23.-24.-25. Fejezet

 

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Nincs ellenőrzés

KODIAK

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Lavender kolis élménye kevesebb, mint harminchat órán át tart. Nem kérdezem meg, mi történt, és senki sem ad magyarázatot. A majdnem két nap alatt, mióta visszaköltözött, nem sokat láttam, de hallottam őt.

Dühe a varrógépének könyörtelen, agresszív dübörgésében és a zenében nyilvánul meg, amit hallgat. Át akarok nyúlni a falakon, és magamba szívni a fájdalmát, hiszen én vagyok az, aki létrehozta. Nem tudom, meddig tudok még itt ülni a megbánásom savas fürdőjében anélkül, hogy elveszíteném az eszem.

Tizedszerre is megnézem az órát a tévében. Általában csütörtökönként már itthon van. Nem szeretem, hogy a napirendje nem mindig kiszámítható. Néha csak órákkal a tanórák vége után ér haza. Utálom, hogy ismerem az időbeosztását. Utálom, hogy egy seggfej vagyok vele szemben, és hogy nem hajlandó tenni semmit, csak azt mondani, hogy utál engem. Utálom, hogy az esetek 90 százalékában nem tudom kezelni ezt, vagy őt, vagy a saját érzelmeimet, és mindez vitriolként tör fel belőlem.

Próbálok a videójátékra koncentrálni, de a fejem teljesen összezavarodik, így vesztésre állok BJ-vel szemben, és River felé dobom a kontrollert. Ő morgolódik, de nem nyugtázza szavakkal. Ritkán tesz ilyet. Olyan vele élni, mintegy tarajos süllel.

Maverick elment az e havi választásával. Egy moziba. A nő ragaszkodott hozzá, hogy elvigye egy igazi randira, mert mindig csak a hálószobájában lógnak. Nem téved, de a csaj társalgási készségei alapján azt mondom, hogy ennek jó oka van.

A bejárati ajtó kinyílik, és elvonja a figyelmemet a tévéképernyőről. Nem mintha figyeltem volna arra, hogy mi történik, hiszen szokás szerint a fejemben vagyok elveszve. Alig egy perc múlva megjelenik Lavender. Farmert és egy túlméretezett kapucnis pulóvert visel, rajta a főiskola logójával.

De nincs egyedül.

A fickó, aki mögötte halad, homályosan ismerős. Karcsú, vastagkeretes szemüveggel.

– Miért késtél ennyit, és miért nem válaszoltál az üzeneteimre? – River szünetet tart a játékban, hogy rávillantson a lányra.

Lavender hamis mosolyra húzza a száját. – Szia, ikrem. Én is nagyon örülök, hogy látlak. Milyen volt a napod?

– Pöpec volt. – Tekintete a lány mögött idegesen lebegő fickóra vándorol, és megrándul az arca. – Mit keresel itt?

Lavender úgy néz ki, mintha mindjárt szétrobbanna a feje. – Mi bajod van? Mintha farkasok neveltek volna fel. Josiah az osztálytársam és a barátom, úgyhogy vedd lejjebb a seggfej szintedet egyre vagy kettőre, kérlek.

River tekintete kettejük között kalandozik. – Rendben, igen, bocsánat. Szia, Josiah.

– Üdv. – Josiah kényelmetlenül integetve felemeli a kezét, arca elvörösödik, ahogy hármunkat fürkészi.

– A szakállas az unokatestvérem, BJ.

BJ elismerően legyint.

– És ő Kodiak – motyogja, és nem vesződik azzal, hogy rám nézzen. – Na mindegy, mi most megyünk tanulni, szóval később találkozunk. – Megragadja Josiah-t a karjánál fogva, maga elé tolja, és a lépcső felé löki. A válla fölött ránk szegezi a középső ujját. Feltételezem, hogy leginkább nekem, és talán Rivernek szánja.

Mindhárman nézzük, ahogy eltűnnek az emeletre. A hálószobájába. Ahol „tanulni” fognak.

BJ rám néz, majd Riverre, aki megszakítja a játékot.

Azt várom, hogy River összeszarja magát, amiért Lavender felhozott egy srácot a szobájába. Mert kizárt, hogy csak tanulni mennek fel oda. A lány nem az ő súlycsoportja, és 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja.

BJ-re nézek. Felvonja a szemöldökét. Elharapom a nyelvem. Nem mondhatok semmit, különben teljesen átlátszóvá teszem magam.

Végre megteszi nekem a szívességet – bár nem vagyok benne biztos, hogy tisztában van vele, hogy ezt teszi –, és felteszi a kérdést, amit én nem tudok. – Uh, River?

– Mi van? – River elkaszál egy csapat zombit.

– Ez neked megfelel?

– Mihez képest? – Felrobbant egy egész zombikkal teli raktárat. – Baszd meg, igen.

– Az. – BJ a lépcső felé mutat.

River nem veszi le a szemét a képernyőről. – Hogy mi?

– Lavender. Az a fickó?

– Tizenkilenc éves. Felvihet egy srácot a szobájába, ha akar. Különben is, tanulnak. – Egy újabb zombihorda mászik ki az egyik ajtónyíláson, és leszedik a játékosát. Visszadobja nekem a kontrollert. – Ő a maga ura. Mindig is az volt. Megyek futni egyet. Nem bírom ezt a kétségbeesett bűzt itt bent. – Feltolja magát a székből, és elindul a bejárati ajtó felé. Néhány másodperccel később az kinyílik, majd csattanva becsukódik.

Megragadom a kontrollert, és a tévét bámulom, küzdök, hogy nyugodt maradjak. Miért pont most? Miért van River hirtelen megelégedve azzal, hogy Lavender felvisz egy srácot a szobájába? Miért vagyok hirtelen egy üveglap, amin mindenki átlát? A testemtől való elszakadás ismerős érzése kerít hatalmába, és a térdem ugrálni kezd.

– Bassza meg! – Félredobom a kontrollert, és ellököm magam a kanapéról.

– Pontosan mit fogsz csinálni? – kérdezi BJ teljesen nyugodtan.

– Valakinek foglalkoznia kell ezzel. – A plafonra mutatok. – És nyilvánvalóan te meg River haszontalanok vagytok.

BJ felvonja egyik sötét szemöldökét. – Azt hiszem, ki kell találnod a saját szarságaidat.

– Ez nem rólam szól.

Nevetve rázza meg a fejét. – Tényleg? Mert attól a gondolattól, hogy valaki, akit láthatóan ki nem állhatsz, akcióba lendül, teljesen kiakadsz. Nézd, ember, nem tudom, mi a helyzet közted és Lavender között, vagy mi történt köztetek, hogy a dolgok olyanok lettek, amilyenek, de abba kell hagynod a kínzását. Ez nem te vagy, haver. Nem te vagy ez az ember. –Mutat rám. – Ő nem érdemli meg, bármi is ez.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz.

