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? – kérdezi Lovey.

A válasz nem. Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Ahogy itt állok, és bámulom ezt az apró, ronda szobát, arra a következtetésre jutok, hogy nevetségesen el vagyok kényeztetve. Az, hogy egy olyan apával nőttem fel, aki nevetségesen sok pénzt keres, azt jelenti, hogy szép házakban éltünk, és az átlagosnál szebb dolgaink voltak.

Tizenöt éves koromban már volt részmunkaidős állásom, mert a szüleim azt akarták, hogy felelősséget vállaljak, és megtanuljak spórolni. Azt is akarták, hogy képes legyek kezelni a szociális helyzeteket anélkül, hogy szorongásos rohamot kapnék. Igaz, mindig könyvtárakban dolgoztam, ahol a csend a kulcs, és az idő nagy részében vagy polcokat rendeztem, vagy könyveket kölcsönöztem, de attól még az is egy munka volt, és még mindig volt némi kényszerű, kontrollált társas érintkezés.

– Ha egyszer felrakom a cuccaimat a falakra, otthonosabbnak fogom érezni. – Van egy enyhén fura illata is, amit nem tudok pontosan meghatározni.

A következő órát a kipakolással töltjük. Még a paplanommal és a személyes holmijaimmal együtt is kicsi és szar a szoba, de távol van Kodiaktól és a testvéreimtől, szóval ez már egy győzelem.

Lacey-nek és Lovey-nak valamilyen projektet kell befejezniük, nekem pedig egy rohadt közgazdasági feladatot kell megoldanom a ma esti óra előtt, úgyhogy ők lelépnek, megígérve, hogy később benéznek hozzám, én pedig bedugom a fülhallgatómat, és megpróbálom megoldani a kérdéseket. A legtöbbjükön túljutok, mielőtt indulnom kell az órára, de még arra sincs időm, hogy megálljak vacsorázni, így beérem egy marék Lucky Charmsszal, mielőtt kilépek az ajtón.

Mire véget ér az óra, úgy érzem, hogy szétrobban a fejem, ráadásul éhen halok. Ráadásul hétszáz üzenetem van Rivertől, amire nem akarok válaszolni. Visszamegyek a kollégiumba, arra számítva, hogy talán találkozom a szobatársammal, de a közös szobánk még mindig üres disznóól.

Ledobom a táskámat a földre, felkapom a doboz Lucky Charmsot, mivel a büfé zárva van, és a pszichológiai szövegemmel együtt ledőlök az ágyamra. Valamikor elájulhattam olvasás közben, mert egy rántással ébredek fel.

Sötét van a szobámban, és az óra szerint elmúlt éjfél. Nem ritka, hogy tizenkét órát alszom, miután valami hatalmas érzelmi dolgot dolgoztam fel, így az, hogy szinte rögtön az óráról hazaérve beájultam, nem nagy meglepetés. Az egész beszélgetés anyámmal Kodiakról és a házból való kiköltözésről határozottan érzelmesnek minősült.

Magas, női hang szűrődik be az ajtómon, majd egy férfi mély hangjai következnek, kuncogás, és valami leesik a padlóra. Hamarosan a nevetés sóhajokba és nyögésekbe csap át. Félelmetes. Az új szobatársam szexel a mocskos nappaliban.

Visszadugom a fülhallgatómat, és felcsavarom a hangerőt, hogy elnyomjam őket. Minden alkalommal, amikor egy dal véget ér, egy részletet kapok a szexi pillanataikból. Jó fél óráig tart, mire végre véget ér. A kollégiumi élményem dugással kezdődik.

____________________

 

Reggelente a szorongásom rendesen nevetségesen magas szinten van. Fél hatkor a pisilési kényszer felülírja azt a vágyamat, hogy soha ne menjek ki ebből a szobából, abban a reményben, hogy elkerülhetem a rettegett összecsapást a szobatársammal és a barátjával/kefélő haverjával. A szobakulcsomat magammal kell vinnem a fürdőszobába, mert az ajtó automatikusan bezáródik mögöttem. Ez nem túl kényelmes, de értem, miért van rá szükség.

A régi ételek szaga mellett a közös helyiségben most a használt latex és a vagina borzalmas szaga terjeng.

A lehető leggyorsabban elintézem a dolgomat, és a fürdőszobából kifelé menet majdnem beleütközöm egy csupasz mellkasba.

– Lavender?

Felemelem a tekintetem a férfi mellbimbóiról egy ismerős arcra. Ami a jeleket illeti, ez nem egy nagyszerű jel. – Ó, szia, Clarke.

Nagyon zavarodottnak tűnik. – Nem tudtam, hogy a kollégiumban laksz. – Végigsimít a haján, a tekintete úgy vándorol rajtam, hogy megborzongok tőle.

Egy olyan melltartós csőizét és egy alvónadrágot viselek. A mellbimbóim határozottan tisztelegnek előtte. Keresztbe teszem a karjaimat a mellkasomon, hogy elrejtsem őket. – Azt hiszem, most már igen – hangzik a rendkívül intellektuális válaszom.

A szemei felcsillannak, mintha összekapcsolná a pontokat. – Elnézést a tegnap esti zaj miatt.

– Semmi olyan, amit egy jó kis hard-rock lejátszási lista ne tudna elnyomni. – Most lett volna a legjobb alkalom, hogy a szavaim ne működjenek. – Mindegy, a fürdőszoba a tiéd. – Elsurranok mellette, kétségbeesetten eltűnök, mielőtt a szobatársam felébred, és ez még kínosabbá válik. Clarke egy hokis, és most már attól tartok, hogy a szobatársam lehet az egyik nyuszi, akivel már volt szerencsétlenségem találkozni.

Mire felöltözöm és indulásra készen állok, már negyed nyolc van.

Észrevétlenül kisurranok, és a büfé felé veszem az irányt. Nagy a nyüzsgés, én pedig a családon kívül senkivel sem szoktam ilyen korán kommunikálni – és ez is többnyire sértő kézjelekkel történik.

A zaj és az emberek puszta mennyisége már több, mint amennyit el tudok viselni, ezért elfogyasztok egy kávét és egy muffint, és elindulok a Művészeti épület felé. Az órám csak negyven perc múlva kezdődik, így keresek egy csendes sarkot, bedugom a fülhallgatómat, bekapcsolom a lejátszási listát, és elhelyezkedem a kávém és a házi feladatom mellett. Jövő hét elején vizsgázom, és ha nem tudom elsajátítani ezeket a fogalmakat, akkor a pokolban sem lesz esélyem átmenni. Éppen a munkanélküliségi rátákba mélyedek, és a százalékok megértésével küszködöm, amikor megjelenik előttem egy árnyék, és nem mozdul. Felemelem a fejem, és megkönnyebbülten látom, hogy nem a testvéreim, nem Kodiak, vagy valamelyik unokatestvérem az.

– Hé, Josiah, hogy vagy? – Van egy folt a nyakán, amit egy Harry Potter-póló gallérjával próbál elrejteni.

– Jól. És te? – Lehuppan a mellettem lévő székre.

– Ez, uram, egy beugratós kérdés.

– Uh-oh. Milyen új dráma bontakozott ki a Sportolók Házában?

