2.-3. Fejezet

 

MÁSODIK FEJEZET

És az első kibaszott nap folytatódik

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Hála a testvéreimnek, sietnem kell, hogy felkészüljek az első órámra. Végül szintén a szemüvegemet kell viselnem a kontaktlencsém helyett, mert a szemem, amit a szempillaspirállal szúrtam meg, nem hagyja abba a könnyezést.

A fejemre húzom az egyik kézzel készített ruhámat – minden ruhámat magam készítem, és azóta, amióta tudok varrógépet használni. Egy pár lapos cipőbe bújtatom a lábam, felkapom a hátizsákom, és gyors sétával átsietek a kampuszon, hogy időben beérjek az órára.

Nem veszek igénybe Ubert vagy taxit, mert nem szállok be olyan járműbe, amit nem ismerek. A tömegközlekedést sem szeretem, mert túl sok ismeretlen ember van kis helyen. Legtöbbször ez nem jelent problémát, mert van autóm, vagy utazhatok a testvéreimmel, ha szükségem van rá. Kivéve, ha a testvéreim átvernek, mint ma reggel.

Ami pozitívum, hogy ma kezdek egy olyan órával, amit már nagyon várok – jelmez- és díszlettervezés. Sajnos hétfőnként és szerdánként fél kilenckor van. Általában csak dráma szakosok jelentkezhetnek erre az órára, de a bizonyítványom, az iskolai és a közösségi színházban való komoly szerepvállalásom, valamint Queenie levelének köszönhetően, aki még mindig a terapeutám, be tudtam iratkozni. Külön engedélyt kaptam arra is, hogy felvegyek egy képzőművészeti órát, ismét Queenie-nek és apám nagylelkű adományának köszönhetően, amelyet az iskolai hokicsapatnak és a művészeti tanszéknek is adományozott. Az sem árt, hogy apám egy hokilegenda.

Ez nepotizmus? Persze. Rosszul érzem magam, hogy esetleg elveszek egy helyet valakitől? Persze. De keményen megdolgoztam ezért, és az egyetlen ok, amiért még nem jelentettem be a szakomat, az az, hogy a szüleim úgy gondolták, jobb lenne, ha a másodéves korom végéig maradnék az általános óráknál. Ha a szüleim nem lettek volna ennyire hajthatatlanok, már színházi szakos lennék.

Nem feltétlenül ellenzem, hogy mindenből vegyél egy kicsit, ha bizonytalan vagy a jövőbeli utadat illetően. Maverick már kétszer változtatott szakot. Fizikával kezdte, majd kémiára váltott, és végül úgy döntött, hogy a kineziológia irányába akar elmenni. Minden kurzusának nagyon hosszú neve van, és a tankönyvek olyan vastagok, hogy egy golyót is meg tudnának állítani. Talán elfelejtettem megemlíteni, hogy bár Mav egy faszkalap nőcsábász és hokis, ő is megdöbbentően okos. Talán nem olyan okos, mint Kodiak, de közel van hozzá.

De én, a testvéreimmel ellentétben, már pontosan tudom, hogy mit akarok csinálni. Idén az a célom, hogy megnyugtassam a szüleimet, akik attól tartanak, hogy az otthonomtól távol lévő főiskolára járás túlságosan megterhelő lesz számomra. Azt sem akarják, hogy valami túl konkrét dologba zárjam magam, és ne csukjak be semmilyen ajtót, mielőtt úgy gondolják, hogy készen állok.

Szeretem őket, de a túlságosan védelmező baromságok sokszor nagyon megviselnek. Megértem, de néha még mindig nehéz elviselni.

Már csak öt percem van, amikor a művészeti épület lépcsőjén kocogok felfele. Persze, mivel sietek, félúton megbotlom. A szemüvegem, amelyet csak akkor próbálok viselni, ha a saját otthonomban vagyok, lecsúszik, és lefelé nézve a lépcsőn landol. Minden rendben is lenne, ha aztán a térdem nem pont rajta landolna. A roppanás baljós és árulkodó.

– Francba.

Összekapom magam, amikor egy pár kéz a karom alá csúszik, és valaki felsegít a lábamra.

– Jól vagy?

A hang egy fickóé. Csodálatos. A mai nap leszophatja egy öregember golyóját.

– Igen, ha fejnehéz vagy, az megnehezíti a járást – motyogom. Természetesen ezek az első szavak, amik elhagyják a számat. Néha azt kívánom, bárcsak még mindig olyan szótlan lennék, mint fiatalabb koromban.

– Tessék? Ezt nem értettem.

– Jól vagyok, köszönöm. Csak zavarban vagyok. – Kisimítom a szoknyámat, és hátra billentem a fejem. Alacsony vagyok. Mindig fel kell néznem. Mindenkire. A kisgyerekeket és a háziállatokat kivéve.

Az előttem álló fickó csak enyhén homályos. Lehetséges, hogy aranyos. Magas, talán 180 centi körüli, bár, hogy őszinte legyek, számomra szinte mindenki magasnak tűnik. Sötét haja rövidre van vágva, és vastag keretes fekete szemüveget visel. És egy Hugrabug pólót.