A levegőbe emeli a kezét. – Igazad van. Nem tudom. Senki sem tudja, mert ti ketten szarságokat beszéltek, és nem mondtok semmit. Mi történt, amikor gyerekek voltatok? Még jobb, mi történt két évvel ezelőtt karácsonykor? És miért akarod ennyire elszántan szerencsétlenné tenni? Hát nem elég az a sok minden, amin keresztülment?

Egyik kérdésre sem tudok válaszolni. Őszintén nem. Úgyhogy nem is válaszolok. Ehelyett megfordulok, és elindulok a lépcső felé.

– Mekkora egy idióta vagy – morogja BJ, de nem állít meg.

Megállok a hálószobám ajtaja előtt. Békén kéne hagynom. Hagyd békén Lavendert. De nem bírom elviselni a gondolatot, hogy odafent van azzal a fickóval. Ha nem lehet az enyém, nem akarom, hogy másé legyen. És ez az, amire ez a dolog valójában kihat.

Én csináltam így. Az én hibám.

Elindulok a Lavender hálószobájába vezető lépcső felé. Az az ő elefántcsonttornya. Az érinthetetlen hercegnőé. Lassan lépkedek a lépcsőn, kerülöm a nyikorgókat. Mert már annyiszor feljöttem ide, mióta beköltöztem – az ajtó előtt ültem, és el akartam mondani neki az igazat. Hallgattam a varrógépe zümmögését, a lágy hangját, amikor a kedvenc dalait énekli.

Szinte nevetséges, hogy ilyen kevesen tudják, milyen gyönyörű hangja van. Majdnem. De szeretem, hogy még mindig sok olyan darabját ismerem, amit rejteget.

Amikor beköltözött a kollégiumba, megint összeomlottam, és feltörtem a zárat, hogy a saját nyomorúságomban pácolódhassak, ahogy azt megérdemeltem.

A kezemet a kilincs köré fonom, és a homlokomat a fához szorítom. Lavender ismerős illata áthatol. Mindig keresi a nyugalmat, amit a neve ellenére olyan nehéz megtalálni és megtartani.

A lágy nevetésétől megfájdul a szívem.

Istenem. Mikor hallottam utoljára ezt a hangot?

Biztos vagyok benne, hogy évekkel ezelőtt.

Ezt csend követi, és milliónyi jelenet lebeg a fejemben, mint egy lapozható könyv – mind olyan, amit nem akarok, hogy valóság legyen.

Elfordítom a kilincset, és az ajtó kirepül. Ennek kellene lennie az első jelnek, hogy túlreagálom a dolgot, de máris pánikba estem, és a racionális gondolkodás teljesen elhagyott. Csak meg akarom állítani, bármi is legyen ez – a fejemben a pörgés, a félelem, hogy a kár, amit okoztam, és továbbra is okozok, teljesen helyrehozhatatlanná vált.

Lavender az ágyán ül, keresztbe tett lábakkal. A pulóverét már nem viseli, így csak egy olyan felső van rajta, ami túlságosan is megmutatja a dekoltázsát. A háta a fejtámlánál, Josiah pedig tükrözi őt, könyökét a térdére támasztva, fejüket egymáshoz hajtva. A lány keze a srác térdén. Megérinti őt.

 – Ez nem történhet meg! – ugatom.

Lavender úgy néz rám, mintha megőrültem volna. – Mi a fene, Kodiak?

– Ez itt egy baromság. – Josiah-ra mutatok. – Annyira nem vagy a súlycsoportjában, még csak nem is vagytok egy kibaszott időzónában.

Lavender rám meredt. – Elment az eszed? Mit képzelsz, mit csinálsz?

– Mit csinálok? Te mit csinálsz? – Úgy csapkodok, mint egy idióta, kettejük felé mutogatok. A kibaszott ágyán.

Felemeli a tankönyvét. – Épp vizsgára tanulok, úgyhogy máshol kéne tartanod az összeomlásodat.

– A kurva életbe, Lavender. – Még egy lépést teszek a szobába, elmerülök az illatában, mindenében. Azt akarom, hogy eltűnjön, és szinte bármit megteszek, hogy ez megtörténjen. Gúnyosan rávigyorgok. – Tudja, hogy milyen vagy valójában?

– Miről beszélsz? – Vörös kúszik az arcára.

– Van fogalma arról, hogy mit csinálsz, amikor egyedül vagy? – Már nem tudom, mit csinálok, azon kívül, hogy dühös vagyok és nagyon irracionális.

– Azon kívül, hogy varrok és elkerüllek téged?

A fenébe is, imádom, milyen pimasz tud lenni. Gúnyolódom és utálom magam, mielőtt még megszólalhatnék, ezúttal Josiah-hoz. – Nem is olyan ártatlan, mint gondolnád, ugye, Lavender?

Úgy néz ki, mintha a szeme mindjárt kiugrik a fejéből, és a kezeit a levegőbe emeli, mintha fegyvert fognának rá. Lavender csak zavartan néz.

A következő lépésem több szempontból is kárhozatos. Neki. Nekem. Odasétálok az ágyához, és megállok az éjjeliszekrény mellett.

– Komolyan, Kodiak, tűnj el a szobámból. – A hangja meginog, ideges éllel.

Megrázom a fejem, és rosszindulatú pillantást vetek rá. – Nem gondolod, hogy a barátod megérdemli, hogy tudja, mivel áll szemben? – Megragadom a második fiók fogantyúját.

A fejemben tisztában vagyok vele, hogy ez egy szörnyű lépés, hogy ez csak még jobban el fogja rontani a dolgokat, hogy olyan módon fogom megalázni őt, amiből valószínűleg nem tudok visszajönni, és hogy teljesen elvesztettem az irányítást – azt a keveset, ami még megvolt.

A szemei megértően felcsillannak, majd összeszűkülnek. – Te rohadék.

Kihúzom a fiókot, és megfordítom, hogy a tartalma kiömöljön, a fele az ágyon landol, a másik fele pedig a lábam előtt a földre hullik.

Josiah szemöldöke eltűnik a hajkoronájában, ahogy szemügyre veszi a rengeteg személyes örömszerző eszközt. A választék valóban megdöbbentő, főleg, ha nem mind egy éjjeliszekrény fiókjába van bezsúfolva. Több kis üveg síkosító és egy sor vibrátor, dildó és valami furcsa alakú dolog, amit nem tudok megfejteni.

Lavender lassan tapsol, arckifejezése bosszúságát tükrözi. – Nagyon drámai, Kodiak.

Igazából meg vagyok döbbenve, hogy nem egy összefüggéstelen idegroncs. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy én vagyok az.

Josiah megvakarja a halántékát és elvigyorodik. – A fenébe, Lavender, te aztán nem vagy semmi, nem igaz?

Elvigyorodik és forgatja a szemét, mintha ez valami belső vicc lenne. – Az én gigi-m nagyon is az önfelfedezés híve.