Josiah egy egyetemen kívüli lakásban él Ali nevű lakótársával, aki mérnöki szakra jár, és szinte mindig a könyvtárban vagy a barátnőjénél tanul.

Elmondom neki az események leegyszerűsített verzióját – vagyis, hogy elegem van a baromságokból. – Tegnap költöztem be a kollégiumba.

A szeme felcsillan. – Akkor a testvérek még mindig túlságosan védelmezőek?

– Igen.

– Az a Kodiak fickó még mindig seggfej?

– Szintén igen.

– A fickónak észbe kell kapnia. Milyen volt az első éjszakád a kollégiumban?

– A szobatársam hazahozott egy jégkorongozót, aki megdöngette a nappaliban.

– Klassz. Várj, honnan tudod, hogy egy hokis volt? – Felcsillan a szeme. – Mondott olyasmit, hogy hadd mutassam meg, milyen jól bánok az ütővel?

Kuncogok. – Nem, ma reggel összefutottam vele a fürdőszobában. Volt már a bátyáim bulijain.

Josiah fintorog. – Ez kínos.

– Ennél igazabb tényeket még soha nem mondtak. – Ismerem a szobatársam nemi hangjait, pedig még nem is találkoztam vele. Megbökdösöm a nyakát. – Ez frissnek tűnik. Potenciális párkapcsolati anyag, vagy csak egy kaland?

– Valószínűleg egy kaland. A srác még mindig az ez-csak-átmenetustílusban gondolkodik. – Josiah megdörzsöli a foltot, és félrenéz. Nyilvánvalóan többről van szó, de nem akarom erőltetni. – Hogy megy a matek?

Összecsukom a könyvet. – Jelenleg 48 százalékom van, és jövő héten lesz egy nagy teszt, amin remélem, átmegyek. De ha nem tudom ezt a dolgot kezelni, akkor ez semmiképp sem fog összejönni.

– Akarod, hogy megnézzem?

– Persze. – Átnyújtom neki a tankönyvet, és a közelgő tesztre vonatkozó áttekintő részre lapozok. – Van egy csomó gyakorló kérdésem, és mindegyik rossz.

Átnézi a lapokat. – Azt hittem, amikor azt mondtad, hogy matematika órád van, akkor a valódi matematikára gondoltál, nem a makroökonómiára. Tavaly vettem fel, szóval valószínűleg tudok segíteni, ha akarod.

– Biztos, hogy van erre időd? Szeretném azt mondani, hogy gyorsan megértem, de valószínűleg nem fogom. Nekem és a számoknak kölcsönös gyűlölet viszonyunk van.

– Igen. Biztos. El kell terelnem a gondolataimat erről. – Megkocogtatja a foltot. – És egy barátnak segíteni nagyszerű figyelemelterelés lenne.

Átölelem a bicepszét. – Szuperül hajlandó vagyok elterelni a figyelmedet, de lehet, hogy megbánod, hogy felajánlottad a segítségedet.

Kuncog. – Ennyire rossz nem lehetsz. És már korábban felajánlottam volna, ha rájövök, hogy valóban segíthetek.

– Alábecsülsz engem barátom, és nagyon is örülhetsz, hogy nem ajánlottad fel hamarabb.

Összeszedjük a holminkat, és elindulunk a jelmez- és díszlettervezés órára. Mivel én már beadtam a jelmezes projektemet, az őszi darab díszletének néhány darabján dolgozom. Épp egy téglafalat festek ész nélkül, zenét hallgatva, amikor a professzorom leguggol mellettem.

Kihúzom a fülhallgatómat. – Sajnálom. Teljesen elmerültem a saját világomban.

– Nem kell bocsánatot kérnie, Lavender. Van ideje találkozni velem óra után?

– Uh, persze. Minden rendben van? – Hirtelen kiszárad a szám, és késztetést érzek arra, hogy a kezemet tördeljem. Remélem, nem csesztem el a jelmezprojektemet. Talán mégsem olyan jó, mint gondoltam.

Megnyugtató mosollyal néz rám. – Nincs miért aggódni. De van egy lehetőség, amit szeretnék megbeszélni önnel. Nem tart sokáig, és szerintem örülni fog neki.

Az óra végén Josiah és én megbeszéljük, hogy később délután találkozunk korrepetálásra, én pedig tudatom Lacey-vel és Lovey-val, hogy az ebédről le kell mondanom, de majd később találkozunk. A tenyerem izzad, mire beérek Martin professzor irodájába. Bekapok egy mentolos cukorkát, és veszek egy mély lélegzetet, mielőtt bekopogok az ajtaján.

– Lavender, jöjjön be. – Az íróasztala melletti üres székre mutat.

A falakon poszterek lógnak, a polcokon könyvek sorakoznak, a sarokban pedig jelmezek lógnak a fogason. Tiszta káosz és vizuálisan nyomasztó, de én szeretem. Kodiak megőrülne itt. Mondom az agyamnak, hogy fogja be, mert ő az utolsó ember, akire most gondolni szeretnék.

Leülök, és az ölemben összekulcsolom a kezeimet, hogy ne csináljam azt, amit anyukám mindig „vidra dörzsölésnek” hív, amikor úgy néz ki, mintha a kezeimet próbálnám felmelegíteni azzal, hogy szüntelenül dörzsölöm őket egymáshoz.

Megnyugtató mosollyal néz rám. – Biztos vagyok benne, hogy kíváncsi, miről van szó.

Bólintok, és halkan igent mondok.

– Beszélni akartam önnel a kosztümös projektről.

– Ó! – Milliónyi aggodalom zúdul rám.

Felemeli a kezét. – Nem rossz, Lavender. Sőt, épp ellenkezőleg.

– Ó! Oké. – A feszültség egy része eltűnik a testemből, és kevésbé érzem magam merev fémlapnak, inkább olyan puha, csúszós plüsspárnának.

– Maga tehetséges varrónő, Lavender, az egyik legjobb tanítványom. Tudom, hogy még nem választott szakot, de remélem, hogy a jelmeztervezés az, amivel foglalkozni szeretne.

Bólintok, a szívem dübörög a mellkasomban. – Igen, erre gondoltam.

– Ezt fantasztikus hallani. – Megmozdul a székében, hogy szembeforduljon velem. – Egy különleges lehetőségről szerettem volna beszélni önnel. Általában a végzős diákoknak van fenntartva, de úgy éreztem, érdemes lenne felhozni. Nem tudom, tud-e róla, de kapcsolatban állunk néhány nagyon exkluzív nyári gyakornoki programmal New Yorkban.

– Off Broadway színházakkal, ugye? – A gyomrom összeszorul a gondolatra, egy ilyen hatalmas város nyüzsgése és energiája.

– Így van. Engedelmedével szeretném megadni a nevét.

– Erre a nyárra?

– Igen. Nagy a verseny, de szerintem megéri megpróbálni legalább jelentkezni. Két hónapot töltene New Yorkban, ahol az iparág legjobb jelmeztervezőivel dolgozhatna együtt. Ez érdekelné?

– Igen – bököm ki. – Beszélnem kell erről a szüleimmel, de igen, ez határozottan érdekelne. Kaphatnék pár napot, hogy átgondoljam?