Grimaszolva hajol le, hogy visszaszerezze a szemüvegemet. Két darabban van, és a lencsék pokolian karcosak. – Azt hiszem, van egy áldozatod.

– Van otthon tartalékom. – Mert ügyetlen vagyok, és nem ez az első eset, hogy a saját szemüvegemen landolok – nem mintha a tartalékok segítenének ezen az órán. Legalább van egy kis szünet a következő és a mostani között, így hazamehetek, és hozhatok egy tartalék szemüveget. A törött szemüveget a hátizsákom első zsebébe dugom. Nem tudom, miért nem dobom a szemétbe. Nem mintha lenne remény a megjavítására.

– Befelé tartasz? – Megmentőm az ajtók felé dönti a fejét.

– Ó, igen. – A szoknyám zsebébe csúsztatom a kezem – minden ruhámnak van zsebe, mert az kényelmes, és megakadályozza, hogy kézzel beszéljek, – és előhúzom a telefonomat. Egészen az arcomhoz kell tartanom, hogy leolvassam az időt. – A francba, négy percem van, hogy beérjek az órára.

– Te mire mész?

– Jelmez- és díszlettervezés.

– Tényleg? Én is. Mehetünk együtt.

– Persze. Nagyszerű, köszönöm. Olyan rohadt vak vagyok szemüveg nélkül, hogy nem tudom elolvasni a számokat az ajtókon, hacsak az orromat nem szorítom majdnem a falhoz. – Ez enyhe túlzás, de nem hazugság.

Új barátom megkocogtatja a szemüvegét. – Én leszek mindkettőnk szeme. Egyébként Josiah vagyok.

– Lavender vagyok.

– Ez egy menő név. – Homályosan elmosolyodik. – Örülök, hogy megismerhetlek, Lavender.

– Én is, Josiah.

A lépcső hátralévő részét sietve megtesszük. Szerencsére a termünk közel van a bejárathoz, és az utolsó percben surranunk be. Gazdag szövetszaga van, és az elektromosság, a varrógépek, a fa és a festék fémes íze.

– Ó, Istenem – nyögöm suttogva. – Bárcsak tisztán láthatnám ezt a termet. Olyan illata van, mint a mennyországnak.

Követem Josiah-t a terem egyik oldalán félkör alakban elhelyezkedő diákok csoportjához. Elfoglaljuk az utolsó két helyet a szélén, és Martin professzor elkezd neveket sorolni. Szokás szerint én vagyok az utolsó a listán.

A névsorolvasás után professzorunk átnézi a tananyagot. Szerencsére van egy tabletem, és Josiah kölcsönadja a szemüvegét egy percre, hogy elég nagy betűtípussal tudjak jegyzetelni, amit el tudok olvasni. Alapvetően ez egy mondat oldalanként, de jobb, mint a semmi. Az idő felét ismerkedős játékokkal töltjük, az utolsó húsz percben pedig pár bekezdést kell írnunk arról, hogy mit remélünk ettől az órától.

A legtöbb diák ezen a kurzuson szuper társaságkedvelő. Én pont az ellenkezője vagyok, mivel mindig csak a színfalak mögött akarok lógni vagy dolgozni, de túlélem.

– Színház szakra jársz? – kérdezi Josiah, amikor kifelé tartunk az ajtón.

Megrázom a fejem. – Jövő évig még nem jelentkeztem.

– Tényleg? Hogy sikerült bejutnod erre az órára? Állítólag csak dráma szakosoknak van.

– Uh, általában ez igaz. Nekem külön engedélyem van. A középiskolában és a közösségi színházban sok jelmezt és díszletet terveztem, ezért megengedték, hogy felvegyem. – Ez részben igaz.

– Ó, hát ez... király. Milyen órákra jársz még? – Őszintén érdeklődőnek tűnik.

– Ööö, várj csak... Megmutatom a beosztásomat, és te majd megmondod, hogy van-e közös programunk, mert most nem látok semmit. – Leteszem a táskámat egy padra, előveszem a mappámat, és átnyújtom neki. Jó lenne, ha több mint egyórán is ismernék valakit. Ez az egész ismerkedős dolog stresszes, és én mindig hajlamos vagyok hülye, kínos dolgokat mondani, amikor ideges vagyok, ami sokszor előfordul.

– Úgy tűnik, ez az egyetlen közös óránk. De most találkozom néhány barátommal egy kávéra, van kedved jönni?

– Ó, nagyon szeretnék, de haza kell mennem a tartalék szemüvegemért. Különben a nap végére gyilkos fejfájásom lesz. – Megkocogtatom a halántékomat. – Esetleg, ha szerdán óra után mész, veled mehetnék?

Josiah elmosolyodik. – Igen, persze. Cseréljünk számot?

– Az nagyszerű lenne. Bár hozzá kell adnod a sajátodat helyettem. – Átnyújtom a telefonomat, amikor az rezeg.

– Ööö, Ikertesó üzenetet küldött neked?

– Ő az ikertestvérem.

– Van egy ikertestvéred? Az biztos nagyon király lehet.

– Lehetséges. De az is lehet, hogy egy hatalmas púp a hátamon.

A „szövegről beszédre” funkciót használom, hogy megtudjam, hol lóg River az órák között. Az egyetem másik oldalán van, még mindig a focis haverjaival, és Mavericknél van a kocsikulcsom.

Hála az Úrnak a beszédből szöveggé alakításért. Mav az udvaron van, ami nincs messze, és Josiah, aki egy kedves srác, felajánlja, hogy elkísér, mivel nem látok elég jól ahhoz, hogy kivegyem az épületek nevét, vagy elolvassam a kiragasztott táblákat, hacsak nem vagyok tőlük 15 centire.

Ahogy közeledünk, Maverick nevetése az egész udvaron keresztülhallatszik, a lányok affektálása mellett. Legalább River nincs itt, hogy veszett, dühös házőrző kutyaként viselkedjen, és Josiah sarkában csattogjon. Ügyesen elijeszti a srácokat.

– Köszönöm szépen, hogy az idegenvezetőm voltál – mondom.

– Ez tényleg nem probléma. Én is ugyanebben a helyzetben lennék, ha eltörne a szemüvegem. – Josiah felnyomja az orrára a szemüvegét.

– Szent szar, Lav! – kiabálja Mav, és hirtelen a személyes terünkben van. Megragadja Josiah kezét, és elkezdi pumpálni. Félig azt várom, hogy víz spriccel ki a szájából, olyan erőteljesen. – Ez annyira izgalmas! Szereztél egy barátot!

– Ó, Istenem, befognád a szádat? – Ha jól látnék, tökön rúgnám.

Végül elengedi Josiah kezét, és átkarolja a vállamat. – Annyira büszke vagyok rád. Én vagyok Lavender kibaszott kínos bátyja, Maverick.

 – Biztos vagyok benne, hogy már rájött a kibaszottul kínos részre. Nem tudnád lejjebb venni a hangodat, és a kishúgodat megszégyenítő tárcsát a tízesről egy tisztességesebb kettesre vagy hármasra állítani? – Bármennyire is idegesítő ez a kirohanás, Maverick valószínűleg a családtagjaim közül a legkevésbé túlságosan védelmező.

– Talán le tudom vinni ötösre, a legjobb esetben is. Lezavarod a hivatalos bemutatkozást, vagy mi lesz?

– Maverick, ő Josiah. Ma reggel megbotlottam, és eltört a szemüvegem, és Josiah kegyesen kölcsönadta a szemét, hogy megtaláljalak, bár biztos vagyok benne, hogy ezt most nagyon bánja.

– Képzeld csak el, mennyivel jobban bánná, ha Riv lenne az, akivel találkozik.

Igaza van.

Josiah-hoz fordulok. – Mindenesetre köszönöm szépen, hogy ma segítettél nekem. Tudom, hogy barátokkal találkozol, és nem akarlak feltartani. –  Száz százalékig adok neki egy kiutat, és remélem, hogy él vele, mielőtt Mav még valami kínos dolgot mondana.

– Őszintén szólva, ez nem probléma. Szerdán találkozunk?

– Persze. – Bólintok.

– Örvendek, Maverick.

– Én is, ember. – Megvárja, amíg Josiah elsétál. – Nézzenek oda! Már az első napon új barátokat szereztél. Csak ne mutasd be neki az elvadult ikertestvéredet, és minden rendben lesz.

– Nem tudom, mi volt rosszabb, tavaly otthon élni, vagy most veletek.

Míg River Chicagóba ment, és az egyetemen lakott, ahol szó szerint mindenki, akit ismerünk, ott lakik, én otthon lakhattam a szüleimmel Lake Genevában, és az alapozó évet végeztem a helyi főiskolán. Utólag úgy gondolom, hogy ez volt a helyes lépés számomra. Szívás volt kihagyni mindazt, ami az otthontól távol éléssel jár? És nehéz volt tudni, hogy a barátaim és unokatestvéreim nagyjából teljes hálózata itt van? Aha. De jó volt távol lenni a túlságosan védelmező testvéreimtől. Még barátom is volt, akit senki nem fenyegetett gyilkossággal. Olyan élmény volt, amire szükségem volt, és amire vágytam. Ez a kapcsolat csak néhány hónapig tartott, de sikerült néhány nagyszerű gyakorlati tudást szereznem, mivel saját szobája volt az egyetemen.

– Most legalább van egy kis szabadságod. – Mav hozzám vágja a kulcsaimat. A földre esnek, mert nem látom őket, és az elkapási képességem egy jó napon is megkérdőjelezhető még szemüvegben is.

– Nem látok vezetni, Mav. – Az arcomra mutatok, és majdnem szemen szúrom magam.

– Ó, a francba, persze. – Lehajol, hogy visszaszerezze őket. – Huh, nos, tíz órakor órám lesz. Elvihetnélek utána?

– Tudod mit? Semmi baj. Majd sétálok.

– Majd én elviszem. – Kodiak mély hangjától feláll a szőr a karomon.

– Látod, tökéletes! Köszönöm, K. – Mav csupa mosoly és tudatlanság, ahogy megveregeti Kodiak hátát, átveti a vállán a hátizsákját, és elindul.

 – Nem kell hazavinned. Valószínűleg van egy tartalék a kesztyűtartóban – motyogom. Biztos vagyok benne, hogy ég az arcom. A megaláztatás, amikor utoljára kettesben voltam vele, úgy árad vissza, mint a friss sebbe ömlő vér.

– Ettől függetlenül tudnod kell, hol parkol a kocsi. – Olyan közel van, hogy levegőt venni is nehéz.

Örülök, hogy nem látom tisztán. Legszívesebben megmondanám neki, hogy menjen a picsába, de a szavak megakadnak a torkomon. Régen nem volt ilyen. Sokáig Kodiak volt a biztonságos helyem. Mindent elmondtunk egymásnak. Azt hittem, ő a lelki társam – amíg el nem szúrtam mindent, és meg nem utált, aztán elment, és gondoskodott róla, hogy én is megutáljam őt.

– Menjünk. Nem érek rá egész nap.

Gyakorlatilag futok, hogy lépést tartsak a hosszú lépteivel.

Szeretnék valami pimasz megjegyzést tenni, de amikor legutóbb Kodiakkal beszéltem, az eredmény nem volt túl kívánatos, úgyhogy jobb, ha befogom a számat. Különben is, jó esély van rá, hogy megbotlom a szavaimban, mint ahogy a lábamban is.

A csalódottság és a szégyen könnyei szúrják a szemem. Hülyének érzem magam. Ügyetlennek. Nemkívánatosnak. Kellemetlennek. Lányok suttogják a nevét, ahogy elhaladunk mellette, és az egyik mellé lép, valami pénteki buliról kérdezősködik.

Alig vesz tudomást róla, tartózkodó, mint mindig.

– Ki a barátod? – kérdezi.

Nem vesződöm azzal, hogy ránézzek, és nem adom jelét annak, hogy tudom, hogy úgy beszélnek rólam, mintha nem is léteznék.

– Senkivel sem kell foglalkoznod. Találkozunk a pénteki partin. – Rám csettint az ujjaival, mintha kutya lennék. – Gyerünk, vedd fel a tempót.

Összeszorított fogakkal követem őt a parkolóba, és küzdök a késztetés ellen, hogy sikítsak vagy sírjak. Ez annyira megalázó.

A kocsim csipog, én pedig az utasoldalra rohanok, de Kodiak csak a vezetőoldali ajtót nyitotta ki, így kétszer megrántom, aztán meg kell várnom, amíg kedve támad másodszor is megnyomni a gombot.

– Kérlek, legyen itt valahol egy szemüveg! – Becsúszom az anyósülésre, és felpattintom a kesztyűtartót, előveszem a használati utasítást és a biztosítási papírokat, abban a reményben, hogy találok valamit, bármit. Még egy régi, rossz felírású szemüveg is jól jönne. Vagy elfelejtett kontaktlencsék.

Kodiak kinyitja a vezetőoldali ajtót, és lehajol, hogy becsúsztassa a kulcsot a gyújtásba, és lehúzza az ablakokat, mielőtt újra becsukja az ajtót, és nekidől, miközben egy újabb lánnyal beszélget.

Hirtelen az autóm tele van hangokkal. De ez nem zene. Hanem az egyik hangoskönyvem. Pontosabban egy mocskos hangoskönyv. És pont egy különösen mocskos fejezet közepén van. Mert ezt hallgattam tegnap este, amikor lefeküdtem, és a telefonom automatikusan szinkronizálódik a hangrendszerrel.

Vannak, akik könyvet olvasnak vagy zenét hallgatnak lefekvés előtt. Én szexi könyveket hallgatok. Sokkal jobb, mint a pornó. A pasik mindig szuper figyelmesek, és a nőknek mindig hétmilliárd orgazmusuk van. És a hős mindig nagyszerű orális szexet ad. Ez a végső fantázia. Kivéve, hogy tegnap este úgy döntöttem, kipróbálok egy új műfajt: a fordított háremet. Úgy tűnt, hogy ez a nők számára erősítő lehet, ami csábító, ha a helyemben lennék – nem a tényleges fordított háremezés, hanem az, hogy erősnek érzem magam.

– „Meg akarod lovagolni a farkunkat, bébi?” – harsogja a nagyon szexi, durva férfihang a csodálatos hangrendszeremen keresztül. – „Mindkettőnk farkát?”

– Ó, Istenem. – Kétségbeesetten keresem a telefonomat, de az a földre esik, és az ülés alá csúszik. Hát persze, baszd meg! Vakon csapkodom a műszerfalat, próbálom megtalálni a hangerőszabályzó gombot, de ahelyett, hogy lejjebb tekerném, feljebb fordítom, pont akkor, amikor a szemléletes behatolás történik.

Végül megtalálom a hangerőszabályzót, és elnémítom az átkozottat, de már túl késő. Egy mérföldes körzetben mindenki hallotta az irodalmi pornót. A megaláztatásom rendkívüli. A hajam mögé bújva süllyedek az ülésbe, a kocsin kívüli nevetés hangja olyan, mintha tűket szúrnának a bőröm alá.

Úgy érzem magam, mintha újra gyerek lennék – állok a játszótér közepén, valaki kigúnyol, furcsának nevez. Miért nem beszél suttogásnál hangosabban? Mindenki engem néz. Nevetnek. Egészen addig, amíg River közbelépett. Vagy Kodiak, mielőtt megutált.

De River nincs itt. És Kodiak még csak rám sem bír nézni. Hogy miért ajánlotta fel, hogy hazavisz, az egy másik nagy kérdőjel. Hacsak nem keresi az alkalmat, hogy kínozzon engem.

Az arcom lángol. Az egész testem hideg verejtékben izzad. Nem tudok kiszállni a kocsiból, nem, ha ennyi ember van körülöttem. Csapdában érzem magam, és ezt utálom.

Kodiak végül kinyitja a vezetőoldali ajtót. – Megtaláltad a tartalékokat?

Megrázom a fejem, nem vagyok hajlandó ránézni.

– Ez egy nem?

Összeszorítom az ajkaimat, és hallgatag maradok.

Kodiak felsóhajtott. – Haza kell vinnem őt. Pénteken találkozunk.

Beszáll, és becsapja az ajtót. Nem sieti el a tükrök beállítását, és megdöbbenek, milyen közel van. Néhány dolog nem változott az elmúlt két évben: ugyanaz a dezodor, ugyanaz a testápoló, ugyanaz a kölni, ugyanaz a hajápoló, ugyanaz a seggfej.

Szemeim égnek a könnyektől, de nem engedem, hogy potyogjanak. Nem adom meg Kodiaknak azt az elégtételt, hogy még egyszer sírni lásson. Annyi mindenért gyűlölöm őt, de jelenleg ez a szükségtelen megaláztatás van az első helyen, és nagyon-nagyon szorosan utána jönnek azok a dolgok, amiket két évvel ezelőtt mondott nekem.

– Nem is tudtam, hogy te is benne vagy ebben a csoportos dologban. – A hangja unott, közönyös.

Arra koncentrálok, hogy nyugodt maradjak. A légzésre.

– Ezt csináljátok a színfalak mögött a drámabuzikkal? Találtok egy szép, csendes helyet a függöny mögött, jól érzitek magatokat és dugtok?

Valami csípőset akarok mondani, mondjuk, hogy meglep, hogy ez nem az ő műfaja, hiszen az apja is szerette a hármas szexet, amikor annyi idős volt, mint Kodiak. Bár Kodiak apjának az a változata, amit én ismerek, egy nagyon jó fickó, és nem tűnik olyan típusnak, aki két lányt dugna meg egy jakuzziban. Azonban egy nagyon-nagyon régi videó kering az interneten, ami bizonyítja, hogy ez igaz.

Van még vagy ezer kép apámról, amint a nyelvét különböző nők szájába dugja. Nyilvánvalóan nem feküdt le az összes hokinyuszival, csak nyilvánosan csókolózott velük. Beleértve anyámat is. Híres szülőnek lenni igazi púp a hátamon, és sokkal informatívabb, mint az normális.

A torkom összeszorul, és bármit mondok, az csak szánalmas suttogás lesz, ha egyáltalán kijön. Ezért inkább ökölbe szorítom a kezem, hogy ne fészkelődjek, és megpróbálok nem Kodiak bántó szavaira vagy azokra az emlékekre koncentrálni, amelyeket a közelsége idéz elő.

– Mindenki mással beszélsz, de hozzám nem szólsz? – gúnyolódik.

Egyenesen előrebámulok, nem akarok ránézni a szörnyű, gyönyörű arcára. Mérlegelem a válaszomat, mielőtt megszólalok, próbálok némi acélt oltani a gerincembe, hogy ne gyenge suttogás jöjjön ki belőlem. – Miért mondanék neked bármit, amikor te csak kiforgatod őket valami csúnyává?

– Még mindig a múltban élsz? – Valódi érzelem bújik meg a haragja alatt, a hangjában olyan hullámzás, amit felismerek: aggodalom.

Hagyom, hogy a mondanivalóm keserű pirulaként üljön a nyelvemen, és végül megkérdezem: – Miért csinálod ezt?

– Hogy emlékeztesselek, semmi sem változott, Lavender – morogja.

A fiú, akit valaha szerettem, soha nem hozott volna zavarba, és nem beszélt volna ilyen lekezelően velem. A mostani tettei pedig azt bizonyítják, hogy ami két évvel ezelőtt történt, az nem hiba volt. Akkor is bántani akart, és most is bántani akar.

Behajt a kocsifelhajtóra, és megrántom a kilincset, de nem nyílik, mert a gyerekzárak még mindig be vannak kapcsolva. – Utállak – köpöm ki a szavakat.

A középkonzol fölé hajol, amíg olyan közel nem kerül, az arca tiszta és gyönyörű, és olyan, de olyan undorító a maga tökéletességében. Halványzöld szemei olyan érzelmektől égnek, amiket nem értek, és az aranypöttyök úgy ragyognak, mint a megtörő napfény. – Ezt nem hiszem el. Különben nem szálltál volna be velem ebbe a kocsiba.

Érzem nedves, mentolos leheletét az ajkaimon.

Átveti a karját az ülésem háttámláján, és az ujjbegyei végigsimítják a nyakamat. Visszarándulok, és elütöm a kezét.

Kodiak ráncolja a homlokát, és megragadja a csuklómat, felfeszítve az öklöm.

Utálom, ahogy a testem reagál az érintésre, a borzongás végigfut a gerincemen, megnyugtat, de ugyanakkor lángra lobbant.

– Mi a fasz? – Megcsavarja a kezemet, így látom, mit csinál. – Tényleg nem változtál semmit, ugye? – Van valami a hangjában, ami nem egészen illik hozzá, valami érzelem, amit nem tudok megragadni – talán mert megérint, és én ezt legalább annyira utálom, mint amennyire vágyom rá.

Négy félhold alakú sebhely húzódik a tenyeremen, és újra megalázónak érzem magam, amikor a friss vágásokból vékony vércsíkok törnek elő. Elrántom a kezemet. – Engedj ki! – Alig egy suttogás.

– Lavender. – A nevemben csalódottság bujkál.

Végre megtalálom a hangomat, és annak erejét a dühöm táplálja. – Engedj ki. Most.

– Jobban kellett volna tudnom – morogja, és megnyomja a feloldó gombot.

Kinyitom az ajtót, és kimászom, a hátizsákomat a vállamra vetve.

Kodiak leállítja a motort, kiszáll a kocsiból, és újra a nevemen szólít.

Hátranézés nélkül bemutatom neki a középső ujjam. Nem érdemel több szót.

 

HARMADIK FEJEZET

Túl messze

KODIAK

Fordította: Miss Hell

Napjainkban, 21 évesen

Lavender felszalada lépcsőn a verandára, beüti a kódot, és eltűnik a házban. Az ajtó becsapódik mögötte.

Véres foltot hagy a kilincsen.

Lenézek a kézfejemre, amelyet szintén becsíkozott a vére. Visszavisz a gyerekkorunkba, és felfordul a gyomrom.

Ahelyett, hogy normális emberként viselkedtem volna, megaláztam őt. Megint.

Ezúttal nyilvánosan.

És ezt magára is vette.

Lavenderrel soha semmi sem változik. Kivéve, hogy ez nem teljesen igaz. Ő már határozottan nem egy esetlen, nyakigláb tinédzser többé. Ez nyilvánvaló.

Megdörzsölöm az arcomat, és végigveszem a lehetőségeimet, amelyek korlátozottak. Tudtam, hogy ez lesz. Nem sokkal a középiskola előtt a családom átköltözött az ország másik végébe. Azóta több mint fél évtizedet töltöttem azzal, hogy minden lehetséges helyzetet kerüljek, amelyben véletlenül összefuthatnék Lavenderrel. Könnyebb volt, amikor nem egy utcában laktunk, és nem ugyanabba az iskolába jártunk. És jól is boldogultam, egészen a két évvel ezelőtti ünnepekig, amikor is részegen megjelent, úgy öltözve, mint az istenverte Wonder Woman.

Akkoriban ostoba módon azt hittem, hogy kezelni tudom, ha látom, miután évekig nem találkotam vele. Nyilvánvalóan tévedtem. Amikor utoljára láttam őt – a Wonder Woman fiaskó előtt – még felsős volt, én pedig a középiskola kezdetének küszöbén álltam. Tizenkét és tizenhét éves kor között sok minden változik, és ez különösen igaz volt Lavenderre.

Ez volt az egyetlen nagy baklövésem az évek során. De soha nem hevertem ki teljesen – nyilván még mindig nem, tekintve, hogy csak hazavittem őt, és szarul érezte magát, mert nem tudok uralkodni a számon.

Évekig sikerült elérnem, hogy valami fontos tennivalóm legyen a Watersékkel való találkozások alkalmával. Szorongástól sírtam, kihagytam a vacsora/család/szociális szemetet, és azt mondtam anyámnak, hogy tanulnom kell, vagy dolgozatot kell írnom. Megtaláltam a módját, hogyan töltsek időt Maverickkel anélkül, hogy kitenném magam Lavendernek. Így jobb volt – mindkettőnknek, de leginkább neki.

Anyám tudta, hogy valami másról van szó. Ő mindig tudja. És mivel mindenki azt hiszi, hogy Lavender törékeny, mint az üveg, hagyta, hogy megússzam. Egészen két évvel ezelőttig. Ennek a következménye egy lefelé tartó spirál volt, amiből csak hónapok múlva tudtam kijönni. Szerencsére már főiskolán voltam, távol az otthonomtól, így többnyire szülői megfigyelés nélkül tudtam fetrengeni a saját önutálatomban.

Lavendert azonban már nem lehet elkerülni. Most, hogy egy házban lakik a legjobb barátommal, távol a szüleitől.

Az idő múlásával önelégültté váltam, biztonságban éreztem magam az önuralmamban. De a mai nap pontosan arra emlékeztet, amivel ismét szembe kell néznem, és ez felbosszant. Nincs szükségem erre a baromságra – a gyengeségére, a körülötte lévőktől való függőségére.

Mindig ott lesz, amikor csak megfordulok, azokkal a kék szemekkel és azokkal a duzzadt ajkakkal. Egy állandó emlékeztetője annak, hogy mennyi mindent basztam el. Ez egy rémálom.

Fogadok, hogy River miatt van itt. Tudom, hogy az ikrek között van valami, de ahogy Riverrel van, az már a pszichotikus határát súrolja – jobban, mint ahogy a dolgok voltak vele és velem. És az elég zűrös volt.

Nincs energiám többet foglalkozni Lavenderrel, ezért felkapom a hokifelszerelésemet a csomagtartóból, és a kulcsokat becsúsztatom a postaládába. Aztán elsétálok a három házzal arrébb lévő házhoz, ahol Quinn Romeróval, az egyik hokis csapattársammal, és BJ Ballistickal lakok. Apáink egész életünkben barátok voltak, és így volt értelme, hogy egyesítsék erőforrásaikat, és vegyenek egy házat, ahol lakhatunk, amíg itt vagyunk.

Egy ideig mindannyian ugyanabban az NHL-csapatban játszottak, és amikor visszavonultak, úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy alapítványt – egy olyan hoki képzési programot, amely támogatja azoknak a gyerekeknek a költségeit, akik egyébként nem tudnának versenyszerűen játszani. A hoki drága és időigényes.

Amikor belépek, Liam, a Butterson ikrek egyike és Maverick idősebb unokatestvére, egy játékfotelben lazul, az egyik fülhallgatója lazán lóg, és egy fémgyűrűs készlettel babrál – azt hiszem, ez valamiféle fejtörő, vagy egy szexuális játék, ki tudja? Néhány sarokkal arrébb lakik az ikertestvérével, Lane-nel, de sok időt tölt Quinn-nel, ami megmagyarázza, miért van itt. BJ, más néven Randy Ballistic Jr. elájulva fekszik a nyugágyban, egyik kezével a farkát fogva.

Quinn a kanapén ül és videójátékozik, valami szőke lánnyal, akit még sosem láttamkorábban felbukkanni vele. Épp túl van egy szakításon, amit különösen nehezen visel, ahogyan én láttam. A lány egy aprócska rövidnadrágot és haspólót visel. Abból kiindulva, ahogy a mellbimbói mindenkit üdvözölnek, nincs rajta melltartó. A torkát lila szívásnyomokból álló szabálytalan nyaklánc díszíti. Felpillant a telefonjáról, és tátva marad a szája. – Ó Isteeneem! Kody Bowman! Annyira kibaszott dögös vagy!

Quinn megállítja a játékot, és olyan pillantást vet rá, amely a legtöbb embert eltemetné. – Nem tudnál kevésbé laza lenni?

– Jézusom. Ez csak egy megfigyelés. – Olyan arcot vág, mintha nem tudná elhinni, hogy a férfi felhúzza magát a megjegyzése miatt.

– Alig fél órája még rajtam voltál. Adj pár órát, mielőtt rámozdulsz a szobatársamra. – Félig úgy hangzik, mintha viccelődne, félig nem.

Liam hangot ad ki, mintha arra várna, hogy szarrá menjen a dolog.

– Szóval, akkor ti srácok, osztoztok? – A szőke az ujja köré csavarja a lófarka végét. Amikor mindannyian csak bámulunk rá, hozzáteszi: – És te is dögös vagy, Quinn, csak... másképp dögös.

Quinn megforgatja a szemét, és félredobja a kontrollert. – Ki kell mennem. Élvezd a barátaimat. – Átsétál a szobán, elsöpör mellettem, rossz döntésekről morogva, és kifelé iramodik.

Már előre tudom, hogy hová tart: a garázsba. Van ott egy konditerem, bokszzsákkal, amit már többször ki kellett cserélnünk, mert Quinn sokat használja. Ő egy jó srác, nagy temperamentummal, amit igyekszik nem ártalmas eszközökkel kordában tartani.

A szőke csak ül, nagy szemekkel, és megismétli: – Nem sértés volt.

– De valahogy mégis az volt – mondja Liam.

Nem maradok itt, hogy meghallgassam a hibás védekezését. Ehelyett inkább felmegyek az emeletre. A következő órám előtt újra le akarok zuhanyozni, mert edzésem volt, és nem szeretem az aréna zuhanyzóit. Technikailag semmi baj nincs a létesítményekkel, de nekem problémáim vannak a nyilvános zuhanyzókkal és mosdókkal, és azok megkérdőjelezhető tisztaságával. Igazából sok mindennel van bajom.

Kinyitom az ajtót – mindig zárva van, hacsak nem vagyoka szobámban. Lehet, hogy kedvelem a lakótársaimat, de nem feltétlenül bízom abban, hogy bárkit is hoznak ide, az nem fog szaglászni – a részleteket lásd a lenti lánynál. Ezt apám tanította nekem.

Két órám van a következő órámig, ezért zuhanyzás előtt először leülök a számítógépes asztalomhoz, és kinyitom az irattartó szekrényem alsó fiókját. Felemelem a hamis alját, és addig szelektálom a tartalmát, amíg az ujjaim egy halom régi fényképet nem zárnak körbe.

Megdermedek, amikor halk kopogás hallatszik az ajtómon.

Még arra sincs esélyem, hogy bármit is mondjak, például, hogy húzz a picsába és hagyj békén, mielőtt a kilincs elfordul, és azonnal megbánom, hogy nem zártam be. Egy szőke fej jelenik meg. Nyilvánvalóan ez a lány tudatlan. Vagy kétségbeesett. Vagy mindkettő.

Bosszús sóhajjal dobom le a fényképeket, és becsukom az irattartót. Elfordítom a kulcsot, kicsúsztatom a zárból, és az íróasztalom felső fiókjába dobom, rácsúsztatok néhány különféle tárgyat, mielőtt azt is becsukom.

Megpördülök a székemben, amikor belép, és becsukja maga mögött az ajtót. Végigpásztázza a szobát, végigméri a személyes teremet. Nem szeretem, ha ismeretlen emberek vannak a szobámban. Nem nagyon szeretem az embereket.

Elég rövid azoknak az embereknek a listája, akiket tolerálok, és akik rendszeresen tolerálnak engem.

– Hű, de tiszta a szobád. – Elengedi a kilincset, és átmegy az ágyamhoz. Leül a szélére, és végigsimít a kezével a paplanomon. – Ez egy királyi méretű?

– Mit keresel itt?

Felemeli a vállát, majd leengedi, tekintete a falamon lévő hokiposzterekről a nyers vászonra vándorol, amire sosem vettem a fáradtságot, hogy bekereteztessek, majd vissza rám. – Kíváncsi voltam.

– Mire? – Ráharapok, még akkor is, ha alapvetően értelmetlen.

– Rád.

Hallgatok, mert ez nem igazán válasz.

Keresztbe teszi a lábait. Hosszúak és tónusosak, és többnyire csupaszok, mert a rövidnadrágja nagyon keveset takar. A felsője szabadon hagyja napbarnított hasának nagy részét. Nincs semmi különösebben egyedi vagy lenyűgöző a vonásaiban. Azt hiszem, a szó általános értelmében véve vonzónak tekinthető. De a kétségbeesése nem vonzó.

Egyetlen ujját végighúzza a felsője nyakkivágásán, szándékosan felhívva a figyelmet a dekoltázsára. Lavenderéhez képest ez elég kevéssé lenyűgöző. Amiért utálom magam, hogy ezt gondolom.

Úgy képzelem, hogy szemérmesen néz rám. – Mondhatok valamit?

– Úgy tűnik, ez a terved.

A nevetése harsány és ideges, a bátorsága megingott. – Nem igazán érdekelt Quinn.

– Akkor valószínűleg nem kellett volna összejönnöd vele, ugye? – Mi van ezzel a lánnyal?

Megnyalja az ajkait. – Valójában miattad jöttem ide.

– Valóban? – Nincs kedvem szórakozni ezzel azok után, ami Lavenderrel történt.

Bólint. – Ötig nincs órám.

Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk, mire akar kilyukadni. – Épp most voltál a szobatársammal.

– De azt mondta, hogy szórakozhatok a barátaival, és én szeretnék veled szórakozni.

A kitartása nem izgat fel. Engem nem. Liamet nem érdeklik a nyuszik, szóval, ha a nő ajánlatot tett neki, biztos vagyok benne, hogy nemet mondott. BJ talán megdöngetné, még ha többünkkel is volt már, de ahhoz fel kellene ébresztenie, és ő úgy alszik, mint a hulla.

– Ugye tudod, hogy ezzel lényegében te lennél a házinyuszi?

Az ajkába harap. – Valahogy úgy gondoltam, hogy ez lesz a helyzet. És nem bánom, amíg lefekhetek veled.

Szeretném azt mondani, hogy ez a fajta viselkedés szokatlan. De nem az. És sajnos Quinn, aki mostanában nem túl igényes, szokásává tette, hogy pontosan ilyen lányokat szed fel.

– Be vagy tépve?

– Nem. – Nevet. – Olyannak tűnök?

Most rajtam a sor, hogy megvonjam a vállam. – Nem különösebben, de mindig van rá lehetőség.

– Pontosan tudom, mit csinálok.

Végigsimítok a combomon, és észreveszem, hogy Lavender vérének megszáradt csíkja még mindig foltot hagy a bőrömön. Meggondolatlan hiba volt hazavinni őt. Jobban kéne tudnom, mint azt hinni, hogy én irányítok, ha róla van szó. Csak azt akarom, hogy eltűnjön a fejemből. – Nincs nálam óvszer.

Feláll, és a zsebében kotorászik, néhány fóliacsomagot dob az ágytakarómra. – Felkészülten jöttem.