 – Nem tudom, ki az a Gigi, de szívesen találkoznék vele.

 – Ő a nagymamám, és fantasztikus – egy kicsit túlságosan is, de te imádnád őt.

Valamilyen hangot adok ki, mint egy veszett állat, mert ez egyáltalán nem úgy megy, ahogy terveztem. Igaz, eleve nem is nagyon volt tervem, de az, hogy ők ketten a nagymamájáról beszélgetnek, miközben egy szexcuccokkal teli fiókkal vannak körülvéve, sehol sem szerepelt a lehetőségeim között.

Mindketten rám pillantanak, majd egymásra. – Nem bánod, ha elmondom neki? – kérdezi Lavender.

Josiah most már kellően óvatosnak tűnik. Hogy azért-e, mert egy szexjátékokkal borított ágyon ül, vagy azért-e, mert nyilvánvalóan valamiféle mentális összeomlás szélén állok, nem tudom biztosan. Mindkettő logikus lenne. Ironikus módon nagyon kevés reakciót mutat az őt körülvevő műfaszok konfettijére. Nem úgy, mint én.

Felemeli az egyik vállát, és hagyja, hogy leessen. – Nincs mit rejtegetnem.

A pániktól összeszorul a mellkasom. Talán már járt itt korábban. Talán már több történik, mint amiről én tudok.

– Josiah nem érdeklődik irántam – mondja Lavender határozottan.

Gúnyolódom. – Igen, persze.

Egy srác sem jön fel egy lány szobájába, hogy ott lógjon és házit csináljon, különösen akkor nem, ha az a lány Lavender. Olyan kurva gyönyörű, hogy az már fáj. És gyilkos humorérzéke van, és egy hatalmas, csodálatos szíve.

Megforgatja a szemét. – Josiah inkább veled akarna összejönni, mint velem.

Josiah felemeli az ujját a levegőbe. – Ööö, ez valójában nem igaz.

Komolyan, mondja Lavendertekintete.

– Lavender azt akarja mondani, hogy melegvagyok.

Nos, ez sok mindent megváltoztat. Például, hogy mennyire kiegyensúlyozatlannak tűnök most. És hogy mennyire felesleges volt idejönnöm, és úgy viselkednem, mint egy óriási fasz. Megint.

Elhallgattat, mielőtt megszólalhatnék. – Viszont te egy seggfej vagy, és nem érdekel, milyen helyes vagy, soha nem jönnék össze olyannal, aki olyan szarul bánik a barátommal, mint te Lavenderrel. – Visszafordul hozzá. – Nem akarsz visszajönni hozzám, vagy valami ilyesmi?

Megdörzsöli a szeme közti területet. – Köszönöm az ajánlatot, de azt hiszem, ezt nekem kell elintéznem. – Elutasítóan int felém.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Nekem kell megoldanom ezt a helyzetet, és neked nem kell szemtanúja lenned annak a szarviharnak, ami most fog lezajlani.

Becsukja a könyvét.

A srác leteszi a lábait, és óvatosan megkerüli a földre hullott tárgyakat. Jó tíz-tizenkét centivel alacsonyabb nálam, és valószínűleg vagy huszonöt kilóval könnyebb, de megfeszíti a vállát, és kidülleszti az állát.

Megdörzsölöm a tarkómat. – Én...

Megrázza a fejét. – Ha azon gondolkodsz, hogy bocsánatot kérj, ne fáradj – főleg ne tőlem, mert nem fogadom el. Amúgy sem én vagyok az a személy, akitől bocsánatot kellene kérned. Nem tudom, mi a problémád, de az alapján, amit láttam, azt mondhatom, hogy nem érdemled meg Lavendert vagy a megbocsátását. – Visszafordul Lavenderhez, aki most szintén a fiókja tartalma között áll. Ölelésbe húzza, a válla fölött rám néz, és suttog valamit, amit nem értek.

Josiah tökös. Ő egy jó barát, és vonakodva vallom be magamnak, hogy örülök, hogy Lavender sarkában van.

Megfogja a srác kezét, megszorítja, és lábujjhegyre állva megcsókolja az arcát, és azt suttogja: – Köszönöm, hogy ilyen jó barát vagy. Ígérem, hogy minden rendben lesz.

A féltékenység már majdnem több, mint amit kezelni tudok. De lecsillapítom, mert már így is hatalmas zűrzavart okoztam. Szó szerint és átvitt értelemben is. Lavender az ajtóhoz kíséri, és suttognak egymásnak, mielőtt végül halk kattanással becsukja, és felém fordul. Komolyan dühös, de ugyanakkor kivételesen nyugodt is.

Kezét a csípőjére támasztja. – Hányszor voltál már a szobámban?

 

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Tisztázzuk

KODIAK

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Megdörzsölöm a tarkómat, a magyarázatot keresve a viselkedésemre. Tényleg nincs jó kifogás anélkül, hogy tisztáznám magam. Mindenre kiterjedően tisztázzam. És annyira kimerültem, annyira belefáradtam abba, hogy harcoljak ez ellen, hogy megpróbáljam elérni, hogy megutáljon, hogy nyomorultul érezzem magam... – Párszor.

– Szóval kétszer? – erőlteti.

Ez nem az a Lavender, akit én ismertem. Ő félénk és csendes volt, és soha, de soha nem szólt rám a szarságaim miatt, mint most. Bár általában én mentettem meg, nem voltam seggfej, így nem volt szükség a kiabálásra. – Uhhh, azt hiszem... – Nyelek egyet, miközben ő továbbra is bámul. Nem hisz nekem. Azokra az alkalmakra gondolok, amikor az ajtaja előtt ültem, csak hogy a közelében legyek. És arra a néhány alkalomra, amikor feltörtem a zárat. – Inkább csak néhányszor.

Jobb szemöldöke felemelkedik. Úgy tűnik, úgy dönt, hogy a tényleges szám nem fontos. Szerencsére. – Miért?

– Mi? – Nehéz nem a padlón szétszórt tárgyakra koncentrálni – azokra, amelyeket én dobtam oda, azt gondolván, hogy ezzel rámutatok valamire. Ez nem segít a fejemben futó gondolatokon, amelyek úgy kavarognak, mint egy üveggolyókkal teli tálca.

– Miért voltál itt? Ez egy elég egyszerű kérdés, nem lehet túl nehéz a zseniális agyadnak.

– Én csak... Csak látni akartam... – A növekvő pánik ellen küzdve dadogok.

– Micsodát? – A lány az ágya felé csapkod a kezével. – Amit az éjjeliszekrény fiókjában tartok? Megnézted, hogy van-e naplóm? Meg akartad nézni, hogy még mindig epekedem-e utánad? Újabb módokat kerestél arra, hogy megalázz engem? Úgy áhítoztál utánuk, mint kis gránátokra, amelyeket fel akartál robbantani, amikor emlékeztetőre van szükségem, hogy mennyire gyűlölsz?