– Hát persze! A jelentkezési határidő csak december elején jár le, így bőven van idő dönteni. Tisztában vagyok vele, hogy sok mindent meg kell fontolnia, ezért szerettem volna lehetőséget adni, hogy átgondolja. Természetesen nincsenek garanciák, de úgy vélem, nagy esélye van rá. Miért nem gondolja át, és a jövő héten beszélhetünk?

Egyszerre vagyok elragadtatva és nyugtalan, amikor elhagyom az irodáját. Megfontolom, kivel akarok először beszélni erről. Általában anyukámmal, de őt is megviselte, hogy beköltöztem a kollégiumba, és rá bíztam, hogy beszéljen apámmal – akiről még nem hallottam semmit. Bár még csak huszonnégy óra telt el. Anya talán megígértette vele, hogy nem hív fel, amíg nem nyugszik meg emiatt. Én legalábbis erre tippelek.

Úgy döntök, hogy a legjobb, ha hagyom, hogy az információk leülepedjenek, és összeállítok egy listát az előnyökről és hátrányokról, mielőtt bármi mást tennék. Ez azonban olyan, mint egy jel. Ilyen lehetőségek nem adódnak minden nap, és bolond lennék kihagyni, még akkor is, ha a New Yorkba költözés gondolatától, és hogy egyedül kell New Yorkba mennem, legszívesebben elhánynám magam.

A professzorral való találkozótól teljesen leizzadtam, és úgy döntök, hogy talán jó ötlet lenne visszamenni a kollégiumba, gyorsan lezuhanyozni és átöltözni, mielőtt találkozom Josiah-val a korrepetálásra. A szorongásom a tetőfokára hág, ahogy közeledek az új szobámhoz.

Pár másodpercig az ajtó előtt állok, és hallgatózom... olyan hangok után, amelyeket inkább nem zavarnék meg. Amikor csak a csendet hallom, kinyitom az ajtót, és lassan betolom. Megkönnyebbülve tapasztalom, hogy senki sem paráználkodik a kanapén.

A megkönnyebbülés azonban csak rövid ideig tart, mert kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és megjelenik az új szobatársam. Ahogy attól tartottam, már korábban is volt szerencsétlenségem találkozni a szobatársammal. Ami még rosszabb, Beth a Bethany rövidítése, és ő ugyanaz a lány, aki az iskola első napján kijött Kodiak házából, és azzal hencegett, hogy vele volt a szobájában, rögtön azután, hogy Kody úgy bánt velem, mint egy rágógumival, sőt még kevesebbel. Ő volt az is, aki leöntötte a lábamat levessel.

Jelenleg egy törölközőt visel a fején. És semmi mást.

A plafonra szegezem a tekintetem, ahogy átrobog a szobán. – Fél óra múlva átjön hozzám egy barátom, úgyhogy jobb lenne, ha elmennél, nehogy a végén úgy hallgatózz, mint tegnap este. – Az ajtaja egy csattanással becsukódik.

Néhány sokkolt másodpercig állok ott, mielőtt végre megparancsolom a lábamnak, hogy induljak el a saját szobám felé.

A kulcsom készenlétben van, de hirtelen megtorpanok, amikor észreveszem, hogy az ajtóm tele van cetlikkel. Minden egyes centimétert elfoglalnak, és mindegyik egy-egy szabálysértésre hivatkozik, amit az elmúlt huszonnégy órában követtem el – kezdve attól, hogy a fogkefémet a fürdőszobában hagytam, egészen addig, hogy kihallgattam, amint a lány szexel (az átkozott közös szobában voltak), egészen addig, hogy ma reggel megpróbáltam ellopni a barátját, szexuális szívességeket ajánlva neki.

Van elég erőm néhány fotót készíteni, mielőtt sietve bezárkóznék a szobámba.

Elküldöm őket Rivernek, és megkérdezem, hogy nem bánná-e, ha segítene hazaköltöztetni a cuccaimat. Josiah-nak is üzenetet küldök, és közlöm vele, hogy el kell halasztanom a korrepetálást, és majd később elmagyarázom, miért.

River húsz perccel később érkezik Maverickkel és BJ-vel. Bethany kidugja a fejét, és egy fél másodpercig izgatottan csillog a szeme, amíg rá nem jön, hogy nem őt jöttek meglátogatni.

– Bethany, biztosan emlékszel az unokatestvéremre, BJ-re, ők pedig a testvéreim, Maverick és River.

Bethany odarohan a hálószobám ajtajához, és kétségbeesetten kapkodja le a post-it cetliket. – Csak vicc volt – fröcsögi bénán.

Maverick jókedvűen mosolyog rá, de a hangja nem illik a kifejezéséhez. – Feketelistára kerültél, édesem. A helyedben nem mutatkoznék még egy partin.

Két útra van szükségem, hogy minden cuccomat lecipeljem a kocsihoz.

Ennyit a teljes kollégiumi élményről. Legalább megpróbáltam.

– Sajnálom, hogy nem jött össze, Lav – mondja River, miután visszamegyünk a házba.

– Nem, nem sajnálod – válaszolom.

Sóhajt. – A kollégiumok tele vannak seggfejekkel.

– A világ tele van seggfejekkel, River. Nem védhetsz meg mindegyiktől. – Különösen attól, aki a házunkban lakik.

– Tudom. – Kinyújtja a kezét, és összeköti a kisujjunkat. – De meg akarom próbálni. És tényleg sajnálom, hogy belekényszerítettelek abba az érzésbe, hogy ezt kell tenned, és hogy végül az a csaj lett a szobatársad. Nem akarjuk, hogy nyomorultul érezd magad, és nem akarjuk, hogy utálj velünk élni.

Sóhajtok. – Szeretlek, és ha ez igaz, akkor talán néhány dolgot másképp is csinálhatnánk.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Azt hittem, túl vagyok ezen

KODIAK

Fordította: Miss Hell

19 évesen,téli szünet

Az első gondolatom az, hogy nem kellene itt lennem. Túl közel van a kényelemhez. Ideges vagyok, és még Mav nagyapjának néhány étele sem fog segíteni megnyugtatni.

Itt is túl sok a kibaszott ember. Meg tudok birkózni egy zsúfolt arénával, mert egy plexi választ el minket egymástól. Itt nincs akadály köztem és bárki között. Nem szeretem ezt – túl sok az ismeretlen és a változó, amit nem tudok irányítani. Arról nem is beszélve, hogy majdnem mindenki részeg. Alig bírom elviselni az embereket józanul, nemhogy részegen, amikor hülyeségeket beszélnek.

De ma van a téli szünet első napja, és Maverick ragaszkodott hozzá, hogy rendezzünk egy bulit a szüleinél Lake Genevában, mivel ők nincsenek itthon.

Kint rohadt hideg van, de a pezsgőfürdő be van kapcsolva, és tele van – szó szerint – egy csomó lánnyal, és legalább egy tucat ember füvezik.

Mivel Mav és én is a főiskolai hokicsapatban játszunk, és ott véletlenszerű drogtesztek vannak, ebben általában nem veszünk részt. De két hét szabadságunk van, úgyhogy ő teljesen be van baszva.

