26.-27.-28. Fejezet

 

HUSZONHATODIK FEJEZET

Engedj vissza

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Ironikus módon egyik testvérem sincs otthon ma reggel, így Kodiak és én végül együtt megyünk be az én kocsimmal. Ez a legjobb esetben is furcsa. Nem tesz semmilyen gúnyos, ostoba megjegyzést. Valójában egyáltalán nem mond sokat, de abból, ahogy a kezét a térdére teszi, látom, hogy komolyan aggódik.

– Mondd –, mondom neki.

– Mi?

– Mi bánt? – A lábára mutatok.

– Nem tudom. Minden, azt hiszem.

– Akarsz egy kicsit konkrétabb lenni?

– Nem tudom, hogyan legyek veled. Meg akarlak érinteni, de szerintem még nem szabad. – Fel-alá járatja a kezét a combján.

– Igazad van.

Bólint, és kifújja a levegőt. – Újra ki kell érdemelnem a bizalmadat.

– Igen – értek egyet. – És már nem is igazán ismerjük egymást, Kodiak. Mi van, ha nem tetszik neked ez a verzióm?

– Én már most szeretem ezt a változatodat. Tetszik, hogy nem tűröd a szarságot. Tetszik, hogy erős és független vagy, és hogy tudod, mit akarsz. Tetszik, hogy annak ellenére, hogy tudod, mi a legjobb neked, mégis figyelembe vetted, mi a legjobb River számára, amikor eldöntötted, hogy idén velük fogsz lakni abban a házban, és hogy elhalasztottad a szakod kijelölését, hogy előbb meg tudd oldani a dolgokat. Tetszik, hogy nem fogsz csak úgy megbocsátani és elengedni az egészet. És bár fogalmam sincs, hogy valaha is képes leszel-e igazán megbocsátani nekem, de hosszú évek óta most vagyok a legbékésebb.

Az, hogy odafigyelt, reményt ad nekem, hogy talán jobb változatai lehetünk önmagunknak. Valami új és újradefiniált. Behajtok a parkolóba, és keresek egy helyet a hátsó rész közelében, leparkolok és leállítom a motort. – Miért van ez így velünk?

– Nem tudom, de a harc ellened kínszenvedés volt. – Tenyérrel lefelé a középkonzolra teszi a kezét, és szétterpeszti az ujjait. Meglátom a bal kezén a gyűrűs és középső ujja közötti bőrre tetovált kis végtelen jelet.

Végigkövetem a jelet a kézfején. – Mikor szerezted?

– Két évvel ezelőtt a karácsonyi szünetben. – Újra megfordítja a kezét, arckifejezése reménykedő.

– Miért? – Az ujjaim az övéi közé csúsztatom, ő pedig az enyémek köré fonja őket, és gyengéden megszorítja.

– Szükségem volt egy emlékeztetőre, hogy ne kövessem el újra ugyanazt a hibát.

– Hibát?

– Azt hittem, hogy el tudom viselni a közelségedet anélkül, hogy elbasznám a dolgokat. – Bámulja összekulcsolt kezünket. – Nem hiszem, hogy valaha is túltettem magam azon a karneváli éjszakán. Tudtam, hogy meg kellett volna várnunk téged és Rivert, de nem tettük, és aztán eltűntél. Az volt életem leghosszabb órája, Lavender, és utána... egyikünk sem volt már a régi. Te sem voltál ugyanaz. De, amikor rájöttem, hogy tudok segíteni a szorongásodon, úgy éreztem, hogy visszakaptalak, hogy újra összekapcsolódtunk, és ezt nem akartam elveszíteni. Ezért mindent megtettem, hogy a közelemben tartsalak, és ezzel mindkettőnket elszúrtam. Miután elköltöztünk azt hittem, könnyebb lesz, de nem lett. Aztán már nem válaszoltál az üzeneteimre, és azt hittem, rájöttél, mennyire rossz vagyok neked.

– Kivéve, hogy River blokkolta az üzeneteidet. – Beszélni erről Riverrel nem lesz szép dolog.

Egy percig csendben ülünk, tekintetünk egymásra szegeződik, és magunkba szívjuk ezt az új helyzetet, amíg a telefonja meg nem szólal. Ránéz a műszerfalon lévő órára. – A francba. Negyedóra múlva órám lesz.

Elengedjük egymás kezét. Már az ártalmatlan érintés után is kibillentem az egyensúlyomból, mert most, hogy a falak leomlanak, sokkal többre van lehetőség. Ráadásul a szar, amit a hálószobámban csináltam, úgy ül közöttünk, mint egy friss spermafröccs.

Így hát nem lepődöm meg, amikor Kodiak mellém lép, amikor átmegyünk a kampuszon, és azt mormolja: – Ööö, a tegnap estéről...

– Tényleg mostakarsz erről beszélni? – Mindenhol emberek vannak. A lányok nyíltan bámulnak, mintha nem is léteznék. Közel van hozzám, de nem egészen érint meg.

Oldalról néz rám. – Kíváncsi voltam, hogy ez csak egyszeri alkalom volt-e, vagy esetleg megismétlődik?

– Ezzel azt mondod, hogy szeretnéd, ha újra megtörténne? – Hogy lehetséges egyáltalán reggel kilenckor egy ilyen beszélgetést folytatni?

– Nem ellenezném, tudod, amíg ki nem érdemlem a tényleges jogot, hogy én legyek az, aki ezt megteszi neked. – Megállunk a színház előtt, és ő a zsebébe dugja a kezét. Félig komolyan, félig úgy néz ki, mintha fel akarna falni.

– Akkor azt hiszem, jobb, ha beszélsz Maverickkel. – Megfordulok, és magamban mosolyogva elsétálok. Furcsa, hogy Kodiakkal szemben fölényben vagyok. Vagy talán mindig is megvolt, csak sosem vettem észre. Akárhogy is, most már tudnia kell, kivel van dolga.

Elmondhatnám Mavnek, és biztos vagyok benne, hogy nem fog nagy hűhót csapni, de Kodiak egész életünkben a legjobb barátja volt, úgyhogy ezt a beszélgetést anélkül kell lefolytatniuk, hogy én közvetítenék. Ahogy tegnap este mondtam neki, Kodiaknak erről kurvára le kell akadnia.

Különben is, én Riverrel fogok foglalkozni, és ez önmagában is elég.

A nap hátralévő részében nem látom a testvéreimet vagy Kodiakot, de találkozom az ikrekkel és BJ-vel a kávézóban, ahol megiszok egy tejmentes tejeskávét és eszek egy edamame salátát. Úgy gondolom, hogy nem tudok kizárólag Lucky Charmson és muffinokon élni, bár szeretném megpróbálni.

Lovey és Lacey felugranak és megölelnek, amikor megérkezem. – Hogy vagy? Mi újság? – kérdezik szinte egyszerre. – Tudod, hogy bármikor jöhetsz hozzánk, ha akarsz.

– Jól vagyok. Minden rendben van. Köszönöm az ajánlatot, de nem tudok a varrógépem nélkül élni. – Ez az igazság. Az első tizenkét óra végére elvonási tüneteim lettek. Az a tény, hogy a szobatársamat az ajtóm előtt kúrták meg, csak fokozta a kétségbeesésemet.

Beavatom őket az egész helyzetbe, mivel nem láttam őket, mióta a srácok eljöttek a cuccaimért. BJ nem sok mindent mondott, csak annyit, hogy Bethany egy őrült, és a csapatban lévő összes srác, aki lefeküdt vele, egy idióta.

Lacey-nek és Lovey-nak órára kell mennie, így mi maradunk BJ-vel. Felvonja a szemöldökét. – Szóval...

Beletolok egy villányi salátát a számba, és azt kívánom, bárcsak áfonyás muffin lenne helyette. Kezemet az arcom elé teszem, és azt motyogom: – Szóval mi?

– Mi történt Kodyval tegnap este?

– Hogy érted, hogy mi történt? – A hangom pokolian szúrós.

– Nos, körülbelül tíz perccel azután ment fel az emeletre, hogy te és a barátod elmentetek tanulni, és nem jött le. Mi történt?

– Kodiak és én beszélgettünk. – Ez nem valótlanság.

– Mi történt a barátoddal?

– Hazament.

BJ elkomorul és megsimogatja a szakállát. – Hm.

– Hm, mi?

– Semmi. Biztos a fürdőszobában voltam, vagy ilyesmi, amikor elment. – Elutasító mozdulatot tesz, és egyik lábát keresztbe teszi a másikon. – Mindegy, mesélj erről a beszélgetésről.

– Kodiak egy idióta volt, én pedig megmondtam neki, váltottunk egy csomó szót, és most már tisztázzuk a dolgokat.

– Mit jelent ez? Kitalálni a dolgokat, hogyan?

– Ez bonyolult.

– Nem igazán, tényleg. Mindig is egyszerű volt, csak ti ketten tettétek bonyolulttá.

– Mit akar ez jelenteni?

A kezét a feje mögött összekulcsolja. – Gyerekkorotok óta szerelmes beléd. Csak nem tudta, hogyan szeressen anélkül, hogy átvenné az egész világodat, vagy hagyná, hogy te vedd át az övét. Szüksége volt arra, hogy elég erős legyél ahhoz, hogy a helyére tedd, és te az vagy, ami azt jelenti, hogy a dolgok végre úgy lesznek, ahogyan lennie kell.

Néhány hosszú másodpercig bámulom, és várom, hogy folytatja-e vagy sem. – Megint a Micimackó és a Taót olvastad, vagy mi?

– Vagy ilyesmi. Dühítő, lenyűgöző és átkozottul idegesítő volt nézni, ahogy ti ketten elszúrtátok ezt az évet. Úgy értem, leginkább Kody baszta el, te pedig hátradőltél és hagytad, hogy megtörténjen, de haver, jó látni, hogy büszkén viseled a női golyóidat.

Nevetek és megrázom a fejem. – Még nem bocsátottam meg neki minden szarságot, amit csinált.

BJ lehajtja a fejét, félig elismerően, félig megfontoltan. – Kody a legjobb abban, hogy megbüntesse magát, Lavender. Nem kell gyorsan megbocsátanod neki, de ne vágd az arcába az összes hibáját, amikor újabbakat követ el. Ezt a bűntudatot egész életében cipelni fogja, ha hagyod neki.

Bólintok. Kodiak úgy viseli a hibáit, mint a belsejét karcoló hegeket. – Tudom, hogy nem szabad ezt tennem vele.

BJ elmosolyodik, és van benne valami vágyakozó. – Elég zűrös lehet, hogy megtaláltad a lelki társadat, mielőtt még megértetted volna, mit is jelent ez. – Megborzolja a hajamat, és fellöki magát a székéből. – Mennem kell órára.

Megnézem az időt. Még korán van, de már indulhatok a színházba, így összeszedem a holmimat, és elindulok BJ-vel.

Miután végeztem a színházban, megnézem a telefonomat. Kaptam egy üzenetet Kodiaktól, hogy egész nap rám gondolt. Nem részletezi, de 1000 százalékig biztos vagyok benne, hogy tudom, mire gondol.

Van egy üzenetem Rivertől is, amiben azt írja, hogy elment éjszakára, de írjak vagy hívjam fel, ha bármire szükségem van. Mostanában gyakran csinálja ezt – nem jön haza. Ahogy Maverick is, de ez nem teljesen szokatlan. Ettől függetlenül ez azt jelenti, hogy nem lesz lehetőségem beszélni vele Kodiakról, mivel ez nem olyasmi, amit telefonon keresztül szeretnék megbeszélni.

Anyámat azonban tájékoztatom arról, hogy visszaköltöztem a házba a testvéreimhez, és azt mondom neki, hogy ne aggódjon Kodiak miatt, mert teljesen meg tudom állni a helyem. Szerencsére apámnak még nem említette a kollégiumot, így egyikünknek sem kellett kiborulnia. Megemlítem a nyári gyakornoki lehetőséget is, de nem tartom valószínűnek, mivel csak másodéves vagyok, és nagyjából mindig juniorokat vagy végzősöket vesznek fel. De elmondom neki, hogy nem árt, ha beadok a jelentkezést, így megismerem a folyamatot. Ő egyetértett.

Mielőtt meggondolnám magam, beugrok a professzorom irodájába, és tudatom vele, hogy szeretnék jelentkezni, hogy elküldhesse nekem a nyomtatványokat.

Már elmúlt hat óra, mire hazaérek. Maverick, BJ és Quinn a tévé előtt ülnek és videójátékokat játszanak, előttük az asztalon egy többnyire üres pizzásdoboz.

Maverick egy pillanatra felnéz, de nem fárad azzal, hogy abbahagyja. Valamiféle azonnali konfrontációra számítottam. Ehelyett visszatért a kontroller dühös ütögetéséhez. – Van egy jellegtelen fekete csomag a pulton Gigitől.

– Csodás. – Átvágok a nappalin. Nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta anyám kérését, hogy ne küldjön nekem szexjáték dolgokat.

– Hozol nekem egy sört? – kérdezi Mav.

– Nekem is! – BJ hozzáteszi.

– Mindannyiótoknak van lába. Miért nem tudtok magatoknak saját sört szerezni? – Ledobom a hátizsákomat a konyhaszigetre, és megnézem a pulton lévő fekete zacskót, rajta egy sor cseresznyével. Olyan diszkrét. Beteszem a hátizsákomba, hogy később, amikor már a saját szobám magányában leszek, kinyithassam.

Három üveg sört veszek elő a sörhűtőből. Ez igazából borhoz lenne, de ebben a házban senki sem elég kifinomult ahhoz, hogy ilyesmit igyon, ezért tele van sörrel és véletlenszerű lányos coolerekkel, amiket néha én iszom.

Veszek néhány mély lélegzetet, felkészülve arra, hogy Maverick bejön ide, és mond valamit az egész Kodiak-ügyről, de helyette BJ kukkant be a fejével. Valamit kiabál a nappali felé, hogy valami harapnivalót szeretne.

– Ki mondja meg Mavnek? – kérdezi, miközben kinyitja a kamra ajtaját, és leemel két zacskó chipset a felső polcról.

Fogalmam sem volt róla, hogy ott vannak, mert egy rohadt székre kellett állnom, hogy láthassam őket. – Kodiak.

BJ felvonja a szemöldökét. – Mikor lesz ez?

Megvonom a vállam. – Gondoltam, hogy mostanra már mondott valamit.

– Kody eltűnt a szobájában, amint hazaért, Mav pedig szokás szerint hanyagnak tűnik, úgyhogy én most is azt feltételezem, hogy nem erről van szó.

Bosszúsan keresztbe teszem a karom. – Hát, nem én leszek az, aki elmondja neki.

BJ nevetve felhorkan. – Akkor talán adhatnál a pasidnak egy kis ösztönzést.

– A pasim. – Forgatom a szemem. – Ezen még sokáig fogsz csámcsogni, ugye?

– Jóhogy. Évek óta várok arra, hogy ez megtörténjen. Alig várom, hogy lássam, ahogy River kiborul.

Megragadom a táskámat, és elindulok a lépcső felé, de mielőtt messzire jutnék, BJ izmos ölelésbe húz. – De most komolyan, Lav, ti ketten összetartoztok, és mindig is összetartoztatok.

Felmászom a lépcsőn, és a gyomromban felfordul a szorongás, az ingerültség és a várakozás keveréke. Az első lépcsőfokon megállok, és előhúzom a fekete csomagot, beletépek. Egy ajándékkártya van benne.

Lavender,

Anyukád mondta, hogy mostanában nehéz időszakon mész keresztül, és gondoltam, ez talán felvidít!

~xo Gigi

Előveszem a tárgyat, amely arra hivatott, hogy jobban érezzem magam, és rábámulok. Mindig is imádtam a Marvel és a DC Comics filmjeit. Ők a kedvenceim. Valószínűleg azért, mert anyukám mindig is furcsán rajongott a szuperhősökért, és ezt adta át nekem. Szóval nem kellene megdöbbennem azon, hogy egy Aquaman-dildót tartok a kezemben. És mégis az vagyok. Mivel ő az a figyelmes, helytelen Gigi, aki, ezért tisztítótörlőkendőt és síkosítót is tartalmaz. Nem mintha nem küldött volna már tucatszor ilyesmit.

Felmászom a maradék lépcsőn, és megállok Kodiak szobája előtt. Bosszant, hogy még nem szólt semmit Mavericknek, főleg, hogy délután edzésük volt, és bőven lett volna alkalma félrehívni őt.

Gondolkodom a Gigi által adott felvidító ajándékon, a beszélgetésen, amit Kodiakkal folytattunk a kocsiban ma reggel az egyetemre menet, és BJ ösztönző ötletén. Mielőtt elveszteném a bátorságomat, elfordítom a kilincset – meglepődve, hogy az ajtaja nincs bezárva –, és pár centit kinyomom.

Kodiak a számítógépes asztalánál ül, háttal nekem, fejhallgatót visel, egy tankönyv fölé hajol, bal kezében tollat tart, miközben ügyetlenül próbál úgy írni, hogy ne kenje össze a szöveget. Balkezesnek lenni eléggé szar dolog.

Besurranok a szobába, becsukom magam mögött az ajtót, és bekattintom a zárat. Egy pillanatra megnézem a szobáját, hiszen mióta ideköltözött, még sosem jártam benne. Minden rendezett és szép, az ágy szépen bevetve, a párnák tökéletesen elrendezve, a paplan teteje lehajtva, a lepedő szorosan a matrac alá húzva. Fogadok, hogy kórházi sarkai vannak. Szinte olyan, mintha katonai kiképzést kapott volna, pedig nem.

De, ami a lélegzetemet is elrabolja, azok a régi műalkotások, amelyek a falakon lógnak. Az én gyerekkori műveim – a legtöbbjük fröccs-festett butaság. Mellette az asztalon a régi, kopottas tolltartó, amit tízéves koromban készítettem. Annyira büszke voltam rá. A végtelen szimbólumot pont a fekete anyagba varrtam, olyan színű fonallal, mint a szeme.

A zene olyan hangos, hogy a szoba másik végéből is hallom. Néha szüksége van rá, hogy elnyomja a fejében zajló összes többi dolgot. A sarka pattog a padlón, és a szoba másik végéből is érzem az aggodalmát. Mindig is sokkal másképp kezelte ezt, mint én. A hoki egyszerre gyógymód és ok is számára.

A ceruzáját az asztalra dobja, és háromszor ökölbe szorítja, majd kiengedi a kezét. A kezét a feje mögött kulcsolja össze, és mindkét térde ugrálni kezd, miközben lélegzik. Számolom a be- és kilégzéseit. Be négyig, ki nyolcig, nyolcszor egymás után. A vállai befelé görbülnek, és halk sóhajtással oldja ki a kezeit. Megragadja az egeret, és duplán kattint. A képernyő villog, és gyorsan beírja a jelszót. Néhány másodperccel később megnyit egy mappát, és a kurzort egy kép fölé viszi. Néhány hosszú másodpercig így marad, mielőtt végül rákattint.

Megjelenek a képernyőn.

Ez egy állókép rólam, amint kint ülök a medencénél, hatalmas kalapban és takarásban, miközben egy könyvet olvasok a napernyő alatt. Nekem és a napnak gyűlölet-szerelem kapcsolatunk van. Abból kiindulva, hogy mit viselek és mit olvasok, a félév elején készülhetett. Az egyik keze az ölébe hullik.

Nagy a valószínűsége annak, hogy egy nagyon korhatáros és teljesen felöltözött képre fogja kiverni, amin könyvet olvasok, ha nem adok hangot a jelenlétemnek.

Ez drasztikusan megváltoztatja azt, a hozzáállásomat ehhez a helyzethez és hozzá. Van egy második tanulóasztal a szobájában, ahol valamilyen projektet készít. Ez az egyetlen része a szobájának, ami nem tökéletesen rendezett. PVC csődarabok és egy csomó szerszám között van egy tekercs ragasztószalag.

Megfogom, mielőtt átmegyek az asztalához, és a táskámat a tankönyve mellé dobom, halálra rémítve őt ezzel. Igyekszik kivenni a fülhallgatóit – vezeték nélküliek, így az egyiket a padlóra ejti.

– Lavender? Szent szar. Mióta vagy itt? Ez nem az, aminek látszik.

Lenézek az ölébe. Szürke futónadrágot visel – miért  szürkék ezek mindig? –, és az erekciója nekifeszül a szövetnek.

– Tényleg? Mert úgy tűnt, mintha arra a képemre akartad volna kiverni.

Párszor kinyitja és becsukja a száját, valószínűleg próbál valami kifogást találni. –  Tanulási szünetet tartottam.

Felhorkantok egy nevetést. – Hányszor voltam már a tanulási szüneteid középpontjában, Kodiak?

– Valószínűleg többször, mint kellene – ismeri el.

– Értem. – Letépek egy ragasztószalagcsíkot, ami nevetségesen hangos.

– Mit csinálsz? – A hangjában egyenlő arányban van kíváncsiság és aggodalom.

– Attól függ.

– Mitől?

– A személyes önuralmadtól, és attól, hogy úgy gondolod-e, hogy magadnál tudod tartani a kezed. Mennyire van most önuralmad?

Sápadt, élénkzöld tekintete találkozik az enyémmel, tágra nyílt a vágytól, és megragadja a karfát. – Nem nagyon.

– Hmm, akkor valószínűleg segítenem kellene ebben, nem igaz?

Bólint. A mellkasa emelkedik és süllyed egyenetlen lélegzetvétellel, miközben a szalagot a csuklójára tekerem. Fogalmam sincs, mit csinálok, azon kívül, hogy visszaszerzem az erőviszonyokat ebben az elbaszott kapcsolatban, amiben úgy tűnik, benne vagyunk. Letépek egy második szalagot, és a másik csuklóját is a székhez rögzítem.

Kíváncsi vagyok, ha a leendő barátomat a számítógépes székéhez ragasztom, hogy ki tudjam élvezni anélkül, hogy ő rám tenné a kezét, az valami új lesz-e számunkra. Úgy tűnik, benne van.

Nem mintha nem akarnám, hogy rajtam legyenek, de Maverickkel kell foglalkoznia, és még mindig dühös vagyok, hogy idén egy pöcs volt.

Ráemelem a tekintetem az övére. – Aggódsz?

– Most?

– Igen, most.

Megvonja a vállát, mintha nem lenne teljesen biztos benne.

– Bántottalak valaha is?

A szemöldöke összeráncolódik. – Nem.

– Bántottál már valaha?

Lehunyja a szemét, és telt, tökéletes ajkai összepréselődnek. – Igen.

– Szándékosan?

A szemhéja felemelkedik, és a szeme mögött fájdalom úszik. – Csak azért, mert nem gondoltam, hogy másképp megvédhetlek magamtól.

– Mindig is meg akartál menteni. – Adom be a derekam, és gyengéden megsimogatom az arcát, pontosan úgy, ahogy ő tette velem, amikor fiatalok voltunk, és szerettük egymást az egyszerű, romlatlan, ártatlan lélektársak módján. A szemei lecsukódnak, és az egész teste megremeg.

Elengedem a kezem, és a táskámban kotorászom. Mondanám, hogy nem hiszem el, hogy ezt csinálom, de nem tudom, mert tegnap is ezt tettem.

Kivéve, hogy ezúttal egy teljesen más szintre emelem az elcseszettséget. Előveszem az Aquaman ihlette gyönyörjátékot és a síkosítót.

– Mi az? – Megfelelően zavartnak tűnik.

– Ajándék Gigitől.

– Ó, bassza meg! – A felismerés feldereng és izgalommal fűszerezett.

Az ölébe teszem. Ha tudja is, hogy közel sem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek tettetem magam, nem mutatja. És függetlenül attól, hogy milyen szörnyű volt az elmúlt hónapokban, tudom, hogy biztonságban vagyok vele.

És néha gyűlölöm őt ezért. Mert lehetetlenné tette, hogy bárki mást szeressek. Nem mintha nagyon próbálkoztam volna.

Kodiak térdei szétnyíltak, így a lábai közé csúsztatom a golyókkal felszerelt Aqua-D-t – ugyanolyan, mint a tegnap esti, csak a tapadókorong nélkül. A fogaimmal kitépek egy csíkot a ragasztószalagból, és megkocogtatom a combját. – Térdeket össze!

Engedelmeskedik, nem kérdezősködik, valószínűleg azért, mert tudja, hová vezet ez az egész, és hozzám hasonlóan eléggé el van baszva ahhoz, hogy ezt akarja.

Letépek néhány extra szalagcsíkot, és az Aqua-D alapjának mindkét oldalára rögzítem, hogy a helyén maradjon. Ez azt jelenti, hogy Kodiak tényleges farka fölé ragasztom a ragasztószalagot, amely a szürke szövet mögött rángatózik és feszül.

Újra megsimogatom az arcát. – Jól vagy? Szeretnéd, ha abbahagynám? Mert megtehetem. – És komolyan gondolom. Incselkedni akarok vele, nem pedig megcsonkítani.

– Nem, jól vagyok. – Megrázza a fejét, a hangját fojtogatja az izgalom.

Hátralépek, és áthúzom a fejemen az ingemet. Hátam mögé nyúlva kinyitom a melltartómat, és hagyom, hogy a földre hulljon.

– Ó, a francba! – Kodiak öklei összeszorulnak és elengednek, mintha azt akarná, hogy képes legyen elérni és megérinteni engem.

A hatalom mámorító, elsöprő és függőséget okozó.

A nadrágomat és az alsóneműmet a csípőmre csúsztatom, és lerúgom magamról.

Kodiak tekintete végigfut a testemen, vad és szükségtől szenved. Megragadom az alkarját, és az ölébe ülök. Ez nem túl kényelmes. Hokis combjai vannak, és azok foglalják el a szék nagy részét, így a lábszáram a fémrudaknak támaszkodik, amelyek a karfát az üléshez rögzítik. De most már nem állok le.

Kodiak lehajtja a fejét, és a nyakamhoz simul, nyögése panaszos és kétségbeesett. Ajkai szétnyílnak, és meleg, nedves nyelve végigsimít a bőrömön. Ó, Istenem, motyogja, és belém fúrja magát, megpróbál eléggé előrehajolni, hogy az arcát a melleim közé dughassa.

Kezemet a pólója alá csúsztatom, és felhúzom, felfedve vésett hasizmát és határozott mellkasát. Kodiak az élet minden egyes területén a képességei határáig feszíti magát. És egyértelmű, hogy hihetetlenül keményen megdolgozott a testéért, hogy a hokiban is kiemelkedő teljesítményt nyújtson.

Ha jobban megterveztem volna, levettem volna a pólóját, mielőtt a székhez ragasztom. Mivel ezt most nem tehetem meg, az elejét a fejére húzom, az anyag végignyúlik a nyakán, és a vállába vág.

Ujjaimmal végigsimítok a haján, megszelídítve a rendetlenséget. Közelebb hajol, mintha meg akarna csókolni, én pedig gyengéden megmarkolom a szálakat. Megrázom a fejem, ajkaink majdnem összeérnek. – Azt mondtad, hogy beszélni fogsz Mavvel.

– Azon vagyok. Fogok. Megteszem. – A lehelete meleg és édes, mintha egy görögdinnyés Jolly Ranchert szopogatott volna. Gyerekkorunkban állandóan ilyet evett, és megosztotta velem, de senki mással nem – apró ajándékok, amelyek egyszerre jelentettek semmit és mindent.

Nem teszek fel több kérdést. Ehelyett várom, hogy felajánlja a kívánt információt.

– Holnap meccsünk lesz, és ugyanabban a sorban játszunk. Ez a legnagyobb rivális csapatunk, és nem akarom elrontani, ezért azt terveztem, hogy utána beszélek vele.

– Ideges vagy? – Újra meg újra végigsimítok az ujjaimmal a selymes haján, és figyelem, ahogy a szálak visszacsapódnak a homlokára.

– Hogy elmondom neki? – A lábai ugrálnak, én pedig előrébb tolódom, a melleim a mellkasának ütköznek.

– És a játék miatt. – Végtelen szimbólumot rajzolok a nyakán, szinte érzem a görögdinnyés Jolly Rancher ízét, olyan közel vagyok az ajkaihoz.

– Igen és igen. Idén már egyszer kikaptunk tőlük, és nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen. Maverick pedig a csapattársam és a legjobb barátom; ezt sem akarom elveszíteni. De te olyan módon vagy szerves része a létezésem szövetének, ahogy ő nem, és úgy érzem, mintha az elmúlt hét évben úgy ültem volna az űrben, hogy nem volt nap, ami körül keringhetnék.

Bólintok, és az orrunk hegye összeér a mozdulattal, mert most már értem, úgy, ahogy tegnap előtt nem tudtam, hogy ez pontosan mennyire megkínozta őt. Még a sok fájdalom ellenére is, amit okozott, értem, hogy miért érezte ezt szükségesnek.

– Kicsit el vagyunk baszva, nem igaz?

– Mindenki elcseszett, Lavender. Csak történetesen mi vagyunk az egymásnak megfelelő elcseszettek. – Remegő lélegzetet vesz. – Sajnálom az összes módot, ahogy bántottam magunkat.

Szavai súlyosak, egy bocsánatkérés, amely a bűntudat és a távollét éveinek súlyát és terhét hordozza.

Lehajtom a fejét, és ajkaimat a homlokára nyomom. – Tudom.

Néhány pillanatig így maradok, és értékelem a nyugalmat, amit ez hoz, annak ellenére, hogy ez az egész forgatókönyv mennyire elcseszett – ez a szívhez szóló beszélgetés, miközben én meztelen vagyok, ő pedig a számítógépes székéhez van ragasztva.

Végül hátrahajtom a fejét, és ujjbegyeimmel végigsimítom az ajkait. Ő szétválasztja őket, én pedig kettőt becsúsztatok. – Szopd, kérlek!

Ajkai összecsukódnak, nyelve végigcsúszik ujjaim hosszán. A lábam között szinte elviselhetetlenül lüktet a pulzus, de hamarosan jön a megkönnyebbülés. Nem az a fajta, amire bármelyikünk is igazán vágyna, de ennek kell lennie a Kodiaknak szükséges motivációnak.

– Elég – mondom neki, és kihúzom az ujjaimat az ajkai közül. Néhány centit hátrálok, hogy helyet csináljak a kezemnek, és nedves ujjaimmal végigsimítok a csiklómon, mielőtt magamba csúsztatom őket.

Kodiak tátott szájjal, szaggatottan lélegzik, keze a karfát markolja. Lassan pumpálok, megtalálom azt a pontot belül, amit nehéz elérni, de egyszerre érzem magam a legnyugodtabbnak és legelégedettebbnek. Amikor a combjaim közötti bizsergés fájdalmassá válik, visszavonulok. Egyik kezemet a hajába szorítva tartom, és csillogó ujjaimat felemelem előtte. – Szeretnéd tudni, milyen az ízem?

– Kérlek. Bassza meg. Igen.

Elengedem a haját, ő pedig előre rándul, és újra a szájába kapja az ujjaimat. A fogai a harmadik ujjpercemnél mélyednek bele, és rögzítik őket, miközben erősen szopogat. Halk morajlás tör elő a mellkasából, és tompa, nyávogó hangot ad ki.

Az asztalán lévő síkosítós üvegért nyúlok, és előkészítem az Aqua-D-t. Aztán felemelkedem, a bejáratomhoz helyezem, és lesüllyedek.

Most rajtam a sor, hogy halkan és csendesen nyögjek.

Kodiak szeme felpattan, és elereszt a fogai közül. – Ó, Istenem! Szent pokol! – Küzd a ragasztószalag ellen, a szék karfája nyikorog.

– Nehéz, amikor nem kaphatod meg, amit akarsz, pedig ott van előtted, ugye, Kodiak? – A kezemet a vállára támasztom, emelkedek és süllyedek.

Bólint.

– Nemkívánatosnak éreztem magam miattad – suttogom.

– Tudom. Sajnálom. Nagyon sajnálom. – A hangja mély és gurgulázó.

– Milyen szörnyű hazugság volt, nem igaz?

– Az volt. Ez az. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Féltem. Még mindig félek. Bassza meg! Kérlek... Én...

A tenyeremmel eltakarom a száját. – Ne. Még mindig nem mondhatod nekem ezeket a szavakat, akkor sem, amikor minden cselekedeted az ellenkezőjéről árulkodik.

Meglovagolom a hülye dildót, a csiklóm minden alkalommal, amikor leereszkedem, a futónadrágján keresztül a farkához dörzsölődik. Újra a szájába csúsztatom az egyik ujjamat, és ő a nyelvével nedvesíti meg. Ezzel körözök a csiklóm körül, az érzés egyre erősödik a combjaim között. Keményen elélvezek, néma sikolyra nyílt szájjal, egész testem remeg.

Kodiak vonaglik alattam, és azt mormolja, hogy kérlek, kérlek, kérlek.

Becsúsztatom a kezem a futónadrágjába, és megragadom a forró, lüktető hosszát.

Az ajkaim érintik az övét, de nem tesz egy lépést sem, hogy elmélyítse a csókot, talán megérti, hogy ez nem lehet az övé, amíg nem teszi meg, amit kértem tőle. Vagy ez, vagy csak önmagát bünteti, ahogyan ő is szereti.

Mindössze tíz gyors, erős simítás kell ahhoz, hogy Kodiak feje hátracsapódjon, és felnyögjön, amikor vastag spermalövellés borítja el a mellkasát.

Reszket, erőlködik és gyönyörű. Megrándul, amikor a hüvelykujjammal végigsimítom a nedves hegyét, és a számhoz viszem.

Mindketten lihegünk és izzadunk. Várom, hogy a zavar vagy a kínos érzés leülepedjen közöttünk, de nem történik semmi. Csak ülünk ott, lihegve, mindketten félig eltelve.

A vállára támaszkodom, és kiemelem magam az öléből. Aqua-D-t elborítja az orgazmusom, ami lecsöpög az oldalára.

Megmosakszom a fürdőszobájában, mielőtt benedvesítek egy mosdókendőt, és visszaviszem, hogy letöröljem a mellkasát, majd remegő lábakon visszabújok a ruháimba.

– Ugye nem fogsz itt hagyni így, ugye?

És itt a pánik, amire vártam.

– Természetesen nem. – Kinyitom az íróasztalfiókját, és előveszek egy ollót. Az ölébe teszem, és újra nekilátok a táskám összepakolásának, a ragasztószalagot pedig visszateszem a projektasztalára, ahol találtam.

– Lavender, gyerünk. – Rángatja magát a karfák ellen.

– Egy pillanat. – Felhúzom a hátizsákom cipzárját, és átcsúsztatom a karjaimat. Amint készen állok, óvatosan becsúsztatom az ollót a szalag és a jobb csuklója közé. Megkocogtatom a még mindig a lábai közé ragasztott dildó hegyét. – Holnap visszaadhatod, miután beszéltél Maverickkel. – Leteszem az ollót a mögötte lévő asztalra. – Sok szerencsét a meccshez. – Arcon csókolom, és távozom, mielőtt kiszabadulhatna, és megállíthatna.

 

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Egyensúly

KODIAK

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

A játék előtti szorongás ma felerősödött. Leülök a padra az öltözőben, és a légzésre koncentrálok. A gyomrom egy kibaszott káosz. A fejem majdnem ugyanolyan rossz. Az egész jelenet, amikor Lavender tegnap este bejött a szobámba, egy végtelenített filmként játszódik le újra és újra, és a félig kemény farkam kényelmetlen szögben hajlik a nadrágom alatt. Bűntudat nehezedik a vállamra mindazért, amit ebben a félévben Lavenderrel tettem.

De megpróbálom túltenni magam rajta, és kitisztítani a fejemet. Lehet, hogy nincs meg az irányítás, amire szükségem van, de Lavender már nem ugyanaz a lány, aki volt. Erősebb és sokkal magabiztosabb. Soha nem leszünk már olyanok, mint régen, mert már nincs szüksége rám úgy, mint akkor. De pokolian szerencsés vagyok, hogy úgy tűnik, még mindig akar engem, annak ellenére, hogy egy seggfej vagyok vele. Nehéz összeegyeztetni a róla szóló emlékeimet ezzel az új, megerősödött verziójával, aki annyira jól érzi magát a saját bőrében, annyira nő, és nem egy szelíd, bizonytalan lány többé.

– Jól vagy, K? – kérdezi Maverick.

Bólintok, és lenyugtatom a remegő lábaimat, hogy újra megszoríthassam a fűzőimet. Harmadszorra. Amikor a szorongás különösen erős, a rituáléim felerősödnek. Addig ismétlem ugyanazt a dolgot, amíg már majdnem őrjítő nem lesz – például biztosnak lenni abban, hogy a cipőfűzőim elég szorosra vannak kötve.

– Nem fogunk veszíteni. Megnéztük az összes videót. Ismerjük a trükkjeiket. Maradjunk Bender bal oldalán, amennyire csak tudunk, mert ott a leggyengébb a lövése. –  Megveregeti a hátamat. – Megoldjuk.

– Megoldjuk – ismétlem.

A bűntudatot és az aggodalmakat elkülönítem, dobozba rakom és félreteszem őket, hogy a jégen teljesíteni tudjak. Bekapok egy görögdinnyés Jolly Ranchert, és befejezem az öltözködést. Ma este nagy nap lesz. Apám azt mondta, hogy lehetnek itt megfigyelők, és mivel ez az a csapat, amelyet a múltban nehezen tudtunk legyőzni, teljesen a játékra kell koncentrálnom.

Az aréna megtelt, és kiszúrom a szüleimet meg Maverickét a lelátón. Néha szoktak ilyet csinálni – megjelennek a meccseken, csak azért, mert megtehetik. Apám valami öltönyös fickóval beszélget. A gyomrom megint forog, de üres, hiszen már kihánytam magam. Nem történik meg olyan gyakran, mint régen, de a nagy meccsek előtt van ilyen.

Az első három percben Bender gólt lő, amivel azonnal hátrányba kerülünk. De ahelyett, hogy megingatná a játékunkat, inkább arra sarkall minket, hogy okosabban játsszunk, és az első harmad végére Maverick egyenlít.

A második harmad elején Mav és én a kispadon ülünk, nézzük, ahogy a csapattársaink uralják a helyzetet, és várjuk, hogy újra jégre léphessünk.

– Mit keres itt a húgom?

Követem a tekintetét, és észreveszem, hogy Lavender, Lovey, Lacey és BJ a szüleink mögött ülnek a lelátón. Nem tudom mikor érkeztek, vagy hogy egész idő alatt ott voltak-e, de Lavender számára ez biztosan az első alkalom. Lovey és Lacey alkalmanként eljönnek a meccsre, és BJ is, ha éppen nem szundikál vagy edz.

– Nem t’om. Talán az ikrekkel van programja ma estére. – Remélem, hogy nem. Valahogy a fejembe vettem, hogy ma este rátehetem a kezem. Végre.

Visszairányítom a figyelmemet a jégre, de érzem Mav tekintetét rajtam. Halkan kuncog. Küzdök, hogy ne nézzek felé, de nem sikerül.

– Úgy tűnik, végre kihúztad a fejed a seggedből.

Erre nem tudok válaszolni, mert visszahívtak minket a jégre. A meccs hátralévő része homályos, de a harmadik harmad elején két gólt lövök az ő együk ellenében, és sikerül megtartanunk az előnyt, ami a győzelmet jelenti. Az edző elégedett a teljesítményünkkel, és azt kell mondanom, én is az vagyok.

A szüleink nem maradnak sokáig a meccs után, mivel késő van, és haza kell vezetniük. Anyu megölel, annak ellenére, hogy izzadt és undorító vagyok, és motyog valamit arról, hogy később a héten felhívnak, és vigyázzak magamra. Lavender apja olyan arckifejezést ölt, amitől a golyóim fel akarnak mászni a testemben, az anyja pedig vigyorog, mintha minden egyes gondolatot ismerne a fejemben.

Lavender itt marad Lovey-val, Lacey-vel és BJ-vel, és az arca minden alkalommal kipirul, amikor valamelyikük odahajol hozzá, hogy súgjon neki valamit. Mindig is más ember volt a zárt ajtók mögött, de most már tudom, hogy pontosan mennyire más.

BJ azt mondja, hogy elmennek enni valamit, mert éhes, ami mindig így van, így egyelőre búcsút intünk neki.

Az öltöző hangos és lármás a győzelem miatti izgalomtól, és a srácok egy része a bárba akar menni és bulizni.

Mav áthúzza a fején az ingét, és ujjaival végigsimít nedves haján.

– Mikor akartad elmondani nekem? – Nem hangzik dühösnek, csak érdeklődőnek és csevegőnek.

– Ma este. A meccs után. 

– Mióta tart? – Kuncog. – Azt hiszem, ez valójában elég értelmetlen kérdés, nem igaz?

– Hogy érted ezt? – Begombolom a farmeromat.

Rám néz. – Ugyan, Kody. Már azelőtt szerelmes voltál Lavenderbe, hogy megértetted volna a fogalmat. Mindannyian tudtuk, a szüleink is tudták, aztán paranoiásak, meg ilyesmi lettek miatta, és mindannyiunk dolgát elrontották. Mindannyian arra vártunk, hogy ti ketten rájöjjetek, és megbirkózzatok vele.

Kicsit megdöbbenek, hiszen még egyszer sem hozta fel ezt a témát. – Miért nem mondtál eddig semmit?

– Összeférhetetlenség, ember. Ő a kishúgom, te pedig a legjobb barátom vagy. És nem akartam belekeveredni, bármi is legyen az, ezért úgy döntöttem, hogy teljesen kimaradok belőle. Nem mintha könnyű lett volna, mert ti vagytok a két legmakacsabb, legértetlenebb ember, akivel valaha is találkoztam az átkozott életemben. Különben is, mindig mindenki beleavatkozott Lavender dolgaiba, beleavatkozott, amikor nem kellett volna, és én nem akartam egy újabb ilyen ember lenni. Tökéletesen képes arra, hogy boldoguljon egyedül,és megbirkózzon a dolgokkal, és már régóta képes rá.

Arckifejezése komollyá válik. – Soha nem aggódtam, hogy képes lesz-e kezelni téged. Mindig is az volt a kérdés, hogy te tudsz-e bánni magaddal, amikor vele vagy. Csak találd meg az egyensúlyt, Kody. És ne kínozd tovább magad a múlt miatt. Ez egyikőtöknek sem segít a továbblépésben.

Befejezzük az átöltözést, és elindulunk a kocsihoz. Együtt jöttünk ide, így a kínos helyzet még inkább fokozódik, amikor megnézem az üzeneteimet, és találok egyet Lavendertől, aki közli velem, hogy melyik étteremben vannak.

– Akarod, hogy hazavigyelek, vagy... – hagyom lógni a szavakat.

– És kihagyjuk ezt az epikus pillanatot mindannyiunk életében? A pokolba is, dehogy.

– Tényleg nem kell jönnöd – mondom neki.

Mav becsúszik az anyósülésre. – Mintha ilyen könnyen megúsznád. Különben is, én ráérek. A randi-fiaskó után lemondtam a dolgokat Carlyval. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy ebből lesz valami, amikor nem. Nincs szükségem a ragaszkodásra és a fejfájásra, főleg, hogy ez az utolsó évem.

– De te így is mindig odavoltál valahol. Akkor kivel találkozgattál, ha nem Carlyval?

– Csak valami csajjal. Bár nem szereti a bulizást, így könnyebb visszafogottan kezelni a dolgot.

A késő esti kajálda nevetségesen zsúfolt. Éjfél van, és bár nincs hétvége, ez még mindig népszerű törzshely a kiskorúak körében, akiknek nincs hamis igazolványuk, és még nem tudnak kocsmázni, vagy akik nem szeretnek. Én történetesen az utóbbi kategóriába tartozom. Jobban kedvelem a saját otthonomat vagy Mavét, és leszarok mindenki mást. Mav a társasági ember, aki szereti, ha mindenki körülötte van.

Legalább három korábbi „barátnője” itt van az étterem különböző asztalainál. Érdekes módon, annak ellenére, hogy folyamatosan váltogatja a lányokat, úgy tűnik, mindig jóban van velük.

Meglátom BJ-t az étterem hátsó sarkában egy bokszban elterülve, két szőke fejtető alig látszik a szemközti padon. Izzad a tenyerem, ahogy végigmegyünk az asztalok között, Mav öt másodpercenként megáll, hogy köszönjön valakinek. Nem vesződök azzal, hogy bárkit is felismerjek, mert az egyetlen embernek, akit igazán látni szeretnék, BJ-vel és az ikrekkel kell lennie. A szívverésem felgyorsul, és a tenyerem nedves lesz, amikor végre elérem az asztalt. Ez egyike azon kerek fülkéknek, amelyik hat vagy annál is több férőhelyes, és Lavender a végében ül, valami turmixot szürcsölgetve.

– Üdv.

Mind a négy szempár felém fordul, amikor Lavender mellé csúszok.

Hátrahajtja a fejét, hogy találkozhasson a tekintetemmel. Arckifejezése valahol a szórakozás és az alacsony szintű megaláztatás között van. Azt suttogja, szia.

Nem hiszem, hogy ennél kényelmetlenebb lehetne, amíg Mav le nem huppan velem szemben, és sípcsonton nem rúg. Valószínűleg szándékosan.

– Mi a fasz? – Rávetek egy pillantást.

Állát összekulcsolt kezére támasztja, és úgy vigyorog, mint egy őrült. – Nézzétek, milyen esetlenek vagytok. Ez fantasztikus.

Lavender hangosan szürcsöli a turmixát, és éles tekintetét a bátyjára szegezi. – Ez az egyetlen lehetőséged, hogy faszfej legyél, úgyhogy csináld jól.

Mav vigyora kiszélesedik. – Nem vagyok pöcs. Csak őszinte vagyok. Olyanok vagytok, mint két nyolcadikos, akik próbálnak nem túl sokáig szemkontaktust tartani. Még csak nem is érintkeztek. – A köztünk lévő egy-két centiméteres távolságra mutat. – Kody félig kint van a fülkéből, és úgy néz ki, mint aki mindjárt összeszarja magát. Te meg úgy nézel ki, mintha Lacey-vel próbálnál összebújni.

– Mind úgy bámultok ránk, mintha valami cirkuszi mutatvány lennénk – mondja Lavender. – Mit gondoltatok, mi fog történni? Szívbuborékok fognak varázslatos módon megjelenni a fejünk felett?

– Olyasmi, ja. Úgy értem, ez a vihar azóta készülődik, mióta ez a fickó fel tudta állítani – mutat rám Mav.

Lavender feltartja a kezét. – Itt fejezd be. Nem fogunk Kodiak merevedéseiről beszélgetni az étterem közepén. Sőt, soha nem is fogunk Kodiak merevedéseiről beszélgetni, mert te a bátyám vagy, és vannak olyan istenverte határok, amelyeket soha nem szabad átlépni.

– Tényleg el akarod rontani a szórakozásomat, ugye? – Mav felsóhajt. – Szóval Kody soha nem mondta el, hogy mit tettél, ami végül átlendítette őt a határon.

– Talán rájöttem a szarságomra. Gondoltál már erre? – Lövök vissza.

BJ felhorkant, és Lavender is.

Oldalról ránézek. – Kinek az oldalán állsz?

– A sajátomén.

Jön a felszolgáló és felveszi a rendelésünket. Egy fickó az, és folyton Lavendert nézi, ezért átcsúsztatom a karomat az ülés háttámláján, végtelen szimbólumot rajzolok a vállára, és nem vesződök azzal, hogy levegyem, miután a fickó távozik.

– Nézzenek oda, milyen területvédő vagy. – Mav még mindig vigyorog. – Tudod, azt hittem, hogy az egész tanga-dolog is megteszi, aztán Lav kiborulva kiköltözött.

– Várj, te tudsz a tangáról? – Lavender szeme extra nagyra kerekedik, és Mavről rám néz, majd vissza.

– Erről mindenki tud. Anya másnap felhívott, hogy egy csomó kérdést tegyen fel, amire biztos, hogy nem akartam válaszolni – válaszolja Mav.

– Miféle kérdések? – kérdezi Lavender.

– Az a fajta, amit megpróbáltam örökre kitörölni az emlékezetemből. – Megrázza a fejét. – És ne nézz olyan meglepetten. Létrehozta ezeket a rohadt hamis közösségi média fiókokat, és azt hiszi, hogy ravaszul csinálja, de mindannyian tudjuk, hogy ő az. Olcsó oldalakról származó stockfotókat használ, amiket már milliószor láttam.

– Anyukádnak vannak hamis fiókjai? – Nem tudom, miért lep meg ez engem. Violet alapvetően őrült. Lenyűgöző, de határozottan nem normális. Mav tőle örökölte a humorérzékét.

 – Biztos vagyok benne, hogy anyukádnak is összehozott egyet. – Mav felvonja a szemöldökét. – És a tiédnek is – mutat BJ-re.

– Honnan tudod, hogy az anyukád az? Úgy értem, rengeteg csaló fiók van odafent – mondja BJ.

Mav előhúzza a telefonját a zsebéből, előhívja az IG-fiókját, és rákattint egy posztra, amelyen valami lány ül az ölében a félév korábbi szakaszából. Végigpörgeti a kommenteket, és egy olyan profilra kattint, amelyen egy apró bikinifelsőben lévő nő csókot fúj a kamerába. Minden egyes posztja úgy néz ki, mintha valamilyen fotózásról származna, és olyan feliratok vannak rajta, mint például „Csinosnak érzem magam”. Egy másikban ez áll: „Csak olvasok a medencénél”, és ugyanez a modell egy törölközőn heverészik a medence mellett, egy magazinnal a feje mellett. A legjobb fotó felirata: „Szeretem az ananászt”, és a modell egy ananászt ringat szeretettel, miközben ananászmintás bikinit visel. – Most olvasd el a kommentet, amit hagyott.

Lavender elkapja a telefont, és felnevet, mielőtt átadja nekem. A megjegyzés így szól: – Annyira DÖGÖS! Ne felejtsd el becsomagolni a kolbászodat! XOXO #biztonságosszex.

Mav lájkolta a hozzászólást és válaszolt: – Köszönöm, hogy aggódsz a lomposomért.

– Tudja, hogy tudod? – BJ gyakorlatilag összeesik a nevetéstől.

– Nem hiszem, és nem is fogom elrontani neki. – A zsebébe csúsztatja a telefonját, amikor megérkezik az ételünk. – És River tudja?

– Még nem. – Lavender a turmixában úszó ananászdarabot bökdösi. – Még nem láttam, hogy szóljak neki, mivel mostanában nem sokat volt itthon.

Mav beleássa magát a rántottába. – Ember, remélem, én is ott leszek.

– Gondolom, jó, hogy nemsokára visszaköltözhetünk a házunkba, nem? Így kevesebb az esélye, hogy álmodban meggyilkolnak. – kuncog BJ.

Lovey oldalba könyökli BJ-t. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz.

De mindenki összenéz és vált egy pillantást.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A gejzír

LAVENDER

Fordította: Miss Hell

Napjainkban

Nem örülök, hogy River autóját látom a felhajtón, amikor késő este – vagy kora reggel, azt hiszem – hazaérünk. BJ sok szerencsét kíván nekem, Maverick pedig eléggé vidáman üti be a kódot. Ha River a nappaliban van, akkor konfrontáció lesz – aminek meg kell történnie, ha Kodiak és én megpróbáljuk ezt megoldani.

Megacélozom magam a közelgő összeomlásra, amikor Maverick kinyitja az ajtót, és követjük őt befelé. Kodiak összefűzi az ujjait az enyémmel, és megszorítja a kezemet. Úgy érzem, mintha egy dühös oroszlán ketrecébe sétálnánk be.

River pont ott van, ahol vártam, a kanapén ülve. Nemszámítottam rá, hogy az egyik extra cukros üdítőmet issza, és a Vámpírnaplókrégi részeit nézi, de hát ez a váratlan dolgok éve.

Tekintete elfordul a tévétől, és azonnal rám talál. A szemei összeszűkülnek, ahogy Kodiak közelségét és az összekulcsolt kezünket észreveszi.

Felhúzza az ajkát, és kinyújtja a kezét. – Mi ez?

– Vissza tudnád tartani az idegrohamot egy percre? Hoznom kell egy kis popcornt. – Maverick olyan izgatott, mint egy felrázott üdítősüveg, készen arra, hogy felrobbanjon.

Elégedetlen pillantást vetek rá. – Nem segítesz, és nem fogsz itt maradni emiatt. Beszélnem kell a bátyámmal egy rakás bámészkodó nélkül.

– Bocsánat. Majd befogom a számat. – Maverick kellőképpen bosszúsan néz.

– Azt hiszem, beszélnünk kell, Lavender, kibaszottul négyszemközt. – River tekintete köztem és Kodiak között ugrál, orrlyukai kitágulnak.

– Teljesen egyetértek azzal, hogy beszélnünk kell, de van néhány kérdés, amivel foglalkoznunk kell, és mivel ezek Kodiak körül forognak, őt is be kell vonni.

River lecsapja az üvegét az asztalra, és talpra áll. – Ezt nem mondhatod komolyan!

Átviharzik a szobán, én pedig Kodiak elé lépek, keresztbe fonva a karomat. – Le kell nyugodnod.

– Te pedig tűnj az utamból, mert szétrúgom ennek a köcsögnek a seggét! Hogy vagy vele? A pokolba juttatott téged! – kiabál River.

– Ahogy te is! – kiáltok vissza.

– Mi van? – River visszahőköl, mintha megpofoztam volna.

– Folyton Kodiakot hibáztatod, amiért elrontotta a dolgokat, amikor gyerekek voltunk, de te is ugyanolyan rossz voltál. Nézd meg, mit csinálsz most.

– Csak biztonságban akartalak tudni. Mindig is biztonságban akarlak tudni, különösen olyasvalakitől, aki újra és újra bántott téged. – River Kodiak felé bökött az ujjával. Érzem, hogy mögöttem van, de nem fordulok meg, hogy lássam a reakcióját.

– Szeretlek, River, és mindig is szeretni foglak, de ennek a hibáztatásnak véget kell vetni. Ez nem egészséges sem neked, sem nekem, és csak eltaszítasz magadtól, ha ez az ellenségeskedés közted és Kodiak között folytatódik.

– Egész félévben csak egy seggfej volt veled, és most mi lesz, visszamész oda, ahol gyerekkorotokban voltatok? Hogy lenne ez jó neked?

– Már nem vagyunk gyerekek, River. Én már nem vagyok ugyanaz a lány, aki voltam, és ő sem ugyanaz a fiú. Felnőttek vagyunk, és most találjuk ki a dolgokat. A múltba való kapaszkodás mindkettőnket magával ránt.

– Mondhatok valamit? – kérdezi Kodiak.

River dühös pillantása felemelkedik. – Most már az ő engedélye kell ahhoz, hogy beszélhess? – gúnyolódik.

Kodiak felsóhajt. – Nézd, River, minden jogod megvan ahhoz, hogy utálj azért, ahogyan ebben a félévben viselkedtem. Száz százalékig egy pöcs voltam. De annak érdekében, hogy ne nehezítsük tovább a dolgokat, azt hiszem, tisztáznunk kell a dolgokat, hogy mindannyian tovább léphessünk, ahogy Lavender nagyjából egész életében próbálkozott.

– Ez nem csak erről a félévről szól! – River felkapja a vizet.

– Tudom.

– Nem teheted azt Lavenderrel, amit korábban tettél vele. Nem hagyom, hogy ez megtörténjen. – A tekintete vadul és pánikszerűen változik. – Nem tudom végignézni, ahogy megint keresztülmegy ezen.

Belegondolok, milyen lehetett neki, amikor látta, hogy szétesem, tehetetlenül, hogy bármit tegyek ellene, csak hogy Kodiak állandóan jöjjön, hogy összeszedje a darabjaimat. Amíg el nem ment. Az utóhatás nem volt szép.

– Lavender nem ugyanaz a személy, és én sem vagyok az, River. Nem hagyja, hogy ezt tegyem, és inkább meghalnék, minthogy úgy lehúzzam, mint annak idején. De be kell látnod, hogy ahogyan te kezeled, az sem jobb. – Kodiak gyengéden megszorítja a kezemet. – Mindannyian rosszul érezzük magunkat amiatt, ami Lavender gyerekkorában történt. Te és én a legjobban, azt hiszem. És nem teszek úgy, mintha tudnám, milyen nehéz volt neked, hogy mindig az utadban voltam, de azt tudom, hogy sokáig sok bűntudatot cipeltem magammal, és a mód, amit a vezekléshez választottam, sokkal inkább ártott, mint használt.

River állkapcsa megrándul, de nem szól semmit.

– Nem hagytam, hogy ez meghatározzon engem, River. Te sem hagyhatod, hogy meghatározzon téged. Soha nem a te hibád volt – mondom neki.

River végigsimít a haján. – Nem tudom, hogy lehetnék másképp. Ez minden, amit tudok. – Rám mutat. – Ez vagyok én.

Végre látom, hogy mi a valódi probléma. Az egész életünk rólam szólt – az én szorongásomról, a küzdelmeimről, a félelmeimről, és ha eltoljuk a hangsúlyt, hova máshova nézhetne River, mint önmagába?

A szemébe nézek. – Beszélhetnék egy percet Riverrel? – mondom Kodiaknak.

– Természetesen. – Kodiak lehajtja a fejét, és az ajkai megérintik a halántékomat. – Az emeleten találkozunk. – Megkerül engem, és megáll River előtt. – Tudom, hogy nem sok közös van bennünk, de az a személy, akit mindketten szeretünk, történetesen szerves része az életünknek, úgyhogy remélem, legalább udvariasan tudunk viselkedni.

River bólint, bár még mindig a homlokát ráncolja. – Majd dolgozom rajta. De ha elbaszod, valószínűleg szétrúgom a segged.

– Gondoltam. – Kodiak eltűnik az emeleten, és Maverick megveregeti River vállát, mielőtt követi, így egyedül maradok az ikertestvéremmel.

– Szóval ez tényleg megtörténik? – Megdörzsöli a tarkóját. – Te és Kody most már együtt vagytok?

– Megpróbáljuk. – Biccentek a kanapé felé, és mindketten lehuppanunk. A fejemet a bicepszére hajtom. – Ez azonban nem igazán Kodiakról szól.

– Mi?

– Rólad. A védelmező szeretetedről. Az, hogy meg kell győződnöd róla, hogy jól vagyok.

– Én vagyok az ikertestvéred. Ez a dolgom.

– De nem az, River. Persze, hogy ott akarsz lenni mellettem, de szerintem ez több ennél.

A tekintete elkalandozik, és az állkapcsa megrándul. – Nem tudom, mire gondolsz.

– Mindig is más volt neked. Maverick olyan, mint apa, én olyan vagyok, mint anya, Robbie olyan, mint a nagymama, de te te vagy, és néha azt hiszem, nehezen tudtad kitalálni, hogy hova tartozol. És ha nem rám koncentrálsz, akkor magadra kell koncentrálnod. Azt reméltem, hogy az, hogy tavaly otthon maradtam, lehetőséget adott neked, hogy a saját magad ura legyél, ahelyett, hogy mindig az én emberem akarj lenni. Mindig is kapcsolatban leszünk. Mindig a másik felem leszel, de neked magadért kell élned.

River lehajtja a fejét. – Néha úgy érzem, nem tudom, ki vagyok.

– Szerintem ez elég normális a mi korunkban, de ha nem irányítod minden energiádat rám, talán képes leszel rájönni, hogy mit akarsz és mit nem.

– Sajnálom, hogy megnehezítettem a dolgodat.

Összeszorul a szívem szegény ikertestvérem miatt. A kötelékünk páratlan. Én ugyanolyan hevesen szeretem őt, mint ő engem, de néha hiányzik az egyensúly. – Semmi baj. Semmi nem jöhet könnyen, amiért érdemes küzdeni. És tudom, hogy ez jó helyről jön. Te vagy az én trambulinom, én pedig a tiéd.

– Biztonságos zuhanás.

– Mindig.