Közelebb lopakodik, én pedig visszatartom a lélegzetemet, és arra vágyom, hogy megérintsen – megsimogasson, megpofozzon, bármit, de nem teszi. Óceánkék szemeiben harag villan. – Kibaszott üzenetet kaptam, Kodiak. Két évvel ezelőtt tökéletesen átadtad, és pokolian biztos vagyok benne, hogy nem felejtettem el, milyen érzés volt. Nincs szükségem több istenverte emlékeztetőre, bár úgy tűnik, te nagyon szereted átadni őket. Elcsesztem az életed. Értem én. Istenverte gyerek voltam, és fogalmam sem volt róla, hogy ilyen rosszra fordul, de nem voltam egyedül ezekkel a döntésekkel, úgyhogy ne büntess engem valamiért, amire pokolian kevés ráhatásom volt.

– Ez nem volt... Én nem... Én nem... – Lépkedek a szobában, inkább azért, hogy ne engedjek olyan impulzusoknak, amiket nem engedhetek meg magamnak. Véletlenül átrúgok egy síkosítós üveget a padlón. Lavender előtt áll meg. Lehajol érte, hogy felvegye, és megforgatja az ujjai között.

– Akkor miről volt szó? – Felém dobja az üveget. Általában pocsékul céloz, de most a combomon talál el, néhány centire a farkamtól. Elkapom, mielőtt a padlóra eshetne. Próbálok nem arra gondolni, hogy mire használja ezt, de a képek máris buborékként pattognak az agyamban.

– Nem akartam, hogy egyedül legyél vele – ismerem el.

– Miért? Világossá tetted, hogy tenem akarsz engem. Akkor miért vagy ilyen farokblokkoló szemétláda, azon kívül, hogy nyomorulttá teszel?

Végigsimítok az arcomon. – Ez nem igaz.

– Ó, de igen, az! Egy rémálom voltál, amivel foglalkozni kell. Akárhányszor megfordultam, mindig ott voltál, és rohadtul lehetetlenné tetted az életemet. Miért nem tudsz békén hagyni? Miért érzed szükségét, hogy ennyire könyörtelenül kínozz engem?

– Mert nem kaphatlak meg! – kiáltom.

Az arckifejezése zavartá változik. – Elment az istenverte eszed? Még csak nem is akarsz engem, akkor meg mit számít ez? – kiált vissza. – Ki a fasz vagy te? Mi a fene történt veled?

Nem értem, hogy nem látja, mi van az orra előtt. Miért kényszerít, hogy elmondjam ezt az egészet? Mi történt azzal, amikor csak úgy együtt lehettünk, és tudtuk, hogy mit érez a másik? – Te! Te történtél!

A levegőbe emeli a kezét. – Nem fogok bocsánatot kérni a hibákért, amiket gyerekkorunkban elkövettünk!

Elegem van a harcból, és belőle is. Nem csinálhatom ezt tovább, különben elveszítem az eszem, és a ma este történtek alapján azt hiszem, már félig-meddig ott tartok. Nem tudok gondolkodni, nem tudok koncentrálni... Ezek az évek, amiket magamban tartottam, felemésztettek, és olyanná változtattak, akit fel sem ismerek.

A kétségbeesés a felszínre tör és elönt. – Hogyhogy nem látod?

– Micsodát?

– Hát nem érted? Az egész egy baromság volt! – kiabálom. – Hazudtam!

A hangja kísértetiesen nyugodt. – Pontosan miről hazudtál?

Érthető a frusztrációja a magyarázat hiánya miatt, de annyi évet töltöttem azzal, hogy kerülgettem és elnyomtam az érzéseimet, hogy nem tudom, hogyan mondjam el neki az igazat. Attól félek, hogy ezt, minket, helyrehozhatatlanul tönkretettem, és ő sosem fog megbocsátani nekem.

És újra elveszítem őt.

– Mindenről. – Kezemmel a hajamba túrok.

Fogaival végigsimít alsó ajkán, végigfutnak a hegen. – Magyarázd meg, kérlek – mondja, hangja alig suttogás.

– Miután a szüleink leültettek minket, és azt mondták, hogy szünetet kell tartanunk, annyira dühös voltam. Fájt, hogy távol kellett maradnom tőled. Gyűlöltem, de azt is felismertem, hogy énmár nem tudom irányítani. Nem, amikor rólad volt szó. Mindent vagy semmit kellett tennem. Rosszabbá tettelek. Én magamattettem rosszabbá. Függővé tettelek, és a legrosszabb az volt, hogy én akartam, hogy így legyen. Igazuk volt, hogy megpróbáltak szétválasztani minket. Annyira kurvára mérgező voltam.

– Ezt mondtad te is, hogy mérgezőek vagyunk egymás számára.

Megrázom a fejem. – Te sosem voltál mérgező számomra, de én mérgező voltam számodra. Egy ideig nem vettem észre, de aztán kezdtél jobban lenni. Utáltam, hogy jól megvoltál nélkülem. Tudtam, hogy ha folyton visszatérek, tönkreteszlek, pedig már így is annyi mindenen mentél keresztül. – Összefűzöm az ujjaimat a tarkómon, és végigmegyek a szoba hosszán. – De azon az éjszakán, mielőtt elköltöztünk, csak látni akartalak, meggyőződni róla, hogy tényleg jobban vagy, és hogy helyesen cselekedtem.

– Megcsókoltad azt a lányt aznap, amikor elmentél! Láttam, hogy megtörtént.

– Dühös voltam! Nem jöttél, hogy elköszönj.

A szemeiben felháborodás villan. Ez érthető, de mégis félelmetes. – Hónapok óta alig beszéltél velem. Minek mondtam volna búcsút? És amúgy sem mintha a költözésed után igyekeztél volna elérni! – Megpróbáltam, de te elutasítottál, majd nem válaszoltál!

– River blokkolta az üzeneteidet – mondta halkan. – Egészen mostanáig nem tudtam róla.

– Hát persze, hogy kurvára így volt. És tudod mit? Jól tette, mert másképp nem tudtalak volna elengedni. Miután elköltöztünk, még mindig rohadtul hiányoztál. Belehaltam, hogy eltűntél a világomból, de nem volt más lehetőség. Nem lettem volna jó neked. Mindenki látta, amit én nem tudtam. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy öt kibaszott év után újra a közeledben tudok lenni. Egyáltalán nem tudtam megbirkózni vele. Elég volt csak egyszer látni téged, és minden visszatért. Még mindig mérgező voltam számodra. És már nem voltál gyerek, ami csak rontott a helyzeten. Semmi sem változott, Lavender. Számomra nem. Pontosan ugyanazt éreztem, mint aznap, amikor elköltöztem tőled, ezért hazudtam. – Hallgat és nem mozdul, így folytatom, megásva a saját síromat. – Azon az éjszakán, amikor eljöttél és a szüleidnél rám találtál….