A szüleink egy hirtelen ötlettől vezérelve négynapos utazást tettek Mexikóba, hogy egy kis napsütést kapjanak az ünnepek előtt, ami azt jelenti, hogy egy egész hétvégén át nulla felügyelet mellett miénk a ház. Mavericknek kellett volna szemmel tartania Rivert és Lavendert, akik itt maradtak, hogy az unokatestvéreikkel lóghassanak. Ahelyett azonban, hogy gondoskodott volna arról, hogy ne kerüljenek bajba, Maverick meghívott ide minden embert, akivel valaha is találkozott a környéken tizennyolc és huszonkét éves kora között. Úgy gondolja, amit a szülei nem tudnak, az nem árt nekik.

Már most aggódom, hogy elromlanak a dolgok, hogy mennyibe fog kerülni a takarítás, és hogy valaki titokban képeket küld rólunk, és bejelöl minket.

Félreállok az útból, amikor két bikinis lány elfut mellettem, és olyan decibellel üvöltöznek, hogy valószínűleg a környék összes kutyáját felriasztják. Bezsúfolják magukat a jakuzziba a többi lánnyal együtt, akik folyton azt kérdezgetik, mikor csatlakozunk hozzájuk.

A pezsgőfürdők a baktériumok és a megbánások Petri-csészéje. Ráadásul Maverick korábban a pezsgőfürdőben volt, és a barátnőjével csókolózott, így nagy a valószínűsége, hogy a spermája is ott lebeg.

– Ismered egyáltalán ezeknek az embereknek a felét? – kérdezem.

Maverick megvonja a vállát. – Nem. De ha kicsúszik a kezemből a dolog, akkor hívom a rendőrséget.

– Néhányan közülük kiskorúak – emlékeztetem.

– Itt mindenki legálisan vezethet és legálisan szavazhat. Annak, hogy az alkoholfogyasztási korhatár nem egyezik meg ezzel a két dologgal, nincs sok értelme.

– Ez valójában nem változtat azon a tényen, hogy ez egy törvény, és mi tucatjával megszegjük. – Nem mintha különösebben érdekelne. Inkább azt nem akarom, hogy Maverick bajba kerüljön emiatt a buli miatt. Ő társasági ember, én meg... nem igazán. Az embereknek energiára van szükségük, és én az enyémet inkább két dologra fordítom: a hokira és a sulira.

Ennek ellenére itt vagyok. És nem azért, mert Maverick a legjobb barátom, és eléggé rákényszerített.

Az öccse, River a semmiből bukkan fel. Magas, karcsú, és utálja az egész világot – kivéve az ikertestvérét. És a focit. Mélyet szív egy jointból.

– Honnan szerezted ezt? – Mav megpróbálja elkapni tőle, de River lebukik és elpördül az útból.

– Mit gondolsz, honnan? Robbie botanikai kísérletéből loptam el. – A birtok hátsó részén lévő üvegház felé mutat, amely egy fákból és szunnyadó rózsabokrokból álló bokor mögött rejtőzik. Úgy be van zárva, mint Fort Knox, így egyik itteni seggfej sem tud bejutni, de Mav tudja, hol van a kulcs, és úgy tűnik, River is tudja. Beszív egy újabb hosszú slukkot, és a bátyja arcába fújja. A tekintete rám siklik, és egy rövid pillanatra összeszűkül, mielőtt visszatérne Maverickre. – Lav tizenöt perc múlva itt lesz.

– Azt hittem, hogy valami kiállításon van Lés L-lel – mondja Maverick.

– Ott volt.

– Még csak tíz óra negyvenöt van. Miért jönnek vissza ilyen korán?

River megpöccinti a jointját, a hamu a lábam mellé hull a verandára. – Anya és apa tizenegyig engedte el, utána kijárási tilalmat rendelt el neki.

– Még csak itt sincsenek, hogy érvényt szerezzenek neki.

River úgy néz rá, mintha ő lenne a világ leghülyébb seggfeje. Nem az; részeg és be van lőve, így az agysejtjei fele alszik. – Lenyomozzák a telefonját. – A dühtisztán hallatszik a hangjában.

Ez nem igazán meglepő. Lavender a tipikus jó kislány, és nagyon valószínűtlen, hogy bajba kerüljön, mégis mindenki nagyon óvja őt.

– Miért nem hagyta itthon? – folytatja Mav. – Akkor nem tudnák meg.

River elhúzza a száját. – Tényleg azt akarod, hogy a tizenhét éves húgunk hajnali akármeddig kimaradjon egy rohadt telefon nélkül?

– Világos – motyogja Mav. – Te vagy a felelős azért, hogy szemmel tartsd őt.

 – Tudod, hogy ez nem az ő színtere. Lavender eltűnik az emeleten, és holnapig nem fogod látni. – River előhúzza a telefonját a zsebéből, és elkomorul, ez az az arckifejezés, amit az esetek kilencven százalékában visel. – Ó, a francba!

A bejárati ajtó kicsapódik, és egy csapat lány botorkál be.

Ami elsőre zavarba ejtő, az az a tény, hogy úgy tűnik ezek a lányok, azt hiszik, hogy Halloween van. Szuperhős jelmezt viselnek. És aztán felfogom, hogy kik is ők valójában, és úgy érzem, mintha az egész testemet egyszerre mártották volna tűzbe és jégbe.

Dawson, az iskolai hokicsapat egyik védőjátékosa, akinek a családja húsz percre lakik innen, belép a körünkbe, és halkan füttyent egyet. – Ez mióta jelmezbál? Tudjátok mit? Kit érdekel? Stoppolom a Csodamelleket.

Mav beugrik River elé, és derékon kapja, amikor ő Dawson felé veti magát.

– Ha hozzáérsz a húgomhoz, kivágom a nyelvedet a szádból, és a farkaddal helyettesítem – dörmögi River.

– Hé, hé, Riv, nyugodj meg. – Mav küszködik, hogy megtartsa őt.

River talán két évvel fiatalabb, de közel ugyanolyan magas, és kezd izmosodni, formásodni.

Dawson idegesen nevet. – Húgod? A francba, ember. Bocsánat. Nem tudtam.

– Ha csak egy lélegzetet is veszel az irányába, minden egyes fogadat kiütöm a szádból, faszfej! –  Oldalba könyökli Mavet. – Engedj el, seggfej, vagy a szart is kiverem belőled azzal, hogy szétrúgom a segged.

Mav ellöki magától. – Nem kéne már lefeküdnöd?

River mélyet szív a jointból, Dawson felé pöcköli a csikket, és az arcomba fújja a füstöt. – Elég halált halt már miattad, Kodiak. Maradj távol tőle.

– Ikertesó! – Lavender megbotlik a nyitott franciaajtó egy centis peremében. Majdnem elesik, de River elkapja, és talpra állítja. A lány átöleli a derekát.

– Mi a fasz? – River lenéz a húgára, akinek az arca a mellkasára tapadt. – Részeg vagy?

– Jól vagyok – motyogja Lavender az ingébe.

Lovey-ra és Lacey-re néz válaszért. – Részeg?

– Nagyon sajnáljuk – mondják egybehangzóan. – Jell-O zselé poharak voltak a táskájában, mindkettőnknek egy-egy, de mivel Lacey és én vegánok vagyunk, nem ehetünk zselét, így mindhármat megette. –  Lovey a kezét tördelte.

– Francba! – Maverick a tarkóját gyúrja. – Nos, ez megmagyarázza, hová tűntek a zselés felesek.

