18-19. Fejezet

 

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Élj a döntéseiddel

KODIAK

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

– Szent szar, ember, nézd meg azt a segget – mondja valami elsőéves bunkó, aki túl sok sört ivott, a mellette ülő srácnak.

Tudtam, hogy ez rossz ötlet, de mégis hagytam, hogy megtörténjen. Maverick még egy utolsó bulit akart, mielőtt bezárjuk a medencét, aztán elment, és eltűnt az emeleti szobájában a hónap lányával, rám hagyva a dolgok irányítását.

Úgy volt, hogy csak néhány srácnak szól, de aztán az a néhány ember elmondta még néhány embernek, és onnantól kezdve ez hógolyóvá vált. Azt kell mondanom, hogy több mint ötven ember van itt kint. És még csak nyolc óra van. Biztos vagyok benne, hogy Mav egy óra múlva visszajön, de addig nekem kell foglalkoznom az emberekkel, és ez a legkevésbé sem a kedvenc feladatom.

Ha a házam nem lenne jelenleg felújítás alatt, köszönhetően néhány hibás vezetéknek, amely rövidre zárta a kenyérpirítót, és a konyha nem lenne teljesen kibelezve, akkor itt hagyhatnám őt ezzel a rendetlenséggel. De mivel belátható ideig itt fogok lakni, nincs sok választásom. A jó hír az, hogy egy bájos új konyhánk lesz, amikor elkészül.

Szerencsére River elment éjszakára, így nem kell azzal bajlódnom, hogy lyukakat bámuljon belém. Lavender pedig valószínűleg a szobájában bujkál, ami nagyjából minden, amit azóta csinál, hogy a tűz után beköltöztem. A szobája közvetlenül az enyém fölött van.

Az ágykerete nyikorog éjszaka, amikor nyugtalan. A varrógépének zúgása könyörtelenül dübörög a hajnali órákban, amikor nem tud aludni. Állandóan énekel a zuhany alatt. De a legrosszabbak azok az éjszakák, amikor valami förtelmes megjegyzést mormolok neki, amivel mindkettőnket emlékeztetni akarom arra, hogy milyen kibaszottul szörnyű ember vagyok. És később megkapom a megerősítést, amit kerestem, amikor hallom, hogy levegőért kapkod. Régen én voltam az, aki megmentette őt. Most én vagyok az oka, hogy szétesik. Ezek azok az éjszakák, amikor órákig varr.

Miközben a buli tombol, azzal terelem el a figyelmemet, hogy végigpörgetem az üzeneteimet. Anyám egy órája hívott, hogy ellenőrizzen. Hazudtam neki, és azt mondtam, hogy a könyvtárban tanulok, de holnap felhívom.

– Ó, a francba. – BJ leteszi a sörét, amit már egy órája szürcsölget. Mostanra már biztosan húgymelegnek kell lennie. Ránézek, de a telefonom megint jelez; ezúttal IG. Unatkozom. Bárcsak Lavender abbahagyná a bujkálást, hogy legyen mivel lefoglalnom az agyamat.

– Valaki terelje el Clarke figyelmét, hogy bemutatkozhassak. – A bunkó gólya lenyeli a maradék sörét, és a műanyagpoharat a korlátra csapja, amitől az összegyűrődik.

– Rajta vagyok – mondja egy másik gólya. – De ez azt jelenti, hogy én leszek a tartalékod.

– Talán beleegyezik a csoportos akcióba.

– Bassza meg, igen. – Ökölpacsiznak egymással.

– Komolyan megfontolnám, hogy befogjam a pofámat – mondja BJ.

A bunkó gólya ráncolja a szemöldökét. – Miért? Nézz csak rá – ez a fürdőruha azt üvölti, hogy dönts előre, és csapkodd a seggem, miközben hátulról döngetsz.

– Mert ő az unokatestvérem, és ha csak egy leheletnyit is az irányába fújsz, a következő hivatalos rendezvényemen csokornyakkendőnek használom a golyóidat.

Ez felkelti a figyelmemet. Követem a bunkó gólya tekintetét a medence felé, és majdnem belevágom az öklömet az arcába, amikor rájövök, kiről beszél. – Mi a faszom van?

Lavender a medence szélén áll, és Clarke-ra mosolyog – egy végzősre és a csapat egyik legpiszkosabb játékosára –, miközben az átad neki egy felest. Elég baj, hogy nagyon kiskorú – bár az itteniek több mint fele ebbe a kategóriába tartozik –, és hogy egy istenverte fehér bikinit visel, amelynek a teteje alig takarja a mellbimbóit. Az alja pedig egy tanga. Az egész feneke kilátszik, beleértve az eperszínű anyajegyet is, ami nagyon hasonlít egy szívre. Egyszer láttam, véletlenül, amikor még gyerekek voltunk. Akkoriban becsúszott a fenekébe a fürdőruha.

Nyilvánvaló, hogy kurvára nem felejtettem el.

Ő az egyetlen lány, aki tangában van? Nem. De tudhatná, hogy nem szabadna így kitenni magát. Ha Maverick és River látná, elborulna az agyuk. És nyilvánvalóan rám hárul a felelősség, tekintve, ahogy BJ vigyorog.

– Lavender, gyere ide! – kiáltom.

Mosolya kiszélesedik, de nem néz el Clarke-tól. Ehelyett a levegőbe emeli a kezét, és felém mutatja a középső ujját.

BJ felnevet.

– A kurva életbe! – Lecsapom a sörömet a legközelebbi felületre, és mivel az nagyrészt tele van, gejzírként viselkedik, lefröcskölve engem és mindenkit másfél méteres körzetben, beleértve néhány nyuszit is, akik a közelben állnak, és hallgatóznak – vagy a megfelelő pillanatra várnak, hogy a melleiket ahhoz dörgöljék, akivel ma este össze akarnak jönni. Ma este már három lány tette ezt velem, köztük az a csaj, aki augusztusban bejött a szobámba, és felajánlotta nekem a csatakos második helyet, azaz én is megduhatom.

Csak vöröset látok, ahogy Clarke kinyújtja a kezét, és az ujjaival Lavender lófarkának végét piszkálja, ami alig két centire van a jobb mellétől. És pont ezt bámulja. Ahogy az összes többi srác is. Vagy a seggét.