– Arra az éjszakára gondolsz, amikor rajtakaptalak, hogy utánam lopakodtál, és követtelek vissza a vendégszobába, és elismételtetted velem azokat a szörnyűségeket, amiket mondtál? – A hangja kemény és éles, mint a kés.

Megállok előtte. – Tizenhét éves voltál, én pedig már főiskolás. Ha azt tettem volna, amit akartam, akkor szétrobbantunk volna. Nem tudtam volna kezelni a távolságot, és azt, hogy nem vagyok ott, amikor szükséged van rám. Már tudtam, milyen érzés elhagyni téged. Nem hittem, hogy még egyszer túlélem.

– Szóval azt mondtad, hogy nem akarsz engem, és soha nem is fogsz.

– Hazudtam, hogy megmentselek magamtól. – Fáj a mellkasom, és úgy érzem, mindjárt hányok.

Megdörzsöli a sebhelyet az alsó ajkán. – És az összes szarság, amit idén csináltál? A szörnyű dolgok, amiket mondtál és tettél? Csak azért kellene megbocsátanom neked, mert úgy döntöttél, hogy így fogsz megvédeni engem?

– Nem. Igen. Nem is tudom. Csak azt akarom, hogy megértsd.

– Semminekéreztem magam miattad. Nagy része voltál az életemnek, és te elhagytál.

– Mert szerettelek, én...

Visszahőköl, és védekezően felemeli a kezét. – Nefejezd be ezt a mondatot. Nem érdemled meg, hogy kimond ezeket a szavakat, nem úgy, ahogyan velem bántál. Az első naptól kezdve, hogy idejöttem, nyűgnek éreztem magam miattad.

– Nem voltam felkészülve arra, hogy milyen érzés újra ilyen közel lenni hozzád.

Elsőéves koromban behívtak Vancouverbe, de anyuval és apuval megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy be kell fejeznem a főiskolát. Nagyszerű csapatom és edzői stábom van itt, így Vancouver beleegyezett. Bármennyire is a hoki az életem, mindig is akartam egy tartalék tervet. Az agyrázkódás sok kárt okozhat, és már így is eléggé el vagyok cseszve. Nem fogom kockáztatni az agyamat egy jó fizetésért.

De az igazság az, hogy azért akartam maradni, mert tudtam, hogy nagy valószínűséggel Lavender is itt lesz. Egy kis részem be akarta bizonyítani, hogy túl vagyok rajta, bár tudtam, hogy nem. Nem kellett nagyon mélyre ásnom, hogy erre a következtetésre jussak. Elég volt egy ötperces kocsikázás vele, hogy rájöjjek, rábasztam.

– Szóval inkább egy seggfej voltál. – Lassan kifújja a levegőt. – És Bethany, a lány, aki nem egészen fél órával azután jött ki a házadból, hogy az első napon kitettél, megdugtad őt, miután azt éreztetted, hogy értéktelen és jelentéktelen vagyok?

– Mi? Nem! – Nem tudom, honnan tud egyáltalán arról, hogy Bethany a közelemben volt.

Mintha olvasni tudna a gondolataimban, azt mondja: – Éppen visszafelé tartottam az kampuszra, amikor elsétált mellettem. Arról beszélt, hogy a szobádban volt és jóban vagytok. Akár az igazat is mondhatod, Kodiak. A sok kis hazugság felhalmozódik és eltemet.

– Nem értem hozzá. – Rosszul vagyok, ha arra a napra gondolok. Ahogy viselkedtem. Amit majdnem hagytam, hogy megtörténjen.

– Hallom, hogy van ott egy de. Valami történhetett. Ismét láttalak vele.

Megdörzsölöm az orrnyergemet. – De én nem értem hozzá.

– Úgy tűnik, ez a különbségtétel tényleg fontos neked, ugye, Kodiak? Mintha a tétlenséged valahogy jobbá tenné a helyzetet. Hozzád ért az első napon, miután megaláztál és hazavittél? Akkor hagytad, hogy hozzád nyúljon?

Megrázom a fejem, és lenyelem a torkomban lévő gombócot.

Lavender elgondolkodva oldalra billenti a fejét. Túlságosan is éleslátó. Még ennyi év után is túl jól ismer engem ahhoz, hogy a saját érdekemet szolgáljam. – És akkor mi történt?

– Nem akart elmenni.

– Használtál szavakat, Kodiak? Úgy tűnik, elég jól tudod eltaszítani az embereket, ha akarod. – Megfordul, így a profilját mutatja felém, ujjai ökölbe szorulnak, majd kiengedi. – Megdugtad már?

– Nem.

– Megdugott téged? – Elmosolyodik a megkülönböztetésen, bár cinikusan.

– Nem. – Bár többször is megpróbálta már, hogy ez megtörténjen. Kitartó és kétségbeesett, ez utóbbit jól ismerem.

Lavender végigsimít az ujjával a szemöldökén, és megdörzsöli a halántékát, mintha a fejfájásától próbálna megszabadulni. – És most azt mondod, hogy engem akarsz? Hogy mindig is akartál, és a saját érdekemben kezeltél szemétként? – Lenéz a kosarasnadrágom elejére, ami szarul rejt el bármit is. – Be vagy indulva?

Megvonom a vállam. – Fel vagy húzva, és szexjátékok vannak a padlón.

– Szóval, ha úgy viselkedsz, mint egy pöcs, feláll tőle a farkad?

– Az, hogy szemrehányást teszel, felizgat. – Intek egy kézzel az irányába, és teljesen feladom. – És általában minden veled kapcsolatban.

– Szóval pontosan mit gondoltál, mi fog történni, amikor berontottál ide, és műfasz esőt csináltál? Azt hitted, hogy elájulok a romantikától, és meglovagolom a tiédet?

– Én nem, nem. Csak azt gondoltam... Csak azt akartam...

– Hogy bejössz a mellkasodat verve, és tudatod Josiah-val, hogy nem kaphat meg engem? Bejelented az igényed. – Ismét az ágyékomra mutat. – Úgy tűnik, ez volt a farkad terve.

– Nem volt tervem. Azt akartam, hogy az a fickó ne érjen hozzád. – Úgy köptem ki a szavakat, mint a keserű pirulákat.

– Szóval te megtennéd?

A levegőbe emelem a kezem. – Igen. Nem. Nem tudom. Mondtam, hogy hazudtam, hogy nem akarlak.

– És úgy hangzik, mintha te is nagyon örülnél neki.

– Maverick a legjobb barátom, River pedig folyton azzal fenyeget, hogy megöl, ha csak rád nézek. – És valahogy elhiszem, hogy megtenné. River mindig úgy tűnik, mintha az őrület határán lenne.