Lovey a legjobb rosszalló pillantását vetette rá. – A zselés rövideknek azokba az apró műanyag poharakba kellene kerülniük, nem pedig hatalmas pudingos pohárba! Mennyi alkohol volt azokban?

– Nem is tudom, mint egy mickey[1]? Nekem nem voltak olyan kicsik, Lav pedig úgy ette a zselét, mintha megint hétéves lenne, úgyhogy gondoltam, szívességet teszek a világnak az újrahasznosítással. Ráadásul pasik vagyunk. – Mutatott rám és a többi srácra. – A pudingpohár méretű adagok sokkal észszerűbbnek tűnnek.

– Idióta vagy, Mav – csattant fel River. – Nézz rá! – Lavender felé mutat, aki még mindig a bátyját öleli. – Ha hányni fog, te takarítod fel.

– Ne légy dühös, Rivy. Ígérem, hogy nem fogok hányni. – Lavender kínosan megpaskolja az arcát.

River kifújja a levegőt, csalódottsága nyilvánvaló. – Ezt nem ígérheted, Lav.

– Oké. Ha mégis hányni fogok, akkor nagyon csendben leszek. – Lavender hátrahajtja a fejét, és felmosolyog a bátyjára, aki egy jó fejjel magasabb nála, bár nagyjából mindenki az.

Még ez a kis mozdulat is kibillenti egyensúlyából, és egy lépést hátrál. River megragadja a karját, hogy ne essen el.

Lavender sosem volt különösebben koordinált. El tudott esni egy gondolatban. A részeg Lavender egy átkozott zűrzavar.

Egy átkozottul dögös zűrzavar.

Egy átkozottul dögös, szexi zűrzavar.

Lavender már nem az a csendes, esetlen, szorongó, térdfájós kislány, akinek mindenhol zúzódásai vannak, és festék van a hajában. Felnőtt az évek alatt, mióta utoljára láttam. Nagyon. Inkább nő, mint lány, és ezt bizonyítják a görbületei is.

– Jól vagyok. – Elüti a bátyja kezét. – Különben is, már nem aggódom amiatt, hogy látom Kodiakot, szóval ez jó dolog. – Megborzong, és a lélegzete fehér felhőként jön ki. Suttogásig süllyeszti a hangját. – Még mindig itt van? – Kisöpri a haját az arcából, és megigazítja a fejpántos izét, ami még mindig ferdén áll. – Jól nézek ki? – A csípőjére simítja a kezét.

River lehunyja a szemét, lassan kifújja a levegőt, és felfelé billenti az állát. Amikor visszanéz rá, arckifejezése komorrá és komollyá válik. – Igen, sajnos még mindig itt van.

Lavender szemei elkerekednek, és megfordul, tekintete rajtam landol. Tucatnyi különböző érzelmet látok átfutni élénk kék szemeiben, és mindegyiktől legszívesebben nekicsapnám a fejem egy téglafalnak. – Kodiak.

A nevem inkább egy lehelet, mint egy szó, de úgy érzem, mint a kokain rúgását.

– Tizenhét éves, faszfej. Nehogy valami ötlete legyen a farkadnak. – River oldalba könyököl, és védő karral átkarolja, elfordítja tőlem. – Gyerünk Lavender. Hozzunk neked egy kis szénhidrátot és az ágyadat.

– Egész idő alatt ott volt. – A lány átpillant a válla fölött, és mellette botorkál, ahogy River sietve felviszi őt az emeletre. Túlságosan koordinálatlan ahhoz, hogy olyan sebességgel mozogjon, ahogyan River szeretné, ezért felkapja, és átviszi a konyhán. A lány nem ellenkezik, de a teste merev, és a tekintete rám szegeződik, amíg el nem tűnik a lépcsőn.

Maverick végigsimít a haján. – A francba, ez rossz.

– Felmegyünk, és vele maradunk – mondja Lacey és Lovey egybehangzóan.

– River most már nem fog elmenni mellőle. – Maverick tekintete rám vándorol, majd vissza rájuk.

Lovey a csípőjére támasztja az öklét. – De segítségre lesz szüksége, hogy kibújjon a jelmezéből.

– Nem aludhat benne – ért egyet Lacey. Megragadja ikertestvére kezét, és River és Lavender után sietnek.

– Ő a kishúgod, mi, Mav? – Dawson vigyorog. – Szóval, amikor már nem börtöncsali, elvihetem randizni?

Maverick komor arckifejezése széles mosolyra vált, de ez a legkevésbé sem barátságos. Kezét Dawson vállára szorítja. – Csak nézz rá a húgomra, és én fogom a karodat, amíg az öcsém a nyelvedet a farkaddal helyettesíti. És hidd el, elég őrült ahhoz, hogy megtegye.

Dawson szeme elkerekedik, és engedelmesen felemeli a kezét. – Hé, haver, csak vicceltem.

Maverick hátraveti a fejét és nevet, Dawson pedig csatlakozik hozzá. z övé azonban ideges. – Én is – mondja Mav vigyorogva, és nemet ráz a fejével. A mosolya leesik. – Lavender tabu. – Kemény tekintete felém vándorol. – Mindenki számára.

Maverick és én nem beszélünk Lavenderről, soha. Magától értetődő, hogy ő nem vita tárgya.

Miután a családom Phillybe költözött, könnyebb volt úgy tenni, mintha nem is létezne, és nem basztam volna el őt azzal, hogy én, én vagyok. A költözés óta eltelt öt év alatt minden olyan családi eseményt elkerültem, ahol Lavenderrel egy térbe kerülhettem volna.

Egészen a mai napig.

Mivel kizárt, hogy az ünnepek alatt ne kelljen találkoznom vele, úgy gondoltam, akár le is téphetném a ragtapaszt, és túl lehetnék rajta. Csakhogy kezdem azt hinni, hogy nem ez volt a legjobb terv. Nem, miután évekig nem volt semmi.

Ilyen érzés lehet egy függőnek, amikor egy heroinos fecskendővel áll szemben, és senki sem akadályozza meg, hogy a tűt a karjába szúrja.

River nem jön vissza a földszintre, és a lányok sem. A buli hajnali öt utánig tart. Maverick két órával ezelőtt eltűnt a jelenlegi barátnőjével. BJ a kanapén roskadozik, valami lány az ölében kuporog, mint egy macska. Hívnom kéne egy Ubert, és hazamenni.

Elindulok a folyosón a bejárati ajtó felé, a telefonommal a kezemben. Megnyomom a gombot, de a képernyő üres marad. A francba. A telefonom lemerült. Egyszerre vagyok feldúlt és kimerült. A gyomrom összeszorul, ahogy a lépcső felé pillantok. Keresnem kellene egy töltőt. Ehelyett azon kapom magam, hogy felmászom a lépcsőn a második emeletre.

A szám kiszárad, a kezem pedig nyirkos lesz. Ez egy nagyon rossz ötlet. Évek óta arra emlékeztetem magam, hogy mennyi kárt okoztam Lavendernek, amikor még túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja, milyen veszélyes vagyok rá nézve. Öt éve kerülgetem. Öt éven át kiűztem őt a szervezetemből. Most mégis itt vagyok, hogy újra megszállottá váljak, anélkül, hogy igazán érteném, miért.