Nyilvánvaló, hogy ez a művészeti óra bosszúja. A fő különbség az alkohol és a sok tesztoszterontól túlfűtött sportoló jelenléte. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg átgondolta, mielőtt kijött ide ilyen ruhában. Mert bármennyire is mosolyog és nevet, a bőre vörösödik. Először a mellkasán lesz foltos, majd felfelé halad a vállán és a nyakán, és lassan lefelé a törzsén.

Ez nem olyasmi, amit a legtöbb ember azonnal észrevesz. De én igen. Mert ő Lavender. És bármennyire is nem akarja, hogy tudjam minden mély, sötét, fájdalmas titkát, én mégis tudom.

– Ha még egyszer hozzáérsz, akkor nem csak az elülső fogaidat fogod kiköpni – kiáltom, ahogy közeledek.

Jelenetet csinálok – olyat, amit valószínűleg meg fogok bánni, mert vissza fog jutni Mavhez és Riverhez. De ha ők itt lennének, ez nem történne meg.

Lavender végre felém néz. – Visszamehetsz a nyuszikhoz, Kodiak. Nincs szükségem testőrre vagy bébiszitterre.

Clarke nevet és rám vigyorog. – Hallottad. Jól vagyunk. – Átveti a karját a lány vállán, és magához húzza. Egészen biztos vagyok benne, hogy a lány feneke a lábához nyomódik, és a srác ujjai veszélyesen közel lógnak a melleihez.

Az irányításom elcsúszik. A frusztráció, hogy nem kaphatom meg, amit akarok, kikészít. Mindenkinek megvan a véleménye arról, hogy mi a jó nekem – hogyan kell irányítanom az összes impulzust, hogyan nem hagyhatom, hogy a rögeszmék uralkodjanak rajtam, ahogyan gyakran teszik. De ez már több, mint amit el tudok viselni. Hetek óta küzdök a szükség ellen és hetek óta seggfej vagyok, mert az alternatíva az, hogy azonnal visszazuhanok ebbe a megszállottságba és rögeszmébe – és nagyon aggódom, hogy ha ezt teszem, az felemészt. És őt is.

De ugyanabban a házban lakunk. És ő minden este felettem van. Elég közel ahhoz, hogy halljam, de túl messze ahhoz, hogy megérintsem.

Az agyam minden racionális része leáll. Tenyeremmel Clarke mellkasára csapok, mire ő hátratántorodik. Kicsúszik a lába, és egy hatalmas csobbanással a medencében landol.

Lavender a levegőbe dobja a kezét, dühe közel sem olyan kegyetlen, mint az enyém. Legalábbis még nem. – Mi az istenverte problémád, Kodiak?

– Te vagy az én kibaszott problémám. Mindig te vagy a probléma – csattanok fel.

Az arcán sértettség villan át, de visszahúzza a vállát. – Elég könnyen megoldhatnád a problémádat azzal, hogy elmész, hiszen ez az énházam, nem a tiéd.

Igaza van. Persze, hogy igaza van. Maradhattam volna millió más helyen is, amíg a házam új, nem szenes konyhát kap, de nem akartam. Itt akartam lenni, hogy úgy kínozhassam őt, ahogy ő kínzott engem éveken át anélkül, hogy észrevette volna. Kiderült, hogy egy kicsit mazochista vagyok.

Clarke fröcsögve és füstölögve húzza ki magát a medencéből. – Mi a fene bajod van, Bowman?

Ujjal mutatok rá. – Maradj ki ebből. Ez nem a te dolgod, és ő nem neked való.

Lavender szája kinyílik, de nem jönnek ki rajta szavak. Rossz érzéstől összeszorul a gyomromban. Nyilvános helyen csinálom ezt, amit ő annyira utál. Ennyi figyelem irányul rá, és ő többnyire meztelen.

Végeztem a közönséggel. Megpróbálom megfogni a kezét, de ő elhárítja. Átkarolom a derekát, és magamhoz húzom. Rúgkapál és csapkod, így nehéz kikerülni a csapkodó végtagjait. Fél térdre ereszkedem, átkarolom a lábát, és átdobom a vállamon. Magas hangon és láthatóan megdöbbenve sikít. A ház felé lépkedek, szorosan megragadva a combját, mert a legkevésbé sem akarom az arcára ejteni.

Lihegve veszi a levegőt, és a nevemet zihálja: – Kodiak!

A mellei a hátamon pattognak, ahogy felfelé kocogok a lépcsőn, elhaladva a bunkó gólya, a kétségbeesett nyuszik és BJ mellett, akinek a szemöldöke felhúzódik, mintha valami titokba lenne beavatva.

– BJ! – kiáltja Lavender, és kinyújtja a kezét, de túl messze van ahhoz, hogy elérje.

Elvigyorodik, megrázza a fejét, és megadóan felemeli a kezét. – Sajnálom, Lav, most nem tudok segíteni.

Megragadja az ajtókeret szélét, amikor átlépünk az erkélyajtón. Meg kell hagyni, tisztességesen küzd – nem úgy, mint amikor még rémült kisgyerek volt.

– Le! – mondja hangosan, nyikorogva és dühösen.

Megfordulok, de nem azért, hogy tudomásul vegyem, hanem hogy kiszabadítsam az ujjait. Amikor a második emeletre vezető út első lépcsőfokához érek, keményen a seggemre csap. Aztán még többször is megüt, úgyhogy én is ezt teszem.

Felkiált, nyilván nem számított a megtorlásomra.

– Talán kétszer is meggondolhatnád, mielőtt még egyszer megteszed – figyelmeztetem.

– Te egy seggfej vagy, Kodiak!

– Erre csak most jöttél rá? – Bizsereg a bőröm, ahogy elhaladok a második emeleti hálószobák mellett, és a padlás felé veszem az irányt, ahol Lavender hercegnőt tartjuk.

Az oldalamba mélyedő fogainak éles szúrásától majdnem kihagyok egy lépést. A combján lévő szorításom még jobban megfeszül, és elfordítom a fejemet, a fülem melletti puha, forró húsba harapva. Olyan íze van, amilyet nem kéne kívánnom.

– Aú! – sikoltja.

Elengedem a bőrét a fogaim közül, alig tudok ellenállni a késztetésnek, hogy szopogassam, és maradandó nyomot hagyjak rajta. Berúgja nekem az ajtaját, és szinte felnyögök, ahogy elmerülök mindenben, ami Lavender – poszterek a falakon, csillogó varrótűk és az illatok. Friss szövet, levendulás gyertyák, hogy megnyugtassák, és borsmentaolaj, hogy tanulásra serkentsék. A samponja illata is erősen érződik a levegőben.