Visszahúzza a vállát, és felemeli az állát, dacosan és fájdalmasan szépen. – Fogd be és légy már tökös! Már évek óta seggfej vagy velem. Elhitetted velem, hogy csak egy bosszúság vagyok, akivel tinédzser korod óta szórakozol, és nem tettél mást, csak megkeserítetted ezt a félévet. Van fogalmad róla, milyen itt élni hármótokkal? Ez egy szexblokkoló-maraton. Egész átkozott életemben mindenki engem védett. Ki vagy te, hogy eldöntsd, mi a legjobb nekem?

– Lavender...

– Fogd be, Kodiak!  Nincs szükségem erre a nagytesó szarságra. Akarsz engem? Akkor csinálj valami felelősségteljes dolgot és tegyél is azért, hogy elérd a célod, azon kívül, hogy seggfej vagy, vagy a mellkasodat döngeted, mint valami neandervölgyi. Te egy átkozott zseni vagy. Használd az eszed, és találd ki, hogyan kezeld a helyzetet.

Meg tudom csinálni. Legyek kezdeményező, tervezz előre és cselekedj.Egy lépést teszek előre, de Lavender felemeli a kezét, hogy megállítson.

– Mit képzelsz, mit csinálsz?

– Próbálok kezdeményező lenni.

– Pontosan mivel?

– Uh... – Megvakarom az állkapcsom szélét. – Azzal akartam kezdeni, hogy megcsókollak.

Lavender felhorkant. – Azt hiszed, megérdemled, hogy megcsókolj, azok után, amin keresztülmentem miattad? Ez egy kibaszott nem, nagyfiú. Ha tudni akarod, milyen íze van a számnak, ki kell érdemelned, és minden mást is.

Az erekcióm megrándul a kosarasnadrágom mögött. – Uh, persze. Oké. Mit tehetek? Megint… bocsánatot kérjek?

Nyelvét végighúzza alsó ajkán, szemei összeszűkülnek, miközben lassú mosoly alakul ki. – Kurvára le kéne ülnöd!

Néhány lépést hátrálok, és beülök a számítógépes székébe, amely nyög a súlyom alatt, mivel az ő apró testéhez készült, nem az enyémhez.

Lavender a feje fölé emeli a felsőjét, és felém hajítja. A mellei egy fehér szaténmelltartóba bújtak. Nagy dekoltázsa van. Lavendernek nagy mellei vannak. Sokszor megkérdezik tőle, hogy műmellek-e, különösen, mivel a többi testrésze olyan átkozottul apró. Tényleg vicces méretű.

– Mit csinálsz? – A hangom körülbelül két oktávval magasabb, mint kellene.

– Úgy tűnik, azt hiszed, tudod, mi történik, ha egyedül vagyok itt fent. Úgyhogy megmutatom neked. És talán ez ad egy kis motivációt, hogy rájöjj, mi a franc van veled. – Hátranyúl a háta mögé, és kikapcsolja a melltartóját.

A pántok lecsúsznak a karjáról, és hagyja, hogy a padlóra essen, felfedve a mellét. Megfogja őket, és megszorítja, rángatja a mellbimbóit. – Fogadok, hogy ezt akarod csinálni, ugye?

– Istenem, igen, tényleg – nyögök. A számban akarom őket. Be akarom csúsztatni a farkamat azok közé a telt, dús mellek közé. Ellököm magam a székből.

Felemeli a kezét, és ezzel megálljt parancsol nekem. – Ülj le, vagy vége a műsornak!

Lezuhanok, és a szék visszagurul, nekicsapódik az asztalának, amitől a ceruzákkal teli üveg felborul. Kigombolja a farmerja gombját, és lehúzza a cipzárját. A merevedésem megfeszül, és megragadom a szék karfáját, hogy ne vessem rá magam, hiszen a legkevésbé sem szeretném, ha megállna. A csípőjén és a combján lesimítja a farmert.

Hátat fordít nekem, megmutatva egy pár fekete pántot, és derékban meghajol, amikor azt is leveszi. Lavender segge kurvára fantasztikus. Kerek és telt, és igazán harapható. És ütögethető. Tudom, hiszen mindkettőt csináltam már.

Egy pillanatra megtorpan, háta kitágul, ahogy mély levegőt vesz. Karjai az oldalán lógnak, és nyolcas alakot rajzol a lába külső oldalára, mintha csak magát próbálná megnyugtatni.

– Tökéletes vagy, Lavender – mondom neki, és attól félek, hogy elveszti a fejét, és abbahagyja, bármi is legyen ez.

Szégyenlősen kukucskál a válla fölött, miközben kezeit a csípőjére simítja.

Bátorítóan bólintok. – Én is így akarlak megérinteni.

– Lefogadom, hogy igen. – Tenyerét a fenekére simítja, megszorítja, majd egy gyors ütés követi, amitől megugrok, ő pedig elmosolyodik.

Átfut az agyamon a gondolat, hogy talán nem is szűz.

Ebben az esetben én is ki akarok ásni néhány sírt.

Ujjaival végigsimít hosszú, hullámos haján, lófarokba húzza, és egy gumival rögzíti, mielőtt megfordulna.

Végignézek rajta, befogadom a látványát, meztelenül és kitárulkozva. Csak nekem, nem egy szobányi embernek, akik mind a félkemény farkamat bámulhatták három órán keresztül, mert megpróbáltam felizgatni őt. Mert akartam őt, de nem tudtam szembenézni a következményekkel, ha bevallom. Mert egy seggfej voltam.

Remegő lélegzetet veszek, és a szék karfája nyikorog a szorításom alatt.

Majdnem csupasz. Egy vékony vörösesbarna csík vezeti tekintetemet a combjai közötti édes hasadékra. – Látsz valamit, amit szeretnél? – gúnyolódik.

– Igen – nyögöm.

– Kár, hogy túl nagy seggfej voltál ahhoz, hogy megérdemelj engem.

 Ujjbegyével végigsimít az ajkán. Rózsaszín festék van a körme alatt. Végighúzza az ujját a torkán, körbejárja a mellbimbóit, majd lefelé simogatja magát, amíg a lába közé nem merül.

– Sajnálom – morgom.

– Mindjárt fogod. – Térdre ereszkedik a padlón, az általam kidobott szexjátékok kupaca közepén. Megragad egy nagyon méretes, nagyon valóságosnak tűnő dildót, golyókkal együtt, és a keményfapadlóhoz csapja. Ekkor veszem észre, hogy tapadókorongos alja van.

Anélkül, hogy odanézne, felkapja a térde mellett lévő üveget, és felpattintja. Vékony sugárban ráönti az erezett műfasz fejére, és simogatni kezdi.

Általában elég jól érzem magam a méretemmel kapcsolatban – több, mint elég jól. De ez túl soknak tűnik egy olyan kicsi embernek, mint Lavender. – Bébi, nem hiszem...