Nos, ez nem igaz. Pontosan tudom, miért.

Jövőre itt marad, és egy helyi főiskolára megy, de az azt követő évben van rá esély, hogy Chicagóban fog velünk iskolába járni. Robbie is oda jár iskolába, és most már Mav is. River a kineziológiai programról beszélt, és az egyetemnek van egy király focicsapata is.

Előbb-utóbb meg kell tanulnom, hogyan bánjak újra Lavenderrel. Nem kerülhetem el őt örökké.

Így racionalizálom a tetteimet. Egymás után megyek el a bezárt ajtók előtt, és megállok annál, amelyikre egy tábla van erősítve. Az áll rajta, hogy TINILÁNYOK ODABENT: BELÉPÉS A _____ KOCKÁZATÁRA. Ezt követi egy mókus képe, aki egy adag mogyorót tart a kezében.

Végignézek a folyosón; egyetlen ajtó alól sem jön fény, beleértve azt is, amelyik előtt állok. Hangokat hallok, de azok csak a saját légzésem hangjai és a vér lüktetése a fülemben.

Ujjaimat a kilincs köré kulcsolom. Érzem az adrenalin mámorító löketét, ahogy elfordítom, egyre lassabban. Olyan csend van, hogy hallom a mechanizmusok kattogását odabent, mintha egy bomba készülne felrobbanni. Amikor már nem fordul tovább, benyomom, visszatartom a lélegzetem, ahogy a zsanérok nyikorognak.

Nincs rá mód, hogy igazolni tudjam a tetteimet Mavericknek, vagy ami még rosszabb, River előtt, ha bármelyikük itt találna. Nem lenne többé a legjobb barátom, pedig az évekig tartó különélés után jó, hogy végre visszakaptam, jó, hogy végre ugyanabban a hokicsapatban játszunk.

De még ez sem elég ahhoz, hogy megállítson, ami többet mond nekem, mint amennyit szeretnék. Annyira el vagyok baszva.

Csak annyia elbaszott.

Kicsit jobban benyomom az ajtót, ezúttal gyorsan, hogy ne nyikorogjon. A két franciaágy közötti éjjeliszekrényen egy óra világít. A fürdőszobából lágy fénysugár vándorol az ágyhoz, és vonalat húz Lavender testén. Összegömbölyödött az oldalán, az ajtóval szemben. A takaró nagy részét lerúgta magáról, és meztelen lábai a halvány lepedőn kinyújtva.

Hosszú haja kaotikus hullámokban terül szét a párnáján, egyik karját az ajtó felé nyújtja, tenyérrel felfelé. Nem értem, hogy ennyi idő után hogyan érezhetem még mindig ugyanazt az elviselhetetlen vonzást. Évekig falakat kellett építenem, és el kellett határolódnom tőle, az összes rossz döntéstől, amit gyerekkorunkban hoztunk. Az összes rossz döntéstől, amit én hoztam. Elég, ha meglátom őt és a nevem hangzását, hogy megrohamozza a kapukat és térdre kényszerítsen.

Észre sem veszem, hogy megmozdultam, amíg a padló nem nyikorog a lábam alatt. Félúton vagyok a szobába, amikor Lavender felpattan az ágyban. Ziháló lélegzetet vesz, és körbepillant. Mindig is éber alvó volt – kivéve, ha különösen súlyos pánikrohamot kapott; akkor úgy tudott aludni, mint a holtak. Akár egy teljes buli is lezajlódhatott körülötte, és órákig meg sem mozdult.

 – Helló? – A hangja sűrű az álomtól. Hunyorogva hajol az éjjeliszekrényhez, és a szemüvege után tapogatózik. A pillanatnyi figyelemelterelést kihasználva visszalépek az előszobába, és behúzom magam mögött az ajtót.

Nem maradok itt, hogy lássam, mit fog csinálni legközelebb. Ehelyett a folyosó végére sietek, az utolsó üres hálószobába ezen az emeleten. A paplan már gyűrött, ami azt mutatja, hogy nem én vagyok az első, aki ma este ezt a szobát használja.

Becsukom az ajtót, áthúzom a fejemen a pólómat, és a farmeremet a leveszem a lábaimról. Lehúzom a takarót, és bebújok közéjük, a fejemet a párnának csapom. – Olyan kibaszott hülye.

Nem tudom, mi a fenét gondoltam, hogy Lavender után lopakodtam. Semmi más célt nem szolgál, minthogy még inkább tudatosítsa bennem, hogy még távolról sem vagyok túl az elvesztésén.

A mennyezetet bámulom, alkalmazkodom a tintafekete sötétséghez, és próbálom megnyugtatni a szívemet és a légzésemet. A fejem fölött csillár lóg, a könnycseppalakú kristályok csillognak a minimális fény ellenére. Azokra koncentrálok, hogy megszelídítsem a meggondolatlan tetteim miatti pánikot.

A lépések hangja a folyosón felgyorsítja az amúgy is hektikus szívverésemet. Nem veszek levegőt, miközben várok, nem vagyok biztos benne, hogy most hallok-e dolgokat. Esküszöm, hogy érzem őt a másik oldalon. A kilincs elfordul, és hosszú másodpercek telnek el, mielőtt az ajtó nyikorogva kinyílik.

Átcsúszik a keskeny résen, és becsukja maga mögött. Légzése gyors és felszínes. Combközépig érő inget visel. Nem mozdulok, arra koncentrálok, hogy egyenletes legyen a légzésem. Értelmetlenül. Nem idióta. Tudja, hogy én voltam az, aki kétségbeesett seggfejként osontam be az ajtaján. Végül eltávolodik az ajtótól, az ágy felé.

Nem tudom, mit gondol, mi fog történni. Vagy hogy én mit fogok tenni. Közeledik a reggel hat óra. Tizenkét órája iszom – nem is beszélve arról az ételről, amit korábban este ettem. Minden döntéshozatali képességem a legjobb esetben is hibás, a legrosszabb esetben pedig elátokozott.

Lavender eléri az ágy végét, és megkerüli azt az oldalt, amelyen fekszem. Ujjbegyei végigjárják a paplannal borított lábam szélét. Elrántom a kezem, amikor az ujjai megérintik az enyémet.

– Mit keresel itt? – A hangom alig egy krákogás.

Félrebillenti a fejét, és pislog a sötétben. Nincs rajta a szemüvege, ami azt jelenti, hogy biztosan homályos vagyok. – Én is kérdezhetném ugyanezt. – A hangja füstösebb, mint amire emlékszem. Lágy, szexi, megértő.

Megpróbálok némi rosszallást belevinni a hangomba. – Vissza kellene menned a szobádba.

Az ujjbegyei végigsiklanak a karomon, libabőr hullámai futnak végig a bőrömön. – Neked pedig nem kellett volna belopóznod az enyémbe, úgyhogy úgy tűnik, kvittek vagyunk.

– Mit akarsz? – csattanok, csalódtam magamban, amiért létrehoztam ezt a problémát, amit nem tudom, hogyan oldjak meg.

Kuncog, de lapos és fáradt. – Válaszokat. Elismerést. Egy magyarázatot.

Ez nem az a Lavender, akire emlékszem. Ő nem volt ilyen tökös. Talán az alkohol miatt. – Részeg vagy, és nincs semmi értelme. Menj vissza az ágyba, Lavender.

– Azt hiszed, hogy még mindig megmondhatod, mit tegyek, és én csak úgy megcsinálom? Már nem vagyok kislány, Kodiak. Most magamra gondolok. Miért voltál a hálószobámban?

– Én... én csak egy helyet kerestem, ahol meghúzhatom magam.

Gúnyolódik. – És én még azt hittem, hogy én vagyok a szaros hazudozó. – Lehajol, hosszú haja végigsimít a karomon. – Akarod látni, mit hagytál hátra?

– Te vagy az, aki nem jött el elbúcsúzni – mormogom. Ez az egyetlen dolog, amibe most kapaszkodhatok.

Humortalanul felnevet. – Akartam is, de tudod, mi késztetett arra, hogy meggondoljam magam?

A gyomrom összeszorul, és én hallgatom.

– Láttam, hogy megcsókoltad azt a lányt, akit a nyolcadikosok báljára vittél. – Az ujjbegye ritmikus nyolcas mintát rajzol a bicepszemre, egy végtelen hurkot, amely azt a hurkot tükrözi, amelyben én is örökre megrekedek, ha róla van szó. Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel engem vagy magát akarja-e megnyugtatni. – Tudom, hogy akkoriban Maverick barátnőjével barátkoztál. Azt hittem, talán szívességből mentél vele. Fájt, de meg tudtam érteni, hogy miért vitted el őt. Csinos volt. – Leül az ágy szélére, a csípője a lábam külső oldalának támaszkodik. – Kinéztem az ablakon, és megláttalak ott, és egy pillanatra azt hittem, talán arra vársz, hogy összeszedjem a bátorságomat, hogy átmenjek. De nem így volt. A mihelyünkön csókolóztál vele.

– Ő csókolt meg. – Annyira dühös voltam akkoriban. Dühös voltam, hogy Lavender ennyire lemondott rólam. Dühös voltam, hogy elég erős volt ahhoz, hogy nélkülem is túlélje.

– Visszacsókoltad. – Ez nem vádaskodás, hanem egyszerű ténymegállapítás. – És talán én is túltettem volna magam rajta, de mi oda jártunk, amikor gyerekek voltunk, és teret akartunk mindenki mástól. A helyen, ahová te akkor mentél, amikor egyedül akartál lenni. Állandóan ott ültél, miután... – Elakad, nem kell befejeznie a mondatot. Miután elvettek tőlem. – És aztán tönkretetted nekem ezeket az emlékeket.

– Lavender.

– Miért, Kodiak? Miért ott? Miért nem akárhol, ahol nem láthatom? Miért volt egyáltalán ott?

Mert Maverick meghívta őt. Mert magára gondolt, és arra, hogy mit akar. De ezt nem mondom el neki, mert ezzel olyan ajtót nyitnék ki, aminek az átlépését nem engedhetem meg magamnak.

Remegő lélegzet hagyja el. – Nem fontos. Ez már nem számít. Egyik sem számít. – A keze végigsimít a paplanon, veszedelmesen közel a testrészeimhez, amiket nem akarom, hogy megérintsen. De mégis, és ez összezavarja a fejemet. Már nem vagyunk gyerekek. Tinédzserek vagyunk, életerősek és elevenek, a döntéseinkbe beleszóló hormonok tombolásával.

Eléri a paplan szélét, és ujjbegyei megtalálják csupasz a mellkasom. Tenyerét a szívemre helyezi, olyan puha és meleg.

– Hát itt vagy – suttogja.

Ujjaim megfeszülnek a térde mellett. – Lavender.

– Semmi baj. Jól vagyunk. – A bőröm éget ott, ahol a keze nyugszik. – Tudnom kellett, hogy ennyi idő után is ugyanolyan érzés lesz-e. – A tenyere felfelé csúszik, a kulcscsontomra, végig a nyakam oldalán. – Nem voltam biztos benne, hogy az egész csak a fejemben van-e vagy sem. – És itt a sebezhetőség, amire emlékszem.

Nem mondok semmit, nem teszek semmit. Meg kellene mondanom neki, hogy hagyja abba, de nem akarom. Magamba akarom szívni ezt az érzést, mert sok szempontból tényleg ugyanolyan érzés. De egyben nagyon-nagyon más is, mert a gyermekkor ártatlansága eltűnt, és nyomában olyan érzések vannak, amelyek korábban csak a periférián léteztek – egy egészen másfajta szükséglet. Egy új dolog, aminek a rabjává válhatunk. A megszállottjává.

Még valami, amit nem engedhetek meg magamnak.

– Ez nem jó ötlet – morgom.

– Ó, tudom. – Megváltozik, és hirtelen a csípőmre terpeszkedik, halk nyöszörgéssel telepszik az erekcióm fölé.

Túl messzire ment. Ez túl messzire megy. Most már értem, miért aggódott mindenki annyira. Amitől mindannyian féltek, hogy idővel bekövetkezik. Mert ez történik, most is, és én nem akarom megállítani.

A valóság keményen lesújt, amikor Lavender lehajol, a haja végigsimít a mellkasomon, és a lélegzete átcsap az arcomon. Még mindig halvány vodka-illata van. Van rá esély, hogy félig részeg, annak ellenére, hogy már órák óta alszik. Ennek lenne értelme. Lavender általában nem ilyen merész, legalábbis a régi változata nem.

Megfontolom, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha hagyom, hogy ez megtörténjen, bármi is legyen ez. Lavender még mindig középiskolás. Nem randizhatok egy középiskolás lánnyal, nemhogy a legjobb barátom kishúgával – akivel már így is viharos múltam van.

És ez csak a kibaszottul nyilvánvaló. Az is, hogy milyen könnyű lesz visszarángatnom őt a pokolba, ahol tőlem függ, hogy minden rendben lesz-e.

Végünk van. Tönkreteszem, ahogy mondták. Nem akarok összetörni valakit, aki már megtört.

Gyengéden megfogom a kezét az egyik kezembe – olyan finom, olyan meleg, olyan kibaszott tökéletes –, és sietve felülök. – Nem, Lavender.

Hátrahajtom a fejem, és ajkai a nyakamhoz érnek. – De én érezlek téged – suttogja a bőrömhöz simulva, miközben a csípőjét forgatja. – Akarsz engem.

Nem ismerhetem el, hogy igaza van. Nem mondhatom el neki, amit hallani akar, mert akkor abban a tévhitben élne, hogy egy nap együtt lehetünk. És nem leszünk. Nem lehetünk. Ha megint összetöröm őt, nem fogom túlélni. Már az első alkalommal is alig sikerült. Ezért megteszem, amit kell, hogy megmentsem őt magamtól.

Szabad kezemet a tarkójánál lévő hajába csúsztatom, és megragadom. Egy pillanatig csak lélegzem, tudatában annak, hogy ez az utolsó alkalom, hogy így van velem – közel, szűkölködve, sebezhetően. És gyűlölöm magam, amiért túl gyenge vagyok ahhoz, hogy úgy szeressem őt, hogy ne tegyem tönkre.

– Tizenkilenc éves vagyok, Lavender. A szellő is megkeményít. Megjelensz a szobámban az éjszaka közepén, félmeztelenül, és bemászol az ölembe. Csak egy kis súrlódásra van szükségem, nem számít, kitől.

Megmerevedik, és megpróbálja kiszabadítani a csuklóját. – Te jöttél először a szobámba.

Igaza van, de nem ismerem be. A számat a füléhez nyomom. – Mit gondoltál, mi fog történni, amikor bejöttél ide? Azt hitted, hogy megcsókollak? Megérintelek?

Megrándul. – Kodiak, kérlek.

Végighúzom az orrom hegyét az arcán, utálom magam ezért, és még jobban utálom, hogy még mindig kemény vagyok. – Akkor ez egy igen?

Nagyot nyel. Érzem, ahogy a torka dolgozik, próbál hangokat formálni. Hányinger gyötör, ahogy a hüvelykujjammal végigsimítok a nyakán. A bőre nedves, a pulzusa hevesen lüktet.

 – Shhhh – nyugtatom, és a halántékához nyomom az ajkaimat. Belélegzem a bőrének édes illatát, a samponját, a kibaszott félelmét, és megacélozom magam arra, amit tenni fogok. – Azt hitted, hogy ennyi év után is lesz valami közünk egymáshoz?

Fojtott hangot ad ki, én pedig elengedem a csuklóját, hogy a tenyeremben foghassam az arcát. Minden, ahogyan hozzáérek, ellentmond a szavaimnak – gyengédség a vágással szemben. Megpróbálja elfordítani a fejét, de én erősen tartom. A hálóinge veszélyesen magasra csúszik a combján. Az illata olyan, mint a felnőtt változata annak a lánynak, akit egykor szerettem, levendula sampon és vágy.

És hirtelen dühös vagyok – annyira tele vagyok dühvel, hogy még mindig ilyen hatalma van felettem, és még csak nem is tud róla. Dühös vagyok, mert soha nem lesz meg az irányításom, amire olyan kétségbeesetten szükségem van, hogy jó legyek neki. – Nézz rám, Lavender.

A szemei ide-oda cikáznak, és folyamatosan próbálja elfordítani a fejét.

– Ne harcolj, hanem nézz rám – követelem.

Megáll, a lélegzete nehezen és gyorsan jön. Biztos vagyok benne, hogy a pánikroham szélén áll, és kétlem, hogy erre számított, amikor idejött megkeresni engem. Én sem számítottam arra, hogy így alakul. A teste remeg. De a szemei, azok a ragyogó kék szemek, amelyek könyörtelenül kísértenek, végre találkoznak az enyémmel – tele félelemmel, és ami még szánalmasabb, a remény gyenge szálaival.

Mindjárt örökre elvágom őket.

Az epe felszáll a torkomba, de kényszerítem magam, hogy folytassam. – Újra és újra visszautasítalak, és te mégis engem akarsz.

A szája formálja a szavakat, hogy kérlek, ne,de most nem tudom abbahagyni. Rá kell szögeznem a koporsó fedelét. Biztosra kell mennem, hogy ez soha többé nem fog előfordulni, mert legközelebb nem tudok majd nemet mondani, és ezt a kockázatot nem vállalhatom vele.

 – Szeretném, ha meghallgatnál, Lavender. Tényleg figyelj arra, amit mondok neked. – Nem tudom megállni, hogy ne söpörjem el a könnyeit, ahogy azok hullani kezdenek. Az álla megremeg, és a fogai belemélyednek az alsó ajkába, pont ott, ahol a heg van.

A hüvelykujjammal megrántom az ajkát, nem akarom, hogy még nagyobb kárt okozzon – mármint azon kívül, amit a szívével készülök tenni. – Nem vagyunk jók egymásnak. – Nem vagyok jó neked. – Mondd vissza, hogy tudjam, hallasz engem.

Megrázza a fejét, és még több könnycsepp hullik, túl gyorsan ahhoz, hogy elkapjam.

 – Igen, Lavender. Te és én? Együtt mérgezőek vagyunk. – Megmérgezem a tiszta lelkedet. – Mondd ki!

Remegő, ziháló lélegzetet vesz. Háromszor nyitja ki és csukja be a száját, mielőtt végül suttogja, olyan halkan, hogy alig hallatszik: – Mérgezőek vagyunk.

 – Így van. – Bólintok helyeslően, pedig a gyomrom felfordul. – Túlságosan rászoruló vagy, bizonytalan, sok szeretetre és érzelmi támogatása van szükséged, és ezt nem tudom kezelni. – Megfojtalak a függőségemmel.

Megkínzott hangot ad ki, arca eltorzul, és úgy érzem, mintha minden egyes lélegzetvétellel, amiért küzd, szíven szúrna. – Túlságosan rászoruló vagyok. – Ezúttal csak a formálja a szavakat, hang nélkül.

Tovább nyomom, erőltetem a szavakat, még akkor is, ha ettől úgy érzem, mintha élve nyúznának meg. – Rosszabbá tesszük egymást, nem jobbá. – Nem tudom, hogyan szeresselek anélkül, hogy fájdalmat okoznék neked.

Zokogni kezd, hangtalanul, ahogy Lavender szokta. Egész testében remeg, és megpróbálja lehajtani a fejét. Egy teljes percbe beletelik, mire összeszedi magát annyira, hogy el tudja dadogni a szavakat.

– M-m-mi r-r-rosszabbá t-tesszük egymást.

 – Jó kislány. – A dicséret szöges ellentétben áll azokkal a szörnyű hazugságokkal, amelyeket rákényszerítek, hogy megismételjen. – Elég rossz volt, amikor gyerekek voltunk. Nem tudok még egyszer keresztülmenni ezen a szarságon. – Nem fogom túlélni, hogy elhagysz, és ez elkerülhetetlen. – Nem akarlak, és soha nem is foglak. – Soha nem fogom túltenni magam azon, amit veled teszek.

Érzem, ahogy rám omlik.

– Hallanom kell, Lavender. – Küzdök, hogy ne simogassam meg az arcát, hogy ne nyomjam az ajkaimat az övéhez.

– N-n-em akarsz engem.

– Nem tudlak szeretni. – Mindig is szeretni foglak.

Lavender kísértetiesen elcsendesedik, és a szeme fénye kialszik, mint egy gyertya, amelyet elolt a szél. Félelmetes csend telepszik ránk. A lélegzete lassan és egyenletesen jön, nem úgy, mint az enyém.

– Érted, Lavender? – A szavakat savnak érzem a számban.

– Baszd meg, Kodiak! – A hangja meglepően egyenletes.

– A pokolban sincs rá esély. Akkor soha nem szabadulok meg tőled. – Soha nem foglak tudni elengedni téged.

Nem számítok a pofonra. De élvezem a csípést és a mögötte rejlő erőt. Azt jelenti, hogy elértem, amit elhatároztam.

Elengedem, mire ő lemászik az ágyról. A lába belegabalyodik a paplanba, és egy kupacban landol a padlón. Megmarkolom a lepedőt, nehogy segítsek neki. Ügyetlenül összeszedi magát, és felrántja az ajtót, kirohan a folyosóra, kétségbeesetten menekülve előlem és a hazugságok elől, amelyeket ráerőltettem.

Lavender mindenki Achilles-sarka.

És én most vágtam csontig a sajátomat.

 

---

[1]375 ml erős szesz magas alkoholtartalommal