Néhányszor jártam itt, bár nem kellett volna – leginkább kísérletképpen, hogy lássam, elbírok-e vele. Nem bírok. A térdeim majdnem megroggyannak, ahogy belélegzem az ismerős illatokat, amelyek itt fent sokkal erősebbek. A szobája körül mindenütt véletlenszerű műalkotások és fényképek vannak róla a családjával és a barátaival.

Semmi sincs belőlem. Egyetlen kép sincs rólam. Egyetlen emlék sem.

Én csináltam így. Ezt tettem.

Mert nem akartam megfojtani. Mert nem akartam, hogy rám hagyatkozzon, hogy rám legyen utalva. Mert mindkettőnk számára veszélyes volt rá támaszkodni. Mert tudtam, hogy a határok mindig elmosódnak, és lehetetlenné válhat, hogy el tudjam választani őt a megszállottságtól. Soha nem tudtam elengedni a tényt, hogy cserben hagytam őt, még akkor is, ha segíteni próbáltam, és a hibáim visszavonhatatlanul megváltoztatták őt, és minket is.

Átmegyek az ágyhoz, és ledobom rá. A mellei ugrálnak, a többi testrészével együtt. El fogom égetni ezt a bikinit. Meggyújtom, és nézem, ahogy lángba borul.

Térdre rogy, arca vörös és izzadtságtól gyöngyöző, szemei lángolnak. – Mi a fene bajod van? – Megdörzsöli a fenekét, és a válla fölött átnéz, valószínűleg nyomokat keres.

– Mi a baj velem? Mi a fene bajod van neked, hogy ilyen ruhában jössz le? – Kinyújtom felé a kezem, a szemem végigsimít a csupasz húsán. Amit Clarke úgy szemlélt, mint a következő ételt. Amiből a bunkó gólya megpróbált volna egy darabot szerezni.

A szemei felcsillannak, és az ajka gúnyosan görbül. – Most viccelsz velem? Három órán keresztül pucéran álltál az egész istenverte művészeti csoportom előtt, és most ezzel a szarsággal jössz nekem?

– Ez egyáltalán nem ugyanaz a kibaszott dolog! – kiáltok vissza.

– Igazad van. Nem az. Valójában rajtam van ruha, rajtad pedig nem volt semmi. És mi célból, már azon kívül, hogy ismét emlékeztetsz arra, hogy számodra jelentéktelen vagyok? – A mellkasára mutat. – Ott lent minden egyes lány pontosan ugyanúgy van felöltözve. Próbáltam beilleszkedni.

Távolról sem igaz, de ő is dühös, és én is az vagyok.

A testem úgy reagál, ahogyan most tényleg semmi keresnivalója, és ettől csak még dühösebb leszek. – Ezt akarod, Lavender? Nyuszi akarsz lenni, mint a többi sekélyes lotyó odalent? Végigjárni a csapatot, kivéve azokat, akikkel rokonságban állsz? Aztán talán majd elkezded a focicsapatot, ha végeztél.

– És mi van, ha ezt akarom? – Öklét gömbölyded csípőjére támasztja. – Ki vagy te, hogy megszabod, mit csináljak és kivel? Az biztos, hogy te élvezed a partik előnyeit. Én miért ne tehetném?

Nem tudom, milyen pletykákat hallott, vagy mit gondol, mit tud rólam, de kétlem, hogy ezek pontosak lennének. Nem vagyok szent, de nem is vagyok olyan, mint Maverick vagy BJ. Ettől függetlenül a puszta gondolattól, hogy összejön az egyik csapattársammal, nemhogy többel, azagyam rövidre zár, és önmagam legrosszabb, legundorítóbb változatává válok.

– Ez csak egy trükk, hogy felkeltsd a figyelmemet, ugye, Lavender? Megint egyedül akartál hagyni, hogy lássam, mi fog történni? Nem csináltunk már ilyet korábban? – A kezembe veszem az arcát, meleg és élő, és olyan kibaszottul gyönyörű, hogy még ránézni is fáj. De azért mégis odahajolok, a kínzás, hogy ilyen közel vagyok hozzá, de jobb, mint az alternatíva, ami az, hogy Clarke vagy valami más seggfej ráteszi a kezét. – Semmi sem változott, Lavender. Még mindig nem akarlak. – Hazugság. Minden hazugság.

A sértettség felvillan a vonásain, de gyorsan elfedi a reakciót, és telt ajkai gúnyos mosolyra húzódnak. – Biztos vagy benne? – Az ujjbegyei a mellkasomhoz érnek, és libabőr fut végig a bőrömön. Tartja a tekintetemet, miközben a keze lefelé vándorol, a kihívás a szemében nyilvánvaló. Naivan feltételezem, hogy nem elég tökös ahhoz, hogy odáig menjen, amíg meg nem teszi. Végigsimít az erekciómon, és átfog a vékony szöveten. – Mennyire lehetsz most elcseszett, Kodiak, hogy a kézimunkázásomtól teljesen felizgulsz?

Összeszorítom a fogaimat, hogy ne akarjam tovább folytatni a hazugságokat, és véget vetek ennek a kínzásnak. Ehelyett azt teszem, amire programoztam magam: seggfej vagyok. – Gyakorlatilag meztelen vagy. Csupa mell, segg és csupasz bőr vagy, mint legutóbb. Legyen egy kis istenverte önbecsülésed, Lavender. – Elengedem, és kisétálok a szobájából, becsapva magam mögött az ajtót.

Utálom magam azért, amit mondtam, és ahogyan vele bántam.

Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok, bárcsak ne én hoztam volna magunkat ebbe a helyzetbe, ahol ő azt hiszi, hogy gyűlölöm őt, pedig valójában magamat nem bírom.

 

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Bassza meg ez a baromság

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Hosszú percekig nem mozdulok, miután Kodiak elmegy, nem tudom, mit kezdjek a reakciójával és a tetteivel a szavaihoz képest. Annyira össze vagyok zavarodva.

Lehuppanok az ágyamra, és idiótának érzem magam. Vissza akartam vágni a művészeti óráért. Gondolom, ezt kapom azért, mert Lovey és Lacey tanácsát fogadom meg, miután szeszesitalt isznak. Nem számoltam a sok részeg sportolóval, akik megfogdostak. Úgy értem, tisztában voltam vele, hogy fel fogom hívni magamra a figyelmet, csak nem ennyire. De Kodiakkal és a seggfej viselkedésével foglalkozni fárasztó.

Ezt holnap biztosan meg fogom bánni. Jobban, mint amennyire már most is bánom.

____________________

 

Másnap reggelegy új jelmezdarabon dolgozom. A múlt hét végén már leadtam a jelmezemet, és felajánlottam, hogy valami újba kezdek. Egy hangos puffanástól felugrok, és majdnem megszúrom magam egy tűvel. Kihúzom a fülhallgatómat, és emelkedett férfihangok szűrődnek be az ajtómon. Visszatolom a székemet, de megtorpanok néhány lépés után. Merev vagyok attól, hogy az elmúlt órákban ugyanabban a helyzetben voltam. Néhány másodpercbe telik, mire el tudom fordítani a zárat, mivel a szemem még mindig alkalmazkodik az apró öltések bámulása miatt.

Lerohanok a lépcsőn, és megkeresem a zaj forrását. – Mi folyik itt?

River Kodiakon van, és ütéseket mér az arcára. – Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá, baszd meg!

– Részeg volt és Clarke-kal beszélt! – Kodiaknak gyors reflexei vannak, és minden ütést hárít, amitől a bátyám még dühösebb lesz.

Honnan tud River a tegnap estéről, amikor nem is volt itt?

Nincs sok időm ezen túl sokat gondolkodni, mert ahogy ezek ketten haladnak, fogak fognak hiányozni és vérfoltok lesznek a szőnyegen, ha valaki nem tesz valamit, hogy megállítsa őket. És úgy tűnik, hogy ez a valaki én leszek.

Belekapaszkodom River karjába, de ő lefelé lendül, és a padlóra ránt Kodiak mellé. Amikor nyakon könyököl, gyorsan megállapítom, hogy hibát követtem el, amikor a harcuk közepébe keveredtem.

Aztán hirtelen vége a harcnak, mert a földön fetrengve, a torkomat fogva, levegő után kapkodva fetrengek. Egy haldokló hal jut eszembe magamról, de ember, ez nagyon fájt.

– Ó, Istenem! Jól vagy? – River felém nyúl, de én belerúgok, mert kurvára nem, köszönöm.

A harc folytatódik.

– Nézd, mit csináltál! – kiabál River Kodiakra.

– Megtámadtál! És te vagy az, aki a földre rántotta! – Kodiak visszakiabál.

– Állj! – zihálok.

Mindketten azt a furcsa férfias dolgot csinálják, amikor nem tudják, mit tegyenek, hogy segítsenek, ezért oda-vissza lökdösik egymást, és megpróbálnak a másik elé kerülni, azt hiszem.

Megfordulok és talpra állok, védekezően szorongatva a torkomat. Legalább most már tudom, mi lesz a védekező manőverem, ha esetleg valaki megtámadna. – Mi bajotok van? – reszketek.

River az arcomba nyomja a telefonját.

Elkapom, hogy megnézhessem, mi az a rohadt probléma. – Ez meg honnan van?

Ez egy kép rólam, Kodiak vállán átvetve. Én csapkodok, ő pedig úgy néz ki, mint aki a gyilkosság határán áll.

– Valaki elküldte tegnap este – morogja River, és ismét Kodiak felé pördül. – Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá!

– Gondolod, hogy jobb lett volna, ha Clarke ráteszi a kezét? Az a fickó egy kolosszális barom! – kiabál vissza Kodiak.

Annyira belefáradtam ebbe. – Komolyan mondod ezt? – kiabálom. Csak így hallatszódom a civakodásuktól.

Mindketten megfordulnak.

– Először is, nem vagyok idióta. Tudom, hogy Clarke egy idióta, és soha, de soha nem lennék olyan hülye, hogy egy szobában maradjak vele egyedül. Másodszor, halljátok magatokat? Nem vagyok gyerek. Felnőtt vagyok. Ha idióta mennyiségű alkoholt akarok inni, tangabikinit hordani, és flörtölni egy faszfejjel, az az én istenverte előjogom. – Bár, ha hangosan kimondom, minden egyes hibáját látom ennek a szörnyű tervnek. – Én is elkövethetem a saját rohadt hibáimat, ahogy ti is. Nevetséges ez a kettős mérce! Mavericknek minden hónapban új „barátnője” van, és a nyuszik állandóan rajtatok lógnak. De én beszélek egy rohadt fickóval, Kodiak pedig egy rohadt ősemberré válik, és most ti ketten mit csináltok? Megveritek egymást emiatt? – A levegőbe dobom a kezem. – Tudjátok, mit? Nekem ebből elegem van. Nem határozhat meg és nem is fog meghatározni valami, ami hatéves koromban történt. Nincs szükségem testőrökre.

Mindketten dühösek és mérgesek, és most már én is az vagyok. Ellököm magam mellettük, és visszamegyek az emeletre.

– Megpróbáltalak megakadályozni abban, hogy olyat tegyél, amit megbánnál! – kiált utánam Kodiak.

Megpördülök. – Nem, nem tetted. Egy pöcs voltál, és én végeztem veled. Neked pedig – mutatok ujjal Riverre – le kéne higgadnod, és visszavenned ebből a „Virágok a padláson”[1] attitűdből. Megértem, hogy meg akarsz védeni, vagy bármit is gondolsz, de nem Kodiak az egyetlen gonosztevő odakint. Csak történetesen ő az, akit célba veszel. – Visszatrappolok a szobámba, és becsapom az ajtót.

Éppen tíz óra múlt. Elkezdem pakolni a dolgokat a hátizsákomba. El kell tűnnöm innen, mielőtt komolyan elvesztem a fejem. Úgy volt, hogy találkozom Lovey-val és Lacey-vel ebédre, és elmondom nekik, hogy ment az idióta tervem.

Őszintén szólva, el kellett volna mennem hozzájuk tegnap este, és elkerülni ezt az egészet. Betuszkolom a táskámba a közgazdasági tankönyvemet. Váltóruhát is felkapok, mert nagy az esélye, hogy a ma estét Lacey-éknél töltöm. Ez a sok tesztoszteron megőrjít.

Az ajtó halkan kattan. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, az ikertestvérem az.

– Nincs szükségem kioktatásra vagy testőrre.

– Jól vagy? – A hangja lágy, mély.

– Jól vagyok.

– Itt kellett volna lennem tegnap este.

– Az, hogy itt vagy, nem változtatott volna semmin. Tettem valamit anélkül, hogy átgondoltam volna, és az a kép mutatja, hogy Kodiak meg az eredményt reagálta túl. Ha nem ő lett volna, akkor te vagy Mav. – fordulok szembe vele.

Szokás szerint ráncolja a homlokát. Még mindig dühösnek tűnik, de valami másnak is... Zavartnak? Szomorúnak?

– Nem értem, hogy egyáltalán miért csinálsz ilyesmit. Utálod a figyelmet, és ez tényleg nem vall rád. És mióta van neked tangabikinid?

A legegyszerűbb kérdésre válaszolok. – Mióta Gigi elvitt napozni, amikor tavaly Cancunba mentünk. – Azt mondta, így jobban elkerülhetjük a barnulási csíkokat. A végén komolyan leégett a seggem. Világos bőröm van, és úgy tűnik, ha egy fenék sosem látta a napfényt, sokkal érzékenyebb a leégésre, még naptejjel is.

– De ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért viseled nyilvánosan.

– Mert elegem van a szarságokból.

– Úgy érted, Kodyból?

– Úgy értem, az egészből. A kettős mércéből, abból, hogy soha nem tudok randizni anélkül, hogy ne támadnátok rá, akárki is az, mint valami kiéhezett, dühös pitbullok. Szükségem van egy kis szünetre.

– Nemet kellett volna mondanom arra, hogy ide költözzön.

– Nem csak róla van szó.

– De ő is a része.

– Ő itt lesz, bármi történjék is, River. Ő Mav legjobb barátja. Együtt hokiznak, és az utca végén lakik.

– Régebben sosem volt ilyen veled.

Megdörzsölöm a halántékomat. – Sok év telt el azóta, hogy ez olyan volt, mint akármi más.

Lehajtja a fejét, és a lábamra bök a sajátjával. Mint minden más testrészem – a melleimtől eltekintve –, a lábam is kicsi. Az övéi nevetségesen óriásiak. – Kérdezhetek valamit?

 – Persze, de fenntartom a jogot, hogy ne válaszoljak, ha nincs kedvem hozzá.

Egyszer bólint. – Elbasztam? Én vagyok az oka, hogy így alakult?

– Nem, River. Én vagyok az oka, hogy ez így van.

Alsó ajkát a fogai közé húzza, és inkább tűnik gyereknek, mint fiúnak. – Amikor gyerekek voltunk, utáltam őt.

Nevetek. – Nem hiszem, hogy sok minden változott.

Megvonja a vállát. – Nem tetszett, hogy úgy tűnt, mindig ott van, amikor te szétesel. – Néhány pillanatig hallgat, de én várok, mert tudom, hogy még nem fejezte be. – És most, nem is tudom. Úgy érzem, én talán rontottam a dolgokon.

– Miért gondolod ezt, amikor semmi közöd hozzá?

Tekintete továbbra is a lábainkon összpontosul. – Valahogy mégis.

– Meg tudnád ezt magyarázni, kérlek?

Kifújja a levegőt. – Hallottam, ahogy anya és apa beszélgetett, miután az a dolog történt felsőben. Amikor Kody bajba került, mert hazudott az apjának, és kihagyta a hokiedzést?

Vicces, hogy mindannyian másképp éltük meg ezt az eseményt. – Miattam. Miattam került bajba.

– Olyan nehéz időszakon mentél keresztül, és tudtam, hogy sokat beszélsz Kodyval, mert ő úgy ért meg téged, ahogy én nem tudtam. – Szünetet tart, a homlokán mélyülő barázda. – Ezt is utáltam, hogy nem értettem és nem tudtam segíteni.

– Tudom, de nem véletlenül nem akarta senki, hogy Kodiakra támaszkodva vészeljem át a pánikot. Még ő is megértette. – És igazuk is volt.

– Erről hallottam anyát és apát beszélni, mert olyan szomorú voltál, és nem tudták, mit tegyenek. De anya mondott néhány dolgot, és én kiforgattam őket, mert azt akartam hinni, hogy Kody volt az, aki miatt rosszabbul vagy. Azt akartam, hogy abbamaradjon, és azt gondoltam, talán jobban számíthatsz majd rám, mint rá.

És itt is van. A bűntudat, amit úgy cipel magával, mint egy horgonyt. Most azért, mert azt hiszi, ő az oka, hogy Kodiak és én ilyen zűrösek vagyunk. – Először is, ha Kodiak helyett rád támaszkodtam volna, az nem tett volna semmit sem jobbá. A probléma az volt, hogy rajtam kívül másra támaszkodtam. És még mindig nem értem, hogy ez hogyan teszi a te hibáddá a történteket.

– Szóval, én csináltam ezt a dolgot az SMS-ekkel.

– Mit csináltál? – Ettől az egész beszélgetéstől megfájdul a fejem.

– Letiltottam az elérhetőségét a telefonodon, hogy ne kapd meg őket.

– Te mit? Mikor csináltad ezt? Miért? – Hirtelen összeszorul a torkom.

– Rögtön azután, hogy Kodiak családja hatodik osztály végén Phillybe költözött. Tudtam, hogy csak még nehezebb lenne neked, ha folyton sms-ezne, amikor olyan messze van, ezért amikor a költözésük után üzent, én előbb láttam, mint te, és visszaüzentem.

– Mint én?

Bólint. – Eleinte tudom, hogy nehéz volt neked, de jobb volt nélküle. Minden alkalommal, amikor üzent, sírtál, ésmegint kiakadtál, ezért mondtam neki, hogy túl nehéz vele barátkozni, és abba kell hagynia az üzengetést. Tudtam, hogy rosszul tettem, de olyan nehéz volt látni, ahogy küszködtél. Csak azt akartam, hogy vége legyen. És tudom, hogy egy ideig rosszabb lett, de aztán jobban lettél, és azt hittem, helyesen cselekedtem.

Felemelem a kezem, rosszul érzem magam. – Nem volt jogod beleavatkozni.

– Tudom, Lav. Sajnálom. – Mindkét kezével végigsimít a haján.

– Most még nincs megbocsátás. – Átvetem a vállamon a hátizsákomat, és ellököm magam mellette.

– Hová mész?

– Távol tőled és a többi hülyeségtől, ami ebben a házban történik. – Nem is tudom, hogyan dolgozzam fel, ami történik, vagy hogy egyáltalán jelent-e valamit. Ez nem változtat azon a tényen, hogy Kodiak szörnyen viselkedett velem. De talán megmagyarázza. Nem tudom.

Kodiak a nevemen szólít, amikor elhaladok a szobája mellett, de nem veszek róla tudomást, és továbbmegyek.

A nappali most az egyszer üres. Se Maverick, se véletlenszerű srácok, még a fotelben terpeszkedő BJ sem. Begyömöszölöm a lábam a cipőmbe, és kilépek az ajtón, elvágva a lépcsőn lefelé dübörgő lábak hangját, ahogy becsapom az ajtót. Megnyomom a centrálzár távirányító gombját, és hálát adok a karma isteneinek, hogy nem felejtettem el kinyitni, mielőtt a kocsihoz érek. Kirántom az ajtót, a táskámat az anyósülésre dobom, és gyakorlatilag belevetem magam, behúzom magam mögött az ajtót, és rácsapom az ujjam a zár gombjára.

A kulcsot a gyújtásba dugom, és bekapcsolom a biztonsági övemet, amikor kinyílik bejárati ajtó. Eszembe jut, hogy el is kell fordítanom a kulcsot, hogy eltűnjek innen, és amikor megteszem, a kocsiból egy újabb átkozott hangoskönyv hangja hallatszik. Szerencsére ezúttal nem egy szexjelenet közepén.

Kodiak egy szál melegítőben áll a verandán. Látom rajta, hogy kiabál valamit, mert ostobán gyönyörű szája folyton kinyílik és becsukódik. Két kézzel a hajába kapaszkodik, és megpördül, amikor River csatlakozik hozzá. Megpillantom az oldalán lévő, fognyom alakú zúzódást. Biztos a szart is kiharaptam belőle tegnap este.

Hátramenetbe kapcsolok, és azt kívánom, bárcsak ügyesebb lettem volna a tolatásban, hogy a menekülésem simább legyen. Kihúzok az utcára, és elhajtva feléjük mutatom a középső ujjam.

Fél tizenkettő előtt nem kellene találkoznom Lovey-val és Lacey-vel, ezért meggondolatlanul úgy döntök, hogy megállok a lakhatási irodánál. Legalább tíz lány volt már a lakhatási várólistán, de az emberek állandóan kimaradnak. Amikor legutóbb bementem egy frissítésért, még mindig négy lány volt előttem. Úgy tűnik, elég szar a szerencsém, de azért nem árt ellenőrizni.

Amikor megérkezem, egy középkorú nő ül az íróasztal mögött, akit nem igazán nyűgöz le az, ami a számítógép képernyőjén látható. Elkapom a szemüvegén tükröződő képet, és rájövök, hogy a Facebookon van. Egy percig dühösen gépel, és agresszíven nyomkodja az enter gombot, mielőtt rám figyel. Arra koncentrálok, hogy nyugodt maradjak, és megszámolom az összes sárga dolgot az asztalán.

Mosolyt erőltet magára. – Miben segíthetek?

– Üdv. Rajta vagyok a kollégiumi várólistán. Tudom, hogy azt mondták, hogy felhívnak, amikor lesz valami szabad hely, de erre jártam, és gondoltam, beugrom, hogy megnézzem, hol tartok.

Egy csipetnyi bosszúságtól megrándul az arca, és forró érzés kúszik végig a gerincemen. Utálom az idegesítő embereket.

– Hadd nézzem meg gyorsan. Szükségem lesz a nevére és a diákigazolványára.

– Nagyon köszönöm. Lavender Waters.

Rám pillant. – Lavender? Szép név.

– Ironikus módon a szüleim nem is hippik.

Elmosolyodik, és ezúttal barátságosabban. Köszönöm, anya, a furcsa nevet. Megadom neki a diákigazolványom számát, ő pedig egy percig a billentyűzetét tapogatja.

A szemöldöke felszalad. – Ó! Úgy tűnik, maga a következő a listán. Nos, ez jó hír. – Újabb kopogtatás következik. – És úgy tűnik, megüresedett egy hely a koedukált kollégiumban.

– Ez nagyszerű! Mikor tudok beköltözni? – Köszönöm szépen, karma, hogy ma nem voltál seggfej.

Még néhány gombot kattint. – Úgy tűnik, azonnal elérhető. Még egyszer egyeztetnem kell a szállás csapatával, de potenciálisan már ma délután beköltözhet.

– Komolyan?

– Úgy néz ki. Ha akarja, most felhívhatom, és kideríthetem.

– Az nagyszerű lenne. Köszönöm. – Leülök, és várok, amíg ő telefonál. El sem hiszem a szerencsémet. Persze, River lehet, hogy ki fog akadni, hogy elköltözöm, de a sok szarság után, ami mostanában történt, szükségem van egy kis távolságra és némi függetlenségre. Nem fogok így a múltam árnyékában élni, és nem hagyom, hogy a családom többi tagja továbbra is befolyásolja a döntéseimet, mert a bűntudatuk mindannyiunkat nyomaszt.

Kiderül, hogy ma délután már be is költözhetek. Kitöltöm az összes szükséges papírt, majd utólag rájövök, hogy fel kell hívnom a szüleimet, hogy elmondjam nekik, mit csinálok. Jogilag felnőtt vagyok, és meghozhatom a saját döntéseimet, de nem mondtam el nekik, hogy felírtam magam a várólistára, mert azt hittem, sosem hívnak fel. Ráadásul vagy a megtakarításaimból kell majd fizetnem, vagy meglátjuk, hogy a szüleim hajlandóak-e állni a számlát.

Izgatottságom lankad, amikor visszatérek a kocsimhoz, és felkészülök a rettegett hívásra. A videochat valószínűleg a legokosabb megoldás, még akkor is, ha ettől úgy érzem, hogy legszívesebben elhánynám magam. Veszek néhány mély, tisztító lélegzetet, előhúzom anyám számát – ő az értelmesebb a kettő közül –, és megnyomom a hívás gombot. A második csörgésre felveszi, az arca megjelenik a kis képernyőn.

A haja rendetlen lófarokba van felfogva, és szemüveget visel. A háttér alapján az irodájában/varrószobájában van. – Hogy van a kedvenc lányom?

Mosolygok. Mivel én vagyok az egyetlen lány, én kapom a kedvenc lány címet. – Jól vagyok. És te, hogy vagy?

– Szintén jól. Csak egy projekten dolgozom. – arcot vág. – A kocsidban vagy? Minden rendben van?

– Uh, igen és igen. Minden rendben van. Valahogy úgy. Valamit el kell mondanom neked.

Egyenesebben ül fel, és valami a padlóra csattan. Anyám és én ugyanolyan ügyetlenek vagyunk. – Történt valami?

– Semmi baj – nyugtatom meg.

A szemöldöke felszalad. – Akkor miért nézel úgy, mintha le akarnád rágni az ajkad?

Kiszabadítom az ajkamat a fogaim közül. – Jobb pókerarcra van szükségem.

Anyám nevet. – Sajnálom, édesem, az összes legjobb és legrosszabb tulajdonságomat megkaptad. – Az arckifejezése megenyhül, és elkomolyodik. – Beszélhetsz velem. Ezt ugye tudod? Bármiről is legyen szó, én mindig melletted leszek.

Bólintok, és felpillantok a tetőre. Valami folt van a fejem felett. Nem akarom tudni, mi az, vagy hogy került oda. – Szóval, tudod, hogy úgy döntöttünk, hogy Mavvel és Riverrel fogok lakni, hogy idén beilleszkedhessek, ahelyett, hogy beköltöznék a kollégiumba?

– Hadd találjam ki, a testvéreiddel élni egy rémálom?

Pislogok néhányat, megdöbbenve a reakciójától. Bár talán nem kellene. Az anyámról beszélünk. Ő és én mindig is egységes frontot alkottunk a végtelen tesztoszteron és a büdös sportfelszerelések ellen. Vagy Robbie szörnyű tudományos kísérletei ellen. – Hát, ezt nem igazán nevezném szórakozásnak.

 – Mert túlságosan védelmező, lusta alakok, akik túl sokat szeretnek bulizni, és a ház mindig tele van félig részeg sportolókkal? – tippel.

– Uhhh... ... igen a fentiek mindegyike?

– Erre gondoltam. A bátyáid egyébként idióták. Csak magunk között szólva, követem őket a közösségi médiában egy hamis fiók alatt, és az összes barátjukat, szóval nagyjábólmindentlátok, amit csinálnak.

– Ó, Istenem. – Egy tenyeremmel a számra csapok. – Hogyhogy nem vették észre?

– Mert ez egy átverős fiók. Dögös bikinis lányokról készült stockfotókat használok. – Megforgatja a szemét.

– Te egy zseni vagy.

– Csak trükkös és  okos. – Oldalra billenti a fejét. – Szóval ez nem az az álomforgatókönyv volt, amit mindannyian elképzeltünk?

– Nem igazán, nem. Valójában felírtam magam a kollégiumi várólistára.

– Megértem, hogy nyitva tartod a lehetőségeidet.

– És kaptam ma egy értesítést, hogy van egy szabad szoba.

Anyám lassan bólint, mintha ez nem is lenne meglepetés. – Kody véletlenül sem játszik szerepet abban, hogy ki akarsz költözni onnan, ugye? És mielőtt még egy magasröptű nemet mondanál, már láttam azt a tegnap esti képet rólatok.

– Ó, a francba.

Hümmög, és megdörzsöli az alsó ajkát. Mindig ezt csinálja, amikor velem beszélget, valószínűleg a sebhely miatt, ami az enyémen van. – Nem tűnt valami barátságos, „hadd vigyelek be a házba, hogy összebújhassunk egymással” helyzetnek. – A hangja szándékosan könnyed, de az aggodalma átüt.

Sóhajtok. – Felbosszantottam.

– Összeraktam. Mi történt? És az egy tanga bikini volt?

Érzem a tüzet az arcomon. Anyukám közel sem viszi olyan túlzásba a beszéléseket, mint Gigi, de semmi gondja nincs azzal, hogy néha kényelmetlen témákat feszegessen.

– Gigi vette nekem Cancun előtt a barnulás érdekében.

– Természetesen. Beszélnem kell vele. – Anyám forgatja a szemét. – Szóval, gondolom, a csupasz segges bemutatóval fel akartad kelteni valakinek a figyelmét.

– Anya!

– Hát, nem vagy egy nagy exhibicionista, úgyhogy feltételezem, hogy azért csináltad, hogy valamit mondj vele.

Kifújom a levegőt, és elmagyarázom, mi történt – nem az egészet, de azt a részt, hogy Kodiak meglátta a naptáramat, majd varázslatos módon megjelent a művészeti órámon, hogy meztelen modellként pózoljon.

– Meztelenül, mint...

– Mint a szabad lengés.

– Tényleg? Kody hányni szokott a meccsek előtt, és meztelenre vetkőzött a csoportod előtt?

– Honnan tudod, hogy hányni szokott a meccsek előtt?

– Rook és az apád beszélgetnek, és az apád mindent elmond, mielőtt elalszik.

– Ó, nos, igen. Teljesen meztelen volt. Majdnem három teljes órán keresztül.

– Huh. – Anyám megkocogtatja az ajkait. – Érdekes módja annak, hogy közöld a valaki iránti végtelen szerelmedet.

Most rajtam a sor, hogy megforgassam a szemem. – Csak egy pöcs volt.

Anyám rám néz, és lehajtja a fejét, úgy kuncog, mint egy kamaszfiú, ami nagyjából a humorérzékének a szintje.

– Komolyan, anya.

– Ó, ugyan már! Ez elég vicces.

– Hát, lehet, ha nem lenne állandóan egy komplett seggfej velem.

Úgy tűnik, ez kijózanítja őt. – Ennyire rossz?

Megvonom a vállam. – Tudom, hogy gyerekkorunkban összekuszálódtak a dolgok, de már évek teltek el. Nem értem, miért kell folyton emlékeztetnie, hogy elrontottam az életét.

– Nem te rontottad el az életét, Lavender.

– Hát, nagyon azt akarja, hogy így érezzem magam. És ne merészeld elmondani Lainey-nek, hogy ezt mondtam. Az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy Lainey azt mondja Kodiaknak, hogy legyen kedves hozzám. Akkor én leszek a nyafogós baba, aki anyucihoz rohan, ha nem bírja elviselni – csattanok fel.

– Attól, hogy beszélsz az anyáddal, még nem leszel nyafogós gyerek.

Tetszik, ahogyan sértődötten hangzik.

Rámutatok a kétdimenziós arcára a képernyőn. – Ne mondd el neki.

Fintorog. Nagyon, nagyon utálja a mutogatást, amit gyerekkoromban sokat csináltam. – Nem fogom, de bárcsak mondtál volna valamit, mielőtt beleegyeztünk, hogy beköltözzön a házba, még ha csak ideiglenesen is. Lainey és én azt hittük, hogy szívességet teszünk nektek, és nem hiszem, hogy Kodiak azt hiszi, hogy elrontottad az életét.

– Nos, ebben egyetérthetünk, hogy nem értünk egyet. Nem vagy itt, hogy megtapasztald a melegséget, amit körülöttem áraszt.

– Kody sosem sugárzott melegséget, drágám, kivéve veled és Lainey-vel. Ő egy ízig-vérig anyuci kicsi fia. Kody agya nem úgy működik, mint mindenki másé.

– Tisztában vagyok vele.

– Azzal is tisztában vagy, hogy van egy végtelen szimbólumos tetoválása?

– Biztos vagyok benne, hogy láttam volna egy tetoválást, amikor meztelenül pózolt az órámon.

– Nem valószínű, mivel a bal kezén van a gyűrűs és a középső ujja közötti bőrön. – Az arckifejezése nevetségesen önelégült.

– Honnan tudod ezeket a dolgokat?

– Lainey és én beszélgetünk. Két évvel ezelőtt csináltatta. – Sóhajt, mielőtt folytatja. – Nézd, drágám, sok mindent elszúrtunk, amikor ti ketten gyerekek voltatok – beleértve azt is, ahogyan kezeltük a helyzetet, amikor a dolgok kezdtek kicsúszni a kezünkből. Lainey ugyanolyan rosszul érzi magát emiatt, mint én. A saját félelmeinket vetítettük ki a vele való kapcsolatodra, mert aggódtunk a jövő miatt. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is figyelembe vette volna, hogy ez milyen súlyos hatással lesz mindkettőtökre, vagy hogy Kody milyen végletekig menne el, hogy ne bántson téged.

– Hogy ne bántson? – A szemöldököm felszalad. – Kivételesen első osztályú seggfejként viselkedik. Mellette River rosszkedvűsége olyan, mintha napsütés és szivárvány lenne.

Anyám vág egy grimaszt. Nagyon úgy néz ki, mintha székrekedése lenne, ami azt jelenti, hogy megpróbálja visszatartani a megjegyzéseit.

– Csak nyögd ki, anya.

Sóhajt és megdörzsöli a halántékát. – Azt hiszem, eleget avatkoztam bele.

– Ó, ugyan már! Nem csinálhatod ezt az egész halánték-dörzsölős-sóhajtós dolgot, aztán meg úgy döntesz, hogy nem akarod elmondani a véleményedet! – Legszívesebben a levegőbe emelném a kezem, de a kezemben tartom a telefonomat. A műszerfali tartóban rögzítem, hogy szabadon hadonászhassak.

 – Szülőként elkövettünk néhány nagy hibát. Meg akartunk védeni téged minden olyan dologtól, ami árthatott volna neked, és néha a végletekig elmentünk, mert a múltban cserbenhagytunk téged. Sok mindent leküzdöttél, kicsim, és apukád meg én nagyon büszkék vagyunk rád. Ami pedig Kodyt illeti, szerintem egyáltalán nem gyűlöl téged.

– Tisztelettel nem értek egyet.

– Emlékszel arra a ceruzatartóra, amit tízéves korodban készítettél neki a születésnapjára?

Zavartan elfordítom a tekintetem. Hogy felejthettem el? Annyira izgatott voltam. Mindenféle jégkorong- és természettudományos témájú iskolai kellékkel töltöttem meg, mert ez volt Kodiak két kedvenc dolga. – Mi köze ennek bármihez is?

– Még mindig nála van.

Nem mondok semmit, tudatában vagyok annak, hogy a szünet a drámai hatás kedvéért van.

– Mindig nála van. Legutóbb, amikor hazajött meglátogatni a szüleit, majdnem kihagyott egy edzést, mert szívrohamot kapott amiatt, hogy nem találta, és nem akart elmenni nélküle.

A leghalványabb ötletem sincs, hogyan dolgozzam fel mindezt. Ez annyira ellentmond annak, amilyen velem volt az első pillanattól kezdve, hogy idén megláttam. – Szóval, mit akarsz ezzel mondani? Ne költözzek be a kollégiumba? Szembe kéne szállnom vele?

– Ha be akarsz költözni a kollégiumba, szerintem pontosan ezt kell tenned. Kodynak magának kell rájönnie, és az, hogy a kiköltözéssel megmutatod a függetlenségedet, talán pont az a seggberúgás lesz, amire szüksége van.

– Szóval nem bánod, hogy ezt csinálom? – Nagyobb veszekedésre számítottam.

– Talán.

– Mit gondolsz, mit fog mondani apa? – Már a reakciójának gondolata is nyugtalanná tesz.

– Nem hiszem, hogy átgondolta, amikor azt erőltette, hogy költözz a testvéreidhez.

– Hogy érted ezt?

– Az összes buli meg ilyenek. Feltételezte, hogy River és Maverick jelenléte kellemes, biztonságos buborékot teremt neked, de nem vette figyelembe, hogy bár ezek a fiúk védelmezőek, de tombolnak a hormonjaik is.

– Amúgy sem akarok a sportoló barátaikkal randizni – motyogom.

Anyukám olyan hangot ad ki, ami nem szó. – Nem harcoltam Riverrel vagy apáddal, hogy a fiúkkal élj, mert úgy gondoltam, hogy ez egy jó, biztonságos átmenet lesz. Azt is gondoltam, hogy így neked és Kodynak talán lesz esélyetek újra összejönni, de ez nyilvánvalóan nem ment olyan zökkenőmentesen, mint reméltem. Majd én foglalkozom apáddal.

– Biztos vagy benne? – Nem igazán áll szándékomban foglalkozni vele, de úgy gondoltam, legalább fel kell dobnom.

– Ó, igen. Nincs értelme, hogy te menedzseld apád drámáját, ha már így is van elég dolgod ott.

Ő tényleg az első számú szurkolóm és támogatóm. – Köszönöm, anya.

– Érted bármit, drágám.

Megmondom neki, hogy szeretem, és a hívás végén megígérem neki, hogy tájékoztatom, hogy megy a költözés.

 

---

[1]A Christopher Young által komponált melankolikus, de nagyon szép dallam a gyerekek elveszett ártatlanságát és szenvedését mutatja be, akik a nagymamájuk padlásán vannak bezárva, miközben anyjuk hazugságokkal eteti őket.