– Becenevek? Valaki kezd kétségbeesni. És teljesen igazad van, egyáltalán nem gondoltál arra, hogy a seggfej viselkedésed milyen hatással van rám, és arra sem, hogy én is fontos vagyok-e. A Maverickkel való barátságodat csak kibúvónak használtad. Elegem van abból, hogy figyelmen kívül hagynak és védenek. Elegem van ebből a baromságból, Kodiak.

– Magamtólakartalak megvédeni.

– Látom, még mindig találsz kifogásokat. Elég buta dolog egy ilyen okos emberhez képest. – A dildó előtt térdel, így nem látom, mit csinál, amikor a keze eltűnik a combjai között, de a nedves hang és a halk nyöszörgése elég ahhoz, hogy sejtésem legyen.

A keze újra megjelenik, és a szájához emeli az ujjait, a középsőt végignyalja. – Mmm, olyan az íze, mintha nema tiéd lenne.

Az egyik felem ezt vitatni akarja – mert ami engem illet, ő mindig is az enyém volt –, de a másik felem, a kissé kukkolós oldalam látni akarja, hová akar ezzel eljutni. Vajon tényleg végigcsinálja, vagy ez a Lavender csak megpróbál engem a szakadék szélére taszítani?

Jobban kéne tudnom.

Lavender éveket töltött a kulisszák mögött ülve, a testvérei mögött, a színpad mögött, a vászon vagy a varrógép mögött. Lavender általában a csendes, aki figyeli az eseményeket, és nem vesz részt bennük – kivéve, ha ivott.

De most teljesen józan.

Megfogja a dildót, és lecsúszik a hosszán. Megdörzsöli a fejét a csiklóján, és a bejáratához igazítja. A szemhéjai megrebbennek, ahogy lesüllyed, tágít, alkalmazkodik, kurvára nyögdécsel. A combja megfeszül, ahogy felemelkedik, és a fej megjelenik, mielőtt újra eltűnik, és ezúttal többet vesz fel és le, be és ki, amíg az egész hosszát és kerületét el nem nyeli magába.

Csak arra tudok gondolni, milyen lenne, ha így lovagolna rajtam, a mellei ugrálnának, a nyelvem a szájában, és belélegezném a nyögéseit.

– Van fogalmad róla, hogy milyen lehet? – Ujjai a lábai közé merülnek, és megcsípik a csiklóját, miközben újra lefelé csúszik a vibrátoron. – Mindig ezzel az egésszel körülvéve lenni... egó állandóan. Mindenki a legjobb, a legnagyobb, a legtöbb akar lenni, én pedig csak azt akarom, hogy lássanak. Elismerjenek. – Felemelkedik. – Te láttál engem, ugye, Kodiak?

Senki sem szólít a teljes nevemen. Soha. Még a szüleim sem. Még az iskolai irataimban sem szerepel. Csak Lavender hívott így. Amióta ki tudta ejteni a teljes nevemet, mindig így hívott.

– Igen. Láttalak. Látlak.

– De te nem akartad. – Halk sóhajjal ereszkedik le. – Túl sok bonyodalom. 

– Tizenhét éves voltál.

– Nem a két évvel ezelőtti esetről beszélek. – Felemelkedik. – Én a jelenről beszélek. – Lecsúszik. – Szörnyű dolog olyasmit akarni, amit nem kaphatsz meg, nem igaz?

– Sajnálom. Olyan sok vesztenivaló volt. – A combomra teszem a kezem.

– Ne tedd – csattan fel. – Ne nyúlj magadhoz! Tudnod kell, milyen érzés nekem lenni. Mindig kívülállónak. – A csiklóján köröz. – Akarni, hogy akarjanak. – A szemeit lehunyja. – De azt hinni, hogy az a személy, akit akarsz, soha nem akar majd.

Összerezzen, és igazi Lavenderesen lehajtja a fejét, és halkan nyöszörög, miközben egész teste görcsbe rándul. Mert elélvez.

De elrejti.

Mintha mindent elrejtene.

Az akaratát. Az ő igényeit. A haragját. A fájdalmait.

Ma estig.

Csend következik, nehéz és sűrű a vágytól és valamitől, ami megrémít. A farkam olyan kemény, hogy fáj, de az isten szerelmére, kizárt, hogy most bármit is kérjek.

Lavender lassan kibontakozik, felemelkedik. A nedves szívóhang túlzott és hangos. Bukdácsol néhány lépésnyit, majd megtalálja az egyensúlyát, és átmegy a szobán. Felkapja a köntösét az ajtó hátuljáról, felveszi, és kinyitja a zárat.

– Kifelé.

Lefejtem az ujjaimat a karfáról, és kilököm magam a székből. Át kell rendeznem magam, és még ettől az érintéstől is majdnem elszáll a farkam. – Lavender. – A neve gurgulázva hangzik – egy könyörgés, egy bocsánatkérés.

A tekintete a nyitott ajtóról rám szegeződik, kemény és dühös. – Remélem, megérte a sok szenvedés. Ha tényleg akarsz engem, azt hiszem, meg kell találnod a módját, hogy megérdemelj.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Szenvedj velem csendben

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Másnap reggel felébredek, és azonnal arra gondolok, hogy mit csináltam tegnap este. Lehet, hogy valamiféle fura fétisem van, tekintve, hogy Kodiakot arra kényszerítettem, hogy nézzen,miközbenelélvezek. A combjaim összeszorulnak, és grimaszolok. Azt mondanám, hogy több guggolást kellene csinálnom, de ezt valószínűleg nem fogom végigcsinálni.

Kezemmel megdörzsölöm az arcomat, tudatában annak, hogy Kodiakkal foglalkoznom kell, és bármi is legyen ez az új fejlemény a kapcsolatunkban. Még mindig próbálok túllépni azon a tényen, hogy fél évtizedig került, az elmúlt hónapokban pedig egy óriási seggfej volt, mert félt, hogy tönkretesz. Nem vagyok biztos benne, hogy ez nárcisztikus, édes vagy valami egészen más. Bár, ha figyelembe veszem az anyámmal és Queenie-vel folytatott beszélgetéseimet, akkor azt hiszem, az egésznek van értelme.

Nincs órám, de ma reggel be akarok ugrani a színházba, hogy dolgozzak egy projekten, ezért felöltözöm és felkészülök, hogy szembenézzek, bárkivel is találkozom a konyhában. Remélhetőleg már mindenki elment otthonról, vagy még alszik.

Olyan szerencsésnek kellene lennem.

Aki a konyhaasztalnál ül, egy hatalmas tankönyvvel az orra előtt, az Kodiak. Egy seattle-i hokis pólót visel, amely a kopottsága alapján valószínűleg az apjáé lehetett valaha. Az alatt a rövid idő alatt, amióta itt él, még soha nem láttam a konyhában tanulni, vagy bárhol máshol, ami nem a szobája.

Az a tény, hogy van egy doboz Lucky Charms, egy tál, egy kanál, kókusztej, és egy doboz valami, amit nem tudok azonosítani, mert félig elrejtette a gabonapelyhes doboz, azt mondja nekem, hogy a tanulás valószínűleg egy csel.

Felnéz a tankönyvéből, amikor kinyitom a szekrényt, hogy elővegyek egy bögrét. A tejmentes tejszínhab már a pulton van, a bio agavé-sziruppal és a presszókávéval együtt.

– A kávé friss. – A hangja halk, halk morajlás, amely úgy ömlik rám, mint a meleg vaj.

Nem válaszolok, mert ez nem olyan kijelentés, amihez szükség lenne rá. Megtöltöm a bögrémet, hozzáadom a tejszínhabot és a szirupot, és a szükségesnél jóval tovább keverem. Lelkileg megerősítem magam arra, ami történni fog. Vajon újra seggfej lesz? Mondani fog valami szörnyűséget arról, amit tegnap este tettem? Vagy varázslatos módon az a Kodiak lesz, akit egykor szerettem?

Szembefordulok vele, a bögrét, mintegy pajzsként az ajkamhoz emelem.

– Szia. – Hátratolja a székét, és feláll. A kezét végigfuttatja a haján, tekintete lassan végigsimít rajtam, amitől ugyanolyan meztelennek érzem magam, mint tegnap este. Megnyalja az ajkát, és a tál és a gabonapehely felé mutat. – Gondoltam, talán éhes vagy.

– Igen, eléggé megjött az étvágyam tegnap este. – Normális esetben a szarkazmusom nem ilyen pontos reggelente, de elég intenzíven zavarban vagyok, hogy eltereljem a figyelmemet.

Kodiak köhögve kuncog, de egyébként nem nyilatkozik.

A tálat és a kanalat nem a mellette lévő, hanem a vele szemben lévő székre teszem, hogy elkerüljem az esetleges fizikai érintkezést. Kihúzom a széket, és kissé óvatosan leülök.

Kodiak úgy néz ki, mintha mondani vagy kérdezni akarna valamit, de nem tudja, hogyan vagy mit, ezért visszaül, és nem szól semmit. Fáradtnak is tűnik, mintha nem aludt volna jól – nem úgy, mint én, aki úgy aludtam, mint egykisbaba. Ugyanolyan elájult-mint-aki halottalvás volt, mint egy elhúzódó pánikroham után. És azt hiszem, sok szempontból így is volt, mert sok éven át azt hittem, hogy egy dolog igaz, csakhogy tegnap este valami egészen mást mondtak nekem.

Úgy gondolom, hogy nagyjából az egyetlen módja annak, hogy ezt játszhassam anélkül, hogy ne lenne valamiféle epikus, lányos stílusú rohamom, ami lehet, hogy sikoltozással és esetleg sírással járna, de lehet, hogy nem.

– Kemény éjszaka? – kérdezem, miközben gabonapelyhet rázok a tálamba.

Kodiak épp egy korty kávét iszik, amivel telefröcsköli a tankönyvét. Köhög néhányszor, és a kézfejével megtörli a száját. – Komolyan, Lavender?

Megvonom a vállam, és a kókusztejért nyúlok. – Fáradtnak tűnsz.

– Igen, nos, sok mindent át kellett gondolnom. – Felém tolja a másik edényt.

Megforgatom, hogy elolvashassam a címkét. – Gabonapehely mályvacukor?

– Mindet megeszed a Lucky Charmsból, így mire végzel, már csak Alpha-Bits gabonapehely lesz belőle. Gondoltam, így tovább tartanak a dobozok, és a mályvacukor-gabonapehely arányt is beállíthatod. – Az arca kipirul, és az asztal megremeg, valószínűleg azért, mert a lába a padlón ugrál.

– Azt hiszed, hogy a gabonapelyhes mályvacukor kárpótol majd az évekig tartó hazugságokért és azért, hogy egy óriási seggfej vagy velem?

Összecsukja a tankönyvét, és kezét az asztalra kulcsolja. Arckifejezése fájdalmas. – Javíthatatlanok vagyunk?

– Nem tudom, Kodiak.

Elhallgat és csend lesz. Lehunyja a szemeit, és figyelem, ahogy a mellkasa lassan emelkedik négyig számolva, a levegő még lassabban távozik belőle az enyhén szétnyílt ajkakon keresztül. Olyan érzés, mintha hirtelen minden levegőt kiszívnának a szobából.

Annyi fájdalom úszik északi fényű szemében, amikor kinyitja. – Megpróbálhatjuk? 

– Pontosan mit próbálunk?

– Hogy újra legyen valami?

– Nem fogok visszamenni oda, ahol voltam. Soha többé nem akarok az a lány lenni, és a már elszenvedett károkat nem lehet visszacsinálni.

Bólint. – Én sem akarom, hogy olyan legyen, mint azelőtt. És szerintem nem is lehet, mert te nem vagy ugyanaz. Úgy értem, tegnap este te voltál...

Megvonom a szemöldököm, mire ő lehajtja a fejét, és kifúj egy nagy levegőt, mielőtt irányt váltana. – Talán megpróbálhatnánk valami jobbat, valami... egyenlőbbet?

– Gondolod, hogy ez lehetséges? – Nem azért kérdezem, hogy nehézkes, vagy hogy ribanc legyek, hanem mert őszintén szólva nem tudom. Gyerekkoromban istent csináltam belőle, és soha nem szűntem meg igazán hinni benne, pedig valójában ugyanolyan gyarló, mint mi mindannyian.

– Csak azt tudom, hogy kínszenvedés ilyen közel lenni hozzád, és úgy érezni, hogy örökre elérhetetlen vagy. Túl akartam lenni rajtad, de nem tudok, és nem tudom, hogy valaha is fogok-e, szóval kérlek, nem próbálhatnánk meg?

– Mit fogsz mondani Mavericknek?

– Semmi olyat, amit ne tudna már, még ha másként is tesz.

Nem téved. Maverick mindig is tudta, hogy van köztünk valami, és mégsem mondott soha semmit. – És River?

– Gondolom, elbánsz vele. – Beleharap az ajkába, mosoly ellen küzdve.

Elfordítom a fejem, és felnevetek. – Az, hogy kávét főzöl, és előveszel egy doboz gabonapelyhet a szekrényből, nem törli el mindazt a szörnyűséget, amit mondtál és tettél.

– Tudom. – Átnyúl az asztal túloldalára, tenyérrel felfelé. – Annyira belefáradtam, hogy meggyűlöltessem magam veled. Csak újra szeretni akarlak, de ezúttal jobban.

Ujjaimat az övéhez illesztem, a hegyük összeér. – Engem már nem kell megmenteni, Kodiak. Most már magam ölöm meg a saját sárkányaimat.

A kisujját az enyém köré fonja, és bólint.

És kezdjük